bezár
 

zene

2018. 05. 27.
Hello Karacsi, avagy kalandok helyett tervek Pakisztánban
Milyen egy magyar 'szúfi' zenész pakisztáni arculata?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mi minden szól amellett, hogy az ember nekivágjon egy pakisztáni zenei kalandnak? Érdemes-e taposatlan ösvényeken járni, ahol nem feltétlenül várja anyagi haszon az embert? Van, akinek az egyedi zenei élmények, érdekes fotók és videók elég okot adnak; én is így voltam vele éveken keresztül. Most viszont elhatároztam, hogy váltok, és a befektetett időből igyekszem anyagi hasznot is húzni. Ennek jegyében telt negyedik pakisztáni utam, amely nemcsak zenei, de egyúttal marketinges tapasztalatokkal is járt.

Első nagykövetségi koncertem, majd az elkövetkező évek diplomata bulijai, privát felkérései és fesztiváljai után leültem, hogy mérleget készítsek arról a kapcsolatról, ami Pakisztánhoz, vagyis a szúfi zenéhez, a hindusztáni fúzióhoz fűz. Olyan érzés volt, mint amikor valaki a szerelmével házassági szerződést köt. Be kellett ismernem, hogy mindaz a rutin, amit előadóként eddig összegyűjtöttem, nagy hányadban a pakisztáni fellépések, a helyi szokásokból adódó „mélyvíz” helyzetek, hirtelen improvizációk tapasztalatának köszönhető. Első három utam során több sajtómegjelenést, élő tévéadást, fesztiválmeghívást, interjút írhattam az önéletrajzomba, amiből, mi tagadás, lassan külön pakisztáni változatot is kellett készítenem. A számvetés közben azzal is szembesülnöm kellett, hogy ezek a fellépések és meghívások csak szimbolikus jövedelemhez juttattak. Megértettem, hogy ez hosszútávon nem tartható állapot. Döntenem kellett, belevágok-e valami komolyabba, vagy ezentúl csak akkor utazom ki, ha a szponzoráció is adott.

Klasszikus kedvencek 2018.

Azzal a szándékkal vágtam neki az útnak áprilisban, hogy egy agilis pakisztáni barátnőmet megkérjem, vállalja el a jövőben a képviseletemet. Marketinges és menedzsmenttel kapcsolatos tapasztalata jó ajánlólevél volt ehhez. Arra számítottam, hogy beszélgetünk egy jót, megkérem, hogy a jövőben hozzá irányíthassam a megkereséseket, mert ő nálam könnyebben eldönti, hogy a kinti helyzetemhez képest előnyös vagy méltatlan-e egy ajánlat. Gondoltam, elénekelgetek még egy kicsit Karacsiban, találkozom pár barátommal, dolgozok a kapcsolataimon, és hazajövök.

Nem egészen így történt.

A dolgok hihetetlen lendületet vettek, ami részben előzetes híremnek volt köszönhető, részben pedig annak, hogy a barátnőm máris belevetette magát a munkába. Mire észrevettem, mi történik, már arra kellett gondolnom, hogy – kis túlzással, de mégis – meghatározzam piaci értékemet, és megfogalmazzam pakisztáni arculatom lényegét. Az utóbbit Szasa, a barátnőm nagyjából helyettem is megtette.

Szasa és én

A facebookos bejelentkezésem nyomán hamarosan néhány hakni-jellegű felkérés futott be hozzánk, és én egy ideig nem tudtam eldönteni, belemenjek-e olyan helyzetekbe, amilyenekbe itthon nem szoktam. Ezt a látogatást nem a fesztiválszezonra időzítettem, és nem is azért jöttem, hogy fellépjek. Két dolog győzött meg végül, hogy igent mondjak az egyik lehetőségre. Az első. hogy egyetlen egyórás éttermi zenélésért – ami ebben az esetben magyar és helyi népzenét jelentett – 40.000 rúpiát, azaz 80.000 Ft-ot ajánlottak. Elgondolkodtatott, hány ilyenből térül meg szinte azonnal egy repjegy ára, ha nem egy fesztivál finanszírozza a kiutazásomat. A másik, hogy a helyi viszonylatokban egy jól fizető éttermi koncert egyáltalán nem olyan derogáló, mint idehaza. Ha végigzongorázzuk ezt a fellépést, abból máris sokat tanulunk a jövőre nézve, amikor a fesztiválos jelenéseken kívül is szeretnék zenélni, és anyagilag ki akarom használni a kint-tartózkodást. Nem beszélve arról, hogy a helyi dalokból álló repertoáromat is ráncba szedhetem.

Sarah, a Karashi belvárosában található D’Alma portugál étterem tulajdonosa imádja Budapestet. Annyira, hogy az étlapján magyar paprikás csirke is szerepel. Magyar dalokat és furulyás zenét kért, de előre tudtuk, hogy helyi dallamokkal is készülni kell. Szasa kis híján beleőszült az esemény szervezésébe, mert a hely se hangosítással, se kísérőzenészekkel nem tudott szolgálni – slusszpoénként, ez az utolsó napig ki sem derült. Szerencsére végül megoldódott minden. Egy kedves barátom, Sharif Awan klasszikus zenei producer kölcsönadott két zenészt: egy gitárost és egy tablást. A dolgok kezdtek összeállni.

Tavaly, amikor a Lahooti Melo fesztiválon játszottam, a gitárosommal és a dobosommal három próbára volt időnk. Ezért kezdtem el aggódni, amikor kiderült, hogy ez alkalommal nem lesz lehetőség külön próbákra, legfeljebb egy közös egyeztetést tarthatunk a műsor előtt. Megértettem a különbséget a fesztiválos koncert és az éttermi hakni között, mégsem örültem ennek a fejleménynek. Összegyűjtöttem néhány könnyen ritmizálható magyar népdalt és furulyás dallamot a műsor magyar részéhez. Sharif Awan összehozott egy helyi usztáddal (énektanárral), akivel a pakisztáni dalokat egyeztettem. De a koncert előtti napokban két interjú, egy iskolalátogatás és egy random shisha-parti közben is adódott olyan helyzet, amikor a szindhi, pandzsábi és urdu dalokat közkívánatra, értő fülek hallatára gyakorolhattam.

Usztád Abdul Ghafoorral

A felkészülés egyéb tanulságokkal is szolgált. Abból, amilyen plakátot készítettek az eseménynek, következtetni tudtunk, hogy egy hozzám hasonló fellépőtől mit várnak a helyi meghívók. Ezért is fontos nekem, hogy egy pakisztáni szervező szemével is látni tudjam magamat. Magyar nyelvű előadóként természetesen nem jutnék messzire ebben az országban, mert bár mindenki értékeli a szép zenét, a szöveg, a költészet sokkal többet nyom a latba náluk, mint a magyar közönségnél. Amíg mi itthon szeretjük megcsodálni az egzotikus hangú, csodálatos előadók koncertjeit a MÜPÁ-ban, úgy keletebbre egy idegen nyelvű koncertprogram kevéssé állja meg a helyét a zenei események palettáján. Ezért sokszorosára növeli piaci értékemet, ha megszólalok a helyi nyelveken is, ismerek néhány „standardot”, és bár a kiejtésemen hallatszik némi külföldiség, azért megütöm azt a szintet, hogy élvezhető a szöveg költőisége is.  

A plakát

Ha már arculatról van szó, abból is sok következtetést vontam le, ahogyan Szasa beszélt rólam az újságíróknak. „Ő egy Európából érkezett szúfi énekesnő, aki a béke üzenetét hozta országunkba.” Először meglepődtem a szúfi szó használatán, de mivel egy elég tág, sőt, vallásokon átívelő kategóriáról van szó, ami ráadásul a művészi kreativitást is magában hordozza, végül elfogadtam ezt a meghatározást. Szasa egyértelműen jobban tudja, milyen szavakkal keltheti fel a szervezők érdeklődését, és mivel a műsorom valóban tartalmaz szúfi számokat, senki sem köthet bele ebbe a definícióba.

A tablás és a gitáros, akik érezhetően sokat játszottak együtt, tényleg nagyszerű zenészek voltak. A fellépés estéjén, amíg a hangosítókra vártunk, igyekeztünk összecsiszolódni. Itt már úgy éreztem, minden mindegy. Ami rajtam állt, megtettem. Felkészültem a műsorra. A hangszeres magyar blokkban váltogattam a furulyákat, és a zenészekkel eljátszottuk a lehető legmozgalmasabb táncdallamokat. Az étterem közönségének nagy része valóban figyelt a műsorra, ezért kicsit aggódni kezdtem, mert élesben, az eredeti ritmikával és kiállásokkal még sohasem nyomtam el a szúfi örökzöldeket. Aztán eljött az ideje, hogy ezek közül is belekezdjek valamelyikbe. Hátrafordultam a zenészek felé, és közöltem velük, hogy a Chhap tilak következik. Ez az egyik legismertebb szúfi szerzemény, és hiába több száz éves, még mindig akkora kedvenc, mint amikor Amír Khuszró megírta. Ezért szeretek annyira Pakisztánban énekelni. A „mulatás” pillanataiban is olyan dalokkal szórakoznak, amelyek valójában a magas kultúra részei, a szövegeik irodalmi gyöngyszemek, és mivel a szerelem dicséretéről és az élet szépségéről szólnak, nem nehéz velük a könnyedebb pillanatokban sem azonosulni. Legalábbis a pakisztániaknak, akik – minden jel szerint – nem sírva vígadnak. A zenészek meglepve és nagy örömmel vették tudomásul, hogy közismert helyi dalt választottam, és ahogy borítékolható volt, a közönségből többen is elkezdtek velem énekelni. Amikor az este másik csúcspontját, a szúfi dhamált énekeltem, az első szavak után a kezek a levegőbe lendültek, ahogy az egy transztánc közben szokás – vagy a hígabb változat élvezete közben.

Amikor a műsor véget ért, úgy éreztem, egy tűzkeresztségen vagyok túl. Szasával hullafáradtan szorítottuk meg egymás kezét. Nemcsak az első valódi munkánk zárult sikerrel, hanem gazdagodtunk néhány újabb referencia-anyaggal is. Én pedig, végre, nemcsak kalandokon voltam túl, hanem sikerült olyan projektbe fektetnem az energiát, ami anyagi haszonnal is járt. Akkor is, ha művészileg nem ez volt az eddigi legfelemelőbb fellépésem.

És hogyan tovább? Szasának köszönhetően részt vettem egy sikeres meghallgatáson a NAPA (National Academy of Performing Arts) művészeti vezetője előtt, ami a későbbiekben színházi munkát jelent. Sharif Awan klasszikus zenei fesztiváljára is meghívást kaptam, a többi pedig Szasán múlik. Az utóbbi idők legnagyobb mélyvizét mégiscsak az éttermi hakni jelentette. Ennél direktebb visszajelzést a közönségtől egy külföldről ide látogató zenész nem igen várhat. Ezért sem árt, ha van belőle minél több.

 

nyomtat

További írások a rovatból

Zenevilágnapi képeslap, 2018
Sziget Fesztivál, 2018., augusztus 12. és 14.
Burns Kati indiai élménybeszámolója

Más művészeti ágakról

Lars Kraume: A néma forradalom
Zurbó Dorottya: Könnyű leckék
színház

A játék tökéletes illúziója A játék tökéletes illúziója
Újcirkusz a Trafóban: Backbone a Gravity & Other Myths társulattal
irodalom

Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom
JAK műfordító-tábor, 2018., első nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés