bezár
 

irodalom

2024. 07. 04.
A halál nem elméleti, hanem zsigeri kérdés
Interjú Lapis Józseffel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lapis József kritikust, irodalomtörténészt, könyvtárost, az Alföld, az Alföld Online és a Prae folyóirat szerkesztőjét első, Beszédtöredékek a halálról című, 2024 tavaszán a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány gondozásában megjelent verseskötetéről Moklovsky Réka kérdezte.

PRAE.HU: Hogy jött számodra a versírás és hogyan jutottál el a publikálásig? Mit jelent számodra, hogy a tanulmánykötetek után kiadtál egy verseskötetet?

prae.hu

Nem mondok újszerűt azzal, hogy a versírásnak, az írásnak többféle motivációja, szükséglete és célja van. Kezdve a legeredendőbbtől, az önkifejezéstől. De ez ebben a formában csak egy kezdeti szint, egy nullpont, ami ugyanakkor szükséges vágy – ha nincs ez, talán írás sincs. Ám idővel a kifejezésnek a mikéntje is egyre fontosabb lesz. Törődünk vele, gondolkodunk rajta, gondoskodunk róla. És valami elégségesség-, talán elégedettségérzést is okoz, ha valamit létrehoztunk, amelyben benne vagyunk mi, és benne van a világ, vagy annak egy szelete. Még akkor is, ha ez az elégedettség a művel, annak megvalósulásával kapcsolatban újra és újra visszavonódik, kételyekkel dúsul. De akkor, a befejezéskor, alkotáskor valami mégis történik. Az írásban kell lennie valamilyen vágynak, bármennyire is törékeny, kétségekkel teli az. Kamaszkorom óta folyamatosan és tudatosan írok verseket (is). És nem az asztalfióknak, szeretem publikálni őket, ezzel érte el egy olyan formáját, amelyet műnek nevezhetek. Addig még formálódó mű volt. Évtizedeken át küzdöttem az anyaggal, igyekeztem törődni a formával, a mondandóval, a vággyal. Ha sikerült valamit megírnom, amiről úgy éreztem, hogy mű, akkor az megjelent valahol. És ennyi elég volt, azt gondoltam, hogy nem kell őket kötetbe gyűjteni, a folyóirat a megfelelő közvetítőeszköze, helye annak az alkalmi, költőtudat nélküli versírásnak, ami vagyok. Illetve kritikusként szigorú is voltam magamhoz: úgy voltam vele, hogy könyvet nem érdemes kiadni, ha az nem tesz hozzá az irodalomhoz, ha csak egy középszerű teljesítménnyel növelem a bajt. Hígítom a sűrűséget. Minek. A Beszédtöredékek a halálról sorozatom első darabjával, amely Három bajtárs címen szerepel a könyvben, éreztem azt, hogy rátaláltam valamire, amit ha sikerül folytatnom, akkor abból talán lehet valami, ami elég őszinte és hiteles, kitett, kockázatvállaló ahhoz, hogy valamikor kötetműként is megállja a helyét. És végül eljutott arra a pontra – más kérdés, hogy már a könyv előkészítése során fölmerült, hogy talán mégsem, talán még mindig elkapkodott és felesleges ez a vállalkozás.

PRAE.HU: Felmerült az elégedettség érzése, de a kételkedés is. Mi jelentette számodra ezeknek a verseknek a megírása során, illetve a kötet összeállításakor a legnagyobb kihívást és mi töltött el a legnagyobb megelégedettséggel?

A legnagyobb kihívást, mint már utaltam rá, annak a kérdésnek a megválaszolása jelentette, hogy vajon van-e olyan súlyú az anyag, hogy érdemes legyen kötetként megjelentetni. Átlépett-e már egy szintet, nem lesz-e még mindig, minden törekvésem ellenére túlságosan középszerű? Hozzátartozik, és ezzel visszatérek az első kérdésedre, hogy nem érzem magam feltétlenül költőnek annak ellenére, hogy mégis fontos lett a versírás az életemben. Tehát nagyon nem volt egyértelmű, hogy az irodalomtörténeti és kritikai munkák után – ami valóban a hivatásom –, értelmes dolog-e ez. 42 évesen. Nem akartam mindenáron verseskönyvet, azt hiszem, jól meglettem volna úgy is, ha ez nem történik meg. De ez valószínűleg olyan helyzet, amikor bízni kell a megérzésekben, és volt egy olyan megérzésem, hogy csináljuk – és ebben a kiadóm támogatott. Bíztam a kiadómban is. Maga az összeállítás technikai része kevésbé jelentett, ehhez képest, kihívást. Az már inkább játék volt, ha komoly játék is. Valamiféle megelégedettséghez hasonló érzés két esetben fogott el: először, amikor megláttam Láng Orsolya borítótervét. Ez nagyon megtalált, tökéletesnek érzem. Másodszor akkor, amikor néhány barátom elolvasta a megjelent könyvet, és megosztották velem az érzéseiket, meglátásaikat. Ez rettentően sokat jelentett.

