Krekó Péter Tömegparanoia című könyvének bemutatója sokakat vonzott a Márai Sándor-terembe, így különösen sajnálatos, hogy csupán negyvenöt kitöltendő perc állt rendelkezésre. Igény ugyanis lett volna egy másfél, sőt talán kétórás beszélgetésre is, a téma ugyanis kimeríthetetlen, Dezső András pontos, reflektált kérdései  és Krekó Péter gondosan alátámasztott válaszai pedig olyan közvetlen és értő közeget teremtettek, amely végre megadta a lehetőségét egy valódi párbeszédnek.

Annak, hogy a bemutató ilyen jó dinamikával működött, igen egyszerű oka van: Krekó Péter és Dezső András célirányosan lefektette az alapfogalmakat (és azok jelentéseit), így mindketten egy nagyszerűen meghatározott koordinátarendszeren belül mozoghattak: világos és értő okfejtések követték egymást, egyikből következett a másik, nem voltak sem üresjáratok, sem hatalmas ugrások.

A beszélgetés Krekó doktori dolgozatának említésével indult, amely ugyancsak az álhírekre fókuszált – természetesen szociálpszichológiai aspektusból –, az akkor viszonylag érintetlen kutatási terület mára igen divatossá vált. Ez különösebben nem is meglepő, hiszen a technológiai fejlődéssel párhuzamosan az álhírek terjedése globális méreteket öltött, ráadásul egy teljesen hétköznapi, normális jelenségről van szó, hiszen mindenkiben megvan a hajlam arra, hogy ezen hírek befolyása alá kerüljön. Fontos hát megjegyezni: az álhír társadalmi termék, nem paranoia.

Az álhír mellett az összeesküvés sem új keletű fogalom, amióta létezik politika, azóta vannak puccsok, a sporteseményeket megbundázhatják, és a gazdasági szférában sem ismeretlen kifejezés a kartell. Az összeesküvés-elméleteknek persze nincs – vagy csupán nagyon kevés – a valóságalapjuk (ez különbözteti meg ezeket az összeesküvésektől), de képesek rendkívül gyorsan láncszerűen szerveződni, egy-egy téves felvetés számos másikat generál. Az alap itt a bizalmatlanság, és az az ösztönös elv, hogy „álhír mindig az, amiben más hisz.”

Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az álhíreket pusztán azok teszik magukévá, akik nem rendelkeznek pontosan körvonalazható tudással, illetve határozottsággal, azonban Krekó Péter rámutatott arra, hogy ez a jelenség valójában az erős, polarizált véleményeket szolgálják ki. A meggyőződéseink és a félelmeink ugyanis roppant manipulálhatóvá tesznek minket, nem kell ahhoz sem ördögi gépezet, sem különösebb rafinéria, hogy egy-egy tényként tálalt képtelenség szárnyra kapjon és bejára a világot.

Az egész jelenség gyújtópontja, hogy a neutrális ábrázolásmódot alapelvvé avató objektív tudás megbecsülése egyre kisebb, sőt ez a kompetencia kényelmetlenné is vált, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb az igény a törzsi mitikus közeget idéző törekvéseknek – a felvilágosodás kori eszményeknek talán még soha nem kellett ekkora próbát kiállniuk. Ugyanis a hiedelmekre alapozott politika is lehet határtalanul sikeres – és ez is aláhúzz azt, hogy a tribalizmus felé haladunk –, sőt akár meg is szüntetheti a párbeszéd, azaz a demokrácia szükségességét. Azt persze nem mondhatjuk, hogy az értelmiségiek teljesen kiszorulhatnának a vezető pozíciókból, hiszen a valóság mégiscsak beköszön az ablakon: a tudományos életet azért nem lehet világos tények nélkül elképzelni.

Krekó Péter szerint az irracionalizmus modern világában megjelenő kultusza, az alternatív tények markáns és kontrollálhatatlannak tetsző jelenléte voltaképpen nem más, mint a posztmondern orgiája. Annak az elvnek a betetőzése, hogy lehet saját tényünk. Ez pedig nem egyenlő a totalitárius rendszerek klasszikus agymosásával, hiszen itt plurális médiahálózat áll rendelkezésre, amelyből az emberek tudatosan válogatják ki azokat a csatornákat, ahonnan a saját véleményüket hallják vissza. Egyfajta vágyteljesítő természet ez, a ’milyen jó lenne, ha így lenne’ kézzelfoghatóvá válása. Az azonban, hogy van-e határa ennek a jelenségnek, egyelőre megválaszolatlan kérdés.

Reménykedni tudunk.

Fotó: Bach Máté