bezár
 

art&design

2018. 10. 25.
Lehetséges, sőt szükséges az alapjövedelem bevezetése
Lehetetlen? - beszélgetés a művészeti alapjövedelemről, Politikatörténeti Intézet, 2018. októbert 15.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Minek adjunk pénzt a művészeknek, úgyis elisszák! Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg? Ha rendesen megfizetjük őket, talán nagyobb kedvvel alkotnak és több remekmű születik? És megállhatunk-e ott, hogy csak a költőknek és festőknek járjon az alapjövedelem? A Lehetetlen? című kerekasztal-beszélgetés résztvevői a művészeti alapjövedelem témáját járták körül.

Utópiának tűnik, de újra és újra felmerül: néhány éve Svájcban 125 ezer aláírást gyűjtöttek össze a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) bevezetésért, bár a kezdeményezés elbukott, Finnországban viszont létrejött a basic income intézménye, noha csak egy szűk kört érintett, és ennek tagjai is csak két évig részesültek belőle. Magyarországra 1974-ben hozta be a témát a közönség soraiban helyet foglaló St.Auby Tamás projektje, a Létminimum St.Andard. Ezt az ötletet elevenítette fel a Politikatörténeti Intézetben folytatott kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője, Seregi Tamás 2018-ban. A vitaest szervezője és moderátora Marikovszky Andrea képzőművész, pedagógus és aktivista, beszélgetőtársai a már említett Seregi Tamás mellett Horváth Balázs Byron, Köves Alexandra, Pogátsa Zoltán és Szentpéteri Györgyi voltak. A résztvevők a feltétel nélküli alapjövedelem témakörén belül egy speciális területet, a művészeti alapjövedelem témáját járták körül.

Az Új Egyenlőség főszerkesztője, Pogátsa Zoltán szociológus és közgazdász szerint az alapjövedelem bevezetése előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. A legkiszolgáltatottabb rétegek egyre kevesebb jövedelemhez jutnak, és ezt a folyamatot csak erősíti a szakszervezetek gyengülése vagy megszűnése, illetve a gazdagok további gazdagodása, vagy – a Thomas Piketty által alkotott kifejezést használva – a szupergazdagok elszakadása a társadalom többi részétől. A kapitalizmus régóta adósságokból működik, az alul lévőknek nincs elég keresetük az egyre növekvő fogyasztáshoz, ezért a jövő generációk terhére költekeznek. A szupergazdagok vagyona nem produktív vagyon, annak legnagyobb részét elpazarolják, az alsóbb rétegek felzárkóztatására szánt összegeknek viszont gazdaságélénkítő hatása lehetne – nem valószínű, hogy éppen ők tüntetnék el offshore-cégekben a pénzüket.

Pogátsa hozzátette, hogy a robotizáció miatt bizonyos ágazatok már napjainkban sem tudnak elég jövedelmet biztosítani a dolgozóknak, és különben is, amit ma jövedelemnek gondolunk, máshogy nézett ki kétszáz évvel ezelőtt és máshogy fog kinézni néhány évtized múlva. Korábban az emberek többsége a mezőgazdaságban dolgozott, majd az iparban, újabban pedig egyre többen helyezkednek el úgynevezett rózsaszíngalléros, hagyományosan leginkább nőket alkalmazó állásokban, mint amilyen az ápoló, a pszichológus vagy a jógaoktató. Ma viszont még ott tartunk, hogy egy kutatás megdöbbentő eredménye szerint az emberek 80% nem kötődik érzelmileg a munkájához, ami meglehetősen kiábrándító adat lehet a pályaválasztás előtt álló fiatalok számára.

Ami az alapjövedelmet illeti, Pogátsa nemcsak a művészeknek, hanem minden munkanélkülinek adna belőle, és a finnországi kísérlettel ellentétben határozatlan időre – az állással rendelkezőknek csak azért nem, mert a cégek várhatóan csökkentenék a fizetésüket, ahogy erre volt is már példa. Az FNA viszont megoldást jelentene mindenkinek, aki megelégeli, hogy a főnöke állandóan megalázza, a szakmájában ugyanakkor nehezen tud elhelyezkedni: ha venné a bátorságot, és felmondana, nem kerülne a híd alá. Az ökológiai közgazdaságtannal, alternatív közgazdasági modellekkel foglalkozó Köves Alexandra – Pogátsával egyetértve – amondó, hogy a változás úgyis eljön, a technológia fejlődése is ebbe az irányba mutat, az állandó növekedési kényszer miatt fenntarthatatlan a jelenlegi fogyasztói társadalom. Meggyőződése, hogy ki kell lépni a jelen paradigmájából, el kell felejteni végre azt a régi rossz beidegződést, hogy a tisztességes ember heti negyven órát dolgozik egyetlen munkahelyen, az egzisztenciája egyetlen munkaadó kegyétől függ, valamint hogy a társadalmi folyamatok motorja kizárólag a fogyasztás lehet.

A sokat emlegetett technológiai fejlődés egyébként már most lehetővé tenné, hogy kevesebb időt pazaroljunk el a munkahelyünkön, helyette pedig olyasmivel foglalkozzunk, ami szintén időigényes, de ma még nem fér bele a „munka” definíciójába (ilyen az otthonápolás, a közügyekben való részvétel, a tudományos vagy éppen az alkotóművészeti tevékenység). Ehhez kellene megszüntetni a munkavállalónak a munkáltatótól való függését. Köves vitatkozik Seregi cikkével: ne csak azok a művészek kaphassanak alapjövedelmet, akik egyetemet végeztek, mert ez a korlátozás rengeteg tehetséges alkotót kirekesztene a rendszerből, és amúgy is jó lenne az alkotókon kívül mindenki mást bevonni, mivel nemsokára úgyis megszűnnek a hagyományos munkahelyek, így előbb-utóbb mindenki szabadúszóvá válik. A művészeti FNA tehát amolyan trójai faló lehet.

Szentpéteri Györgyi, az első magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelem Egyesület elnöke szintén az egész társadalomra kiterjesztené az alapjövedelmet, és a várhatóan újra és újra előkerülő sztereotípiára („minek adjunk nekik pénzt, ha úgyis elisszák”) is választ ad: ha egy művész végre emberhez méltó körülmények között élhet és alkothat, eleve kevesebb eséllyel nyúl az alkoholhoz. Érdekes szempontot vetett fel Horváth Balázs Byron művészeti aktivista: a művészek egzisztenciális bizonytalansága egy párkapcsolaton belül is egyenlőtlenségeket szül. Úgy látja, a művésztársadalomban van hajlandóság az aktivizmusra, az viszont már más kérdés, hogy képes lesz-e kivívni az alapjövedelmet. A zsenikultuszból eredően mindenesetre nagy teher nyomja az alkotók vállát, mert a közönség mindig tőlük várja a megoldást a társadalmi problémákra.

A hivatkozott Olcsó művészetet – de miből? című írás szerzője, Seregi Tamás filozófus és esztéta abból indult ki, hogy a művészet évszázados gondokkal küzd: állandó mecenatúra nincs, a megélhetés bizonytalan, a kortárs alkotások és a közönség ízlése között évtizedes szakadék tátong, az értelmiség bezárkózik saját elefántcsonttornyába, a társadalom széles rétegei pedig úri passziónak tartják a művészetet és a tudományt. A fő probléma azonban nem a pénzhiány – Seregi szerint olcsón kell művészetet csinálni, anélkül, hogy a művész a szülein vagy a házastársán élősködjön, esetleg a gyerekei jövőjét élje fel. A – Bourdieu szavaival élve – proletarizálódott értelmiség ösztöndíjakból tengődik, vagy olyan munkát kénytelen végezni, ami éppen az alkotástól veszi el az idejét és az energiáit. Egy festmény vagy egy regény ráadásul más jellegű ráfordítást kíván, mint a futószalagon gyártott a termékek, és jóval lassabban is hoznak hasznot. A művészet rengeteg „selejtet” termel, de ezekre szükség van, ahogy a kevésbé kiemelkedő művészekre is, mert minél kevesebb az alkotó, annál kevesebb zseni kerül ki közülük.

Seregi osztott, szorzott: adatok vannak róla, hogy Magyarországon hány művész rendelkezik diplomával, és ha a cégeknél alkalmazott iparművészeket, a jól fizetett előadókat, a társulathoz leszerződött színészeket vagy a közönségfilmek alkotóit ki is vesszük a kalapból, a maradék nagyjából ötezer szabadfoglalkozású festőnek, szobrásznak, zeneszerzőnek, filmrendezőnek és írónak akkor is könnyedén biztosítani lehetne 150 ezer forint alapjövedelmet. A lepattant, frusztrált közeg egyébként sem vonzza a közönséget, ha viszont egy művészt nemcsak idős korában vagy a halála után kezdenek el emberszámba venni, hanem már a pályája kezdetétől tisztességes jövedelemhez jut és szabadon alkothat, az eredmény az országimázsnak is jót tesz.

Az pedig nem ördögtől való gondolat Seregi szerint, hogy a komplett művésztársadalmat élete végéig eltartsa az állam, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia most is állami milliárdokból (a következő évben egészen pontosan 9,4 milliárd forintból) tartja fenn magát és tart el néhány kiváltságos művészt, ahogy ez az est során többször elhangzott. A dolog szépséghibája – és ezt szóvá is tettem a beszélgetés végén –, hogy havi 150 ezerből Budapesten épphogy fenntartható egy egyszobás albérlet, és bár tömegközlekedésre meg étkezésre még csak futja belőle, másra már nem, ezért nem kell tartani tőle, hogy az FNA bevezetése esetén túl sokan választanák ezt az életformát. Hozzátettem azt is, hogy Magyarország kormánya éppen most foglalta bele az Alaptörvénybe, hogy tilos életvitelszerűen közterületen tartózkodni, szociális program helyett kiadva a parancsot saját legszegényebb állampolgárai, a hajléktalanok vegzálására, ebben a helyzetben pedig igencsak távolinak tűnik egy ennyire előremutató ötlet megvalósulása.

Köves Alexandra szerint a jelenlegi körülmények ellenére is muszáj felvázolnunk egy elfogadhatóbb jövőképet, a pénzről pedig egyelőre ne beszéljünk, Pogátsa Zoltán viszont azt mondja, igenis beszéljünk róla, bár ő meg elfogadhatónak tartja az általam kevesellt nettó 150 ezret. Abban viszont talán mindenki egyetért a teremben ülők közül, hogy feltételekkel vagy azok nélkül, de az alapjövedelem bevezetésére mindenképp szükség van.

nyomtat

További írások a rovatból

art&design

Szokó Szótára Szokó Szótára
Szolnoki József Idegiológia című kiállításához
art&design

Ellentétes közelség Ellentétes közelség
Papageorgiu Andrea és Ora Hasenfratz Bárhol vagy, hozzám biztosan közel című kiállításáról
art&design

Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből
Fodor János tárgyiasult iróniájáról
art&design

Mi ez a tömeg? Mi ez a tömeg?
Interjú Horváth Éva Mónika festőművésszel

Más művészeti ágakról

irodalom

Díjeső a Szépírók Társaságánál Díjeső a