PRAE.HU: Említetted, hogy esetedben költőtudat nélküli versírásról van szó, illetve, hogy nem érzed magad költőnek. Mit gondolsz, hogyan képződik ez az identitásban, miként jut el valaki odáig, hogy költőnek nevezze magát? Az, hogy megjelent a versesköteted, változtatott azon, ahogyan a költészetre gondolsz?

Hogy hogyan képződik meg az identitásban, arra valaki olyan tudna válaszolni, akinél ez a képződés történik vagy megtörtént. Kétségtelen, hogy 17-21 éves korom táján volt bennem valamilyen költői tudat, ami azt jelentette, hogy ceruzával jártam a világot, gyakorta jegyeztem fel sorokat egy-egy élethelyzetben, ha beültem egyedül egy sörre egy kocsmába, vagy vonatutak alkalmával, rögzítettem benyomásokat, megfigyeléseket, jegyzeteket készítettem, sortöredékeket írtam. Tehát hogy azonnal szövegezni kezdtem az életet. Aztán ez valahogy megváltozott, esetivé vált – elkezdtem mennyiségre kevesebbet is írni emiatt. Kosztolányi szerint a költő “az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet”. Én valahová ide tenném ezt a kérdést, hogy mennyire látjuk főként megírható témának, költői-írói nyersanyagnak a világot, az életet. Ebben nálam nem okozott változást a verseskötet megjelenése: ritkán látom annak – abban viszont talán okozott változást, hogy most már legitimnek érzem azt, hogy egyáltalán, alkotóként szólalok meg valamilyen helyzetben. Eddig ezeket a helyzeteket teljesen elkerültem.

PRAE.HU: Azt már tudjuk tőled, hogy milyen az „elég jó kritikus”, de milyen az „elég jó költő”?

Mivel valójában nem érzem magam költőnek – míg kritikusnak igen –, kevésbé tartanám hitelesnek azt, ha megpróbálnám ezt megfogalmazni. Az “elég jó kritikus” koncepcióját saját kritikusi munkásságom izzadtságából dolgoztam ki, és a célja az volt, hogy megmutassam a kritikai tisztességes aprómunka fontosságát. Költőként nem tudom, szerencsés-e az “elég jó” fogalma, talán a költészettől többet várunk. De az is lehet, s most így végiggondolva – olvasóként, kritikusként – egyre inkább hajlok arra, hogy jobban kellene becsülni a tisztességes és koncentrált költészeti aprómunkát. Talán ezzel mégis válaszoltam a kérdésre.

Lapis József: Beszédtöredékek a halálról

 

PRAE.HU: Hogyan képzeljük el az alkotófolyamatodat? Vannak szabályok, amik szerint írsz, bevált módszerek, amiket alkalmazol?

Többféle módszerem is volt az évtizedek során. Gyakori, hogy egy sor vagy akár egy kép van meg, általában valamilyen hangulattal összefüggésben, és abból valamiképpen továbbépítkezik, e köré építkezik a szöveg. Lehet, hogy a végére az a sor már nem is lesz olyan fontos. Mindenesetre próbálom valamiképp felszabadítani vagy felélénkíteni a tudatom, ha írok, hogy nyitott legyen a meglepő képalkotásra, a nyelvi váratlanságra. Amikor ez nincs meg, akkor nem is fog működni, akkor el kell engedni az adott pillanatot. Sokáig sűrítettebben, képcentrikusan írtam – ezek korrekt, többnyire elég jó szövegek lettek, néha érdekesek is, ahogy már utaltam rá, de valami hiányzott belőlük sokszor érzésem szerint. Talán az igazi mondanivaló, nem tudom. A Beszédtöredékek…-kel lett ebben – reményeim szerint – változás. Emlékszem az első darabra, azt egy éjszakai ébredés után írtam meg, és engedtem áradni a szöveget. Talán ez egy ihletpillanat volt, amit megragadtam. Később persze jönnek a módosítások, faragások. Ez egy narratívabb jellegű versbeszéd, kevésbé sűrített poétikailag. Jelenleg a kötetben ez a kétféle poétika működik, keveredik. A korábbi költeményekből azokat válogattam be, amelyek illeszkednek a halál-problematikához. Nem volt nehéz, mert azt vettem észre, hogy tulajdonképpen mindig erről írtam.

PRAE.HU: A halál mindannyiunkat körülvesz, és a költészetnek is az egyik örök, soha ki nem merülő témája, mégis felmerül a kérdés, hogy miért éppen ez az, ami mindig is foglalkoztatott, amiről mindig is írtál?

Különböző módon vagyunk érzékenyek a halállal való szembenézésre. Van, akit nem, vagy nem olyan erőteljesen foglalkoztat, igyekszik elhárítani, nem gondolni rá, természetesebben kezeli, megnyugvást lel valamilyen túlvilágképben, vagy éppen a más halálának megtapasztalásakor – egy gyászfolyamatban – szembesül vele. Másokat valamilyen belső rettenettel, alkalmankénti, jobbára éjjeli pánikkal tölt el a semmi, a megsemmisülés biztos ígérete és tudata, és az élet egyik legnagyobb, saját feladatának tartják ezt a játékot lejátszani a halállal. Hogy miért, azt nem tudom, de mindig is sokat gondolkodtam ezeken a kérdéseken. Nagy hatással volt rám Kosztolányi írásművészete ebből a szempontból (is). Nála is minden, még a gyermekkor is, élet és halál zsigeri összefonódásából bomlik ki. És Heidegger filozófiájában is ráismertem saját léthez való viszonyomra. Nem tudom. Egyszer csak elkezd valami kiviláglani sok egyéb dolog közül. Nehéz erről beszélni így közvetlenül: gyámoltalan, és messze van az igazságtól. Ez tényleg nem pusztán exitus.

PRAE.HU: Az elmúlást akár roppant elvont módon is megközelíthetnéd, de a nagy hangsúlyt kapó vallásos motívumok mellett kifejezetten plasztikus leírásokkal dolgozol, visszatérőek például az érintéssel, a légzéssel, a hegesedéssel, az izzadással kapcsolatos képek, melyek érzéki benyomást keltenek az olvasóban. Miként hoztad egyensúlyba ezt a két síkot?

Írtam egy doktori értekezést a két világháború közötti költészetek – főként Kosztolányi, Radnóti, Dsida, Weöres, József Attila – haláltapasztalatáról, amelyhez sok halálfilozófiai művet is elolvastam. De nem érzem azt, hogy elméleti síkon hozzá tudok szólni ehhez, vagy az elvont megközelítés – egy-két kísérleti verskivételtől eltekintve – működne nálam. Inkább a jelenlét tapasztalatának megragadása felől közelítek hozzá, hogy mi mindenben van mindig ott a halál tudata. A test tapasztalatait igyekszem közvetíteni, mert a halál nem elméleti, hanem zsigeri kérdés. Nem másság, hanem idegenség. Szerzőként egyébként nem érzékelem azt, hogy két sík volna itt. Úgy gondolom, hogy a hithez és Krisztushoz kapcsolódó versekben is erős a testi meghatározottság, a testi lét, a jelenléthatások, az érzéki szint. Mert a hit sem elméleti kérdés.

Lapis József

Kép forrása: Vass Tibor

PRAE.HU: A kötetet Vass Norbert szerkesztette. Milyen volt ez a közösen végzett munkafolyamat, hogyan élted meg a szerepváltást, hogy ezúttal nem szerkesztő, hanem szerző voltál?

Voltam már ilyen szerepben korábban is, például a tanulmánykötetek kiadása során, illetve egy-egy folyóirat-szerkesztő is komoly munkát végzett a verseimmel, ezért mindig hálás voltam. Nem is érzem ezt váltásként, hiszen a cél mindig az, hogy jobb legyen a mű. Ez esetben a felelősség és a döntési jog az enyém szerzőként, amikor a javaslatok foganatosításán gondolkodom, de Vass Norbert nem volt ebben erőszakos: nagyon sokat dolgozott, fontos és kiváló észrevételei voltak, amelyek hatására, kimondhatjuk, jobb művek és jobb kötet jött létre. Norbert rendkívül jó szemű szerkesztő. Ugyanakkor ha valahol jeleztem, hogy ragaszkodnék az eredeti elképzelésemhez, elfogadta. Én is így szoktam tenni, amikor szerkesztek: ez mégiscsak az adott szerző műve lesz. Nagyon élveztem a munkafolyamatot.

PRAE.HU: A kötet a következőképpen épül fel: a nyitó- és a záróvers között két ciklusba rendeződnek a versek, melyek a Változók és az Állandók címeket kapták. Mesélnél a kötet szerkezetéről, és arról, hogy a Te életedben milyen jelentéssel, jelentőséggel bír a változás és az állandóság?

A szerkezeti felépítés maga némiképp trükkös ebből a szempontból, hiszen bár fölfedezhetőek tendenciák egyik és másik cikluson belül, amelyek kapcsolatba hozhatók a cikluscímekkel (például hogy melyikben jellemzőek inkább az istenes versek előfordulásai, nyomai), ugyanakkor maga a halál, de a hit is, olyan jelenségek, amelyek egyszerre bírnak az állandóság és változékonyság minőségeivel – ezzel most nem mondtam többet egy közhelynél, de nem véletlen, hogy a szövegeket mégis e két fogalom közzé szerveztem. Ezek tehát nem pólusok, hanem hangsúlyok, illetve párhuzamosságok, amelyek például a halál valamilyen konkretizációjához kapcsolódnak. A halál tényleges elkerülhetetlensége, hogy egy banális példával éljek, egyszerre lehet állandó (mert mint vonatkoztatási pont, mint vég mindig jelen van), ugyanakkor változó is, hiszen a hozzá fűződő viszony hullámszerű, dinamikusan alakuló dolog – egészen odáig, hogy adottak olyan eksztatikus, vitális pillanatok, amikor mintha nem lenne halál. Vagy hogy egy még ennél is triviálisabb példát mondjak, ha valaki eltávozik az életből, akkor ez az állandóság súlyát jelenti, valamilyen félreérthetetlen tényt, ugyanakkor másokban ez indít el változásokat mind a saját életükhöz, mind az elhunythoz fűződő viszonyukban. Mert utóbbi, a viszony nem szűnik meg, az alapvetően interszubjektív marad (a gyászfolyamatban az, hogy megkíséreljük megtanulni elfogadni a megmásíthatatlant, hogy tudatosítjuk a tényállást, hogy mostantól nélküle fogunk élni, nem jelenti azt, hogy megszűnnének a beszélgetések, az emlékfelidézés, a közös múlt újraértékelése stb.). A részben a matematikából kölcsönzött fogalmak egyaránt részei egy nagy képletnek, amelyben például a halálhoz és élethez kapcsolódó tapasztalatok egyaránt megjelenhetnek állandóként és változóként is – de természetesen egy verseskönyv esetében mindez másképpen szorul rá az értelmezésre, mint a konstansok és változók – nem kevésbé érdekes – matematikai eseteiben. Ez az analógia természetesen esendő, mert leegyszerűsítő, de míg a matematikai állandók stabilitását egy képletben a rugalmas változók egészítik ki, ekként téve lehetővé egy dinamikus, a kontextusokhoz is alkalmazkodó számítási modellt, addig az esztétikai tapasztalatban, de egyáltalán minden szférában, ahol a szubjektivitásnak alapvető konstruktív szerepe van, egyáltalában nehezebb már azt is megmondani, hogy valami lehet-e annyira változhatatlan, mint a pi értéke (amely persze, mint tudjuk, “irracionális” szám, egy végtelen tört: milyen szépen kiaknázhatóak volnának e szavak is egy költeményben), vagy a fénysebesség mértéke. Azt gondolhatnánk, hogy ha van valami, ami egzisztenciális állandó, az a halál. De csak az exitus értelmében az. Minden más tekintetben a legkiszámíthatatlanabb változó.

Képek forrása: lead: Alföld folyóirat Facebook oldala; fejléckép: Bán-Horváth Attila

nyomtat

Szerzők

-- Moklovsky Réka --

Moklovsky Réka (1994, Miskolc) a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskola Modern Filozófia Doktori Programjának doktorjelöltje, kutatási témája a Másnak-mutatás a nők reprezentációjában. Színházi előadásokról, filmekről és irodalmi művekről ír kritikákat, kulturális rendezvényekről tudósításokat.


További írások a rovatból

irodalom

Hajdu Levente volt a Kötetlenül sorozat vendége
Bemutatták Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című kötetét
Kilenc szabad növény és Boszorkányok nyara – Recenzió Sánta Miriám és Sárkány Tímea 2023-as köteteiről
Kemény Lili Nem című kötetéről a miskolci bemutatón Moklovsky Rékával beszélgetett

Más művészeti ágakról

színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
Sírtunk Cannes-ban az Un Certain Regard izlandi nyitófilmjén
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje
Kertész Edina: A fotográfuslány – könyvbemutató


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés