A kiállítás három nagyobb felvonásra oszlik, a nagyobb, névtelen csoportoktól haladva a kisebb közösségeken át az egyéni történetekhez jutva el. E felvonások Szász Lilla fotói köré csoportosulnak; a kiállított művek az ő fotóival lépnek interakcióba, ahol e fiktív dialógusok nemzetközi kontextust is teremtenek a művekben megjelenő női nézőpont és társadalmi érzékenység köré. Szász Lilla munkái a dokumentarista fényképészet eljárásán alapulnak. Legtöbb sorozatán hónapokig vagy évekig dolgozik, egyre közelebb kerülve portréalanyaihoz, azért, hogy mind személyesebb történeteket „mondhasson el”. Képein az emberi kapcsolatok komplexitásának és mélységének bemutatására törekszik; munkáin az elmesélt történetek szereplői kerülnek a középpontba, ahol valóban ők érvényesülnek. Az emberi sebezhetőség történetei, a valahová tartozás, az identitás, a társadalmi nem kérdései kerülnek legtöbbször vizsgálatai fókuszába.

Az első felvonásban névtelen embercsoportokat látunk. Először a Napfürdőzőket (Szász Lilla, 1998), azaz Szentpétervár lakóinak egy részét, akik azzal töltik napjukat, hogy a Péter-Pál erőd falainál napoznak. Ugyanitt masírozó fiatal tengerészkadétok jelennek meg egy 5 perces video loopban – a The Triumph of Fragility című filmből (Gluklya & Tsaplya, 2002) –, a második világháborúban szolgált orosz, zsidó veteránok néznek szembe velünk az Elvtársak sorozatból (Szász Lilla, 2010) és Anastasia Khoroshilova Die Übrigen (2015) című sorozatából tekinthető meg egy lettországi veterán katona személyes tárgyait megörökítő fotó. E felvonásban a társadalom normáin való pillanatnyi kívül helyezkedés érzésén túl földrajzi helyük köti össze a képeket, hiszen mindegyik alkotás színtere az egykori Szovjetunió.

A második felvonás mottója egy Tolsztoj idézet: „A boldog családok mind egyformák, a boldogtalan családok boldogtalansága viszont mindig egyedi.” Ebben a helységben már kisebb közösségek kerülnek előtérbe, olyan, egy háztartásban élő emberek, akik a maguk egyedi módján váltak családokká. Szász Lilla alkotásain keresztül megismerkedhetünk Mendivel, az egykori pornósztárral, aki édesanyjával és húga autista fiával él együtt. A kiállításon megtekinthető az ehhez a sorozathoz inspirációt nyújtó Albert Maysles, David Maysles, Ellen Hovde és Muffie Meyer névéhez fűződő 1976-os Grey Gardens című dokumentumfilm is, amely bemutatja, hogyan él két nő a saját mikrovilágukban, hogyan élik meg küzdelmeiket a mindennapokkal, hasonlóan ahhoz, ahogyan Mendi és édesanyja is.

A kiállításon megszokottól eltérő elrendezésben látható egy teljes falon a Zsolti mama mennybe megy (2008-2010) című Szász Lilla-sorozat, melyen keresztül három budapesti prostituált életét ismerhetjük meg, abban a lakásban, amelyben megismerkedtek, amelyben éltek, amelyben vendégeiket fogadták, s ahol Zsolti öngyilkos lett. Egy másik családi közösséget mutatnak be Paz Errázuriz fotói, melyek eredetileg az Ádámcsutka című albumban jelentek meg az azokhoz készült interjúk mellett. A photobook oldalaiból vetítés is látható a kiállításon; a fekete-fehér képeken szereplő férfiak szintén prostituáltak, akik Santiago és Talca különböző bordélyházaiban élnek, s folyamatos nehézségeik hatására egyre inkább családként kezdtek el működni. Mindennapjaikat az AIDS, az anyagi bizonytalanság, a rendőri üldöztetés határozza meg. A kiállított művek nem a hagyományos és szűkebben értelemben vett családmodellt mutatják be, sokkal inkább azt szemléltetik, hogy ezek a kis közösségek miként értelmezhetők működésük révén, s rokoni kötelékek híján mégis családokként.

Az utolsó felvonás a személyes történetek helyszíne, ahol az időskor, s ezzel együtt az újrakezdés is középpontba kerül, elsőként Maya Schweizer kilenc és fél perces videójában (Manou, La Seyne sur Mer, 2011). A filmben Schweizer nagymamája mondja el, hogy érzi magát, tudott-e barátságokat kötni a zsidó nők számára létrehozott öregek otthonában. Szász Lilla Aranykor (2004) című sorozatának szereplői hasonló otthonban élnek. Ezeken a képeken azt tekinthetjük meg, hogy miként alakítottak ki új otthont maguknak, miként tudnak új helyen együtt élni emlékeikkel – melyek a képeken tárgyak formájában, általuk reprezentálva jelennek meg. Ditte Lyngkaer Pedersen Laughter (2014) projektjében pedig egy fénykép háttértörténetét kutatja. Miközben éveken át levelezett egy idős tokiói asszonnyal a kép keletkezéséről, sok helyen újrafényképezett, hasonlóan beállítva hozzá közel álló ötfős társaságokat. A kiállításon a levelezés is meghallgatható egy 18 perces hanganyag formájában.

Az utolsó kiállított munkán keresztül végül megismerni vélünk egy embert személyesen is. Szász Lilla beköltözött a néhai Bíró Sándorné lakásába, ahol az ő életét próbálta megismerni személyes tárgyain, emlékein keresztül. Megtalálta a megboldogult nő naplóját, naptárát, s ez segített neki is újrakezdeni életét. A kiállításon bemutatásra kerül egy naptár, amelyben párhuzamosan olvashatunk a két nő életéről, arról, hogy miként telnek hétköznapjaik ugyanabban a lakásban, miként birkóznak meg magányukkal. A kiállított képeken Szász Lillát láthatjuk a néhai Bíró Sándorné ruháiban. A lakásukban ez a sorozat a Boldog Új Élet címet kapta.

A hat művész alkotása a társadalom perifériáján élő csoportokról próbál képet adni. A kiállítás ezeket a képeket egy gondolati ívre fűzi fel, ahol az első helységében a nagyobb létszámú, ám nehezen megragadható „csoportokkal” foglalkozik, a második szobában a családot mint társadalmi konstrukciót járja körül, az utolsóban pedig az öregkort, s az újrakezdést tárgyalja. Mindhárom felvonásban a megszokottól eltérő élethelyzetekkel találkozunk, az elrendezés pedig segít abban, hogy ezeket az élethelyzeteket egyre jobban át is tudjuk érezni. A kiállítás rávilágít arra is, hogy helyezkedjen el bárhol, a társadalomban a család és a csoport fogalma dinamikusan változhat.