bezár
 

színház

2018. 05. 11.
(Anti)teátrális erőszak
Violence(s) a MITEM-en
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szürke és fekete minden. A kissé szürreális tér egyben letisztult, éles, fehér fénnyel van bevilágítva. A nézőtérrel szemben egy sötét folyosó húzódik meg két fal között. Lassan, nagyon lassan bejön az egyik színésznő, száját egy kendővel fogja be, takarja el. Szürke ruhája mellett feltűnően színes táskát visel. Alig bírjuk kivárni, mire hosszú percek alatt eléri a rendezői jobb oldalon elhelyezett padot. Leül velünk szemben. És ekkor lassan, nagyon lassan a folyosó sötétjéből kirajzolódik egy alak. Egy nő alakjának sziluettje. Lassan, nagyon lassan közeledik. Felcsendül a misztikus, kissé gépiesnek ható zene. Az éles fény egyszer csak félhomályra vált. És már tudjuk: valami elkezdődött. Valami, aminek most egyhamar nem lesz vége.

Egyre kevésbé meglepő az erőszak, az emberi erőszakosság színpadi ábrázolása. Ez a téma is egyre inkább kívülre kerül a tabuk köréből, akárcsak a meztelenség vagy a szexuális viszonyok színpadon való megjelenítése. Ám újabb és újabb ábrázolási és/vagy kifejezési módot találnak ki és alkalmaznak a különböző társulatok. Egyesek az erőszak elkövetőjére koncentrálnak, mások az elszenvedővel foglalkoznak többet. A Tunéziai Nemzeti Színház pedig magával az erőszakkal, annak különböző, emberileg lehetséges megjelenési formáival kísérletezett a Nemzeti Színház által megrendezett V. MITEM-en, azaz az V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón.

Szkéné színház

A szürkébe, feketébe és piszkos fehérbe öltözött társulati tagok Fadhel Jaïbi rendezésében irreális mozdulatokkal, gesztikulációval és pergő párbeszédekkel tárták elénk egy, a tunéziai forradalom utáni időkből való börtönnek és annak lakóinak mindennapi életét. Már maguk a történetek is, amelyeket Jalila Baccar dramaturg szövegkönyve tartalmaz, önmagukban hátborzongatóak: látunk egy anyát, aki úgy ölte meg kegyetlenül férjét a kádban, hogy nem emlékszik rá, és még a cellájában is férje látogatása felől érdeklődik. Látunk egy szenvedő, meleg férfit, akinek „csupán annyi” a bűne, hogy egy közismert politikusba szeretett bele, és az viszontszerette ugyan, ám merénylet áldozata lett. Anyjukat bántalmazó fiúk, besúgó lányok, kiszolgáltatott nők, kárörvendő és agresszív férfiak, számító és irgalmat nem ismerő börtönőrök, gyermeküket minél hamarabb szoptatni akaró vallatók.

Maga a kontextus, és a szöveg is szapora szívdobogást okozott. A dialógusokat a hol jobb, hol kevésbé segítő, a keményen megfogalmazott, lendületes arab mondatok ritmusát néha elvétő angol és magyar felirat segítségével követhettünk. S ha ez nem lett volna elég, a továbbra is lelassított, művészien megkomponált mozdulatok és az olykor elhadart, kétségbeesett imák, vádak, könyörgések és rágalmak összeütköztetése majdnem akkora feszültséget okozott a közönség számára, mint amekkorát a félhomály és az éles fény váltakozása.

A forradalom már a maga nemében is az egymás ellen elkövetett erőszak melegágya. És ez a „melegágy” nem hűl ki egykönnyen, végződjön bár sikeresen vagy tragikusan az adott forradalom kimenetele. Erőszakos cselekedet újabb erőszakot szül, az elfojtott félelem és aggódás további elfojtást és agressziót hoz létre, egy eldördült lövés vagy jól célzott rúgás újabbakat von maga után. És hiába ordítasz némán, esdekelsz térden állva vagy kiabálod zokogva a magad igazát az ügyvédnek. Hiábavaló akkor is, hogyha a szívünk mélyén és az eszünkkel tudjuk: színházban vagyunk. Egy előadást nézünk, amelyben hitelesen, jól kidolgozottan mutatják be a tunéziaiak a verbális vagy a fizikai erőszak, a lelki terror, a kínzás és az emberi brutalitás eszközeit mozdulattal, szóval és mimikával. Tudjuk ezt, mégis megborzongunk a nyomasztóan szürke-fekete tér, a szemünk láttára brutálisan megvert nő vagy a tengeren keresztül menekülni vágyó ifjak megtört testtartása láttán. Megborzongunk, mert érezzük: a Violence(s) című előadás nemcsak a Gobbi Hilda Színpadon érvényes, hanem az élet színpadán is.

Noha szellemileg a közönség nagy része elfáradhatott a folyamatos olvasástól és a számos, kissé statikusra sikeredett, csupán két ember egy asztalnál való beszélgetéséből álló jelenetektől, a mély benyomást keltő színészi játékmód és a szuggesztív zene, valamint a sötét folyosóból lassan előbukkanó nők és/vagy férfiak minden bizonnyal megtették hatásukat. Talán ha kevesebb a szöveg, és még több nonverbális játékmódot alkalmazott volna a tunéziai társulat a világunkat egyre vastagabb krétaporként (miként láthattuk a színpadon) uraló erőszakosság megjelenítésére, egészen magával ragadta volna a közönséget a feszültség, az izgalom és a frusztráció különös egyvelege. Ám az előadás így sem maradt adós, hiszen színházi nyelven és színházi eszközökkel, az emberi test kiszolgáltatottsággal és a kissé krákogó arab nyelv segítségével nyilvánvalóvá tették számunkra azt az örök igazságot, amit kimondatlanul is mindannyian tudunk – tudniillik, hogy ember embernek farkasa. Volt. És lesz.

 

Jalila Baccar: Violence(s)

Színészek:

Jalila Baccar, Fatma Ben Saïdane, Noomen Hamda, Lobna M'lika, Aymen Mejri, Nesrine Mouelhi, Ahmed Taha Hamrouni, Mouïn Moumni

 

Dramaturg: Jalila Baccar

Díszlet- és fénytervező: Fadhel Jaibi

Díszlettervező asszisztens és zene: Kays Rostom

Rendező asszisztens: Marwa Mannaï

Jelmez: Salah Barka

Világosító: Ali Helali, Nawress Arfaoui

Hangtechnikus: Slim Askri

Színpadmester: Neji Khadhraoui

Produkciós munkatárs: Adnene Labidi

Produkciós felelős: Faten Jaouadi

Produkciós vezető:Oussama Jameï

 

Rendező: Fadhel Jaïbi

 

A Tunéziai Nemzeti Színház előadása

 

2018. április 23.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

MITEM

 

Fotók: http://mitem.hu/program/eloadasok/violences

 

nyomtat

További írások a rovatból

színház

A játék tökéletes illúziója A játék tökéletes illúziója
Újcirkusz a Trafóban: Backbone a Gravity & Other Myths társulattal
színház

Shakespeare-i kockajáték talált terekkel Shakespeare-i kockajáték talált terekkel
A velencei kalmár a Színművészetin
színház

Tapsoljunk kivilágos virradatig! Tapsoljunk kivilágos virradatig!
Operett-előadás a Vidéki Színházak Fesztiválján
színház

A szerelem: betegség A szerelem: betegség
Dalok a földszintről az Ódry Színpadon

Más művészeti ágakról

Lars Kraume: A néma forradalom
irodalom

Háttal a mimetikus hagyománynak Háttal a mimetikus hagyománynak
A Helikon 2018/2. lapszámának bemutatója – Kelet Kávézó – 2018. október 10.
irodalom

Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom
JAK műfordító-tábor, 2018., első nap
art&design

Ragyogjatok, ha tudtok! Ragyogjatok, ha tudtok!
Benczúr Emese – Let it be


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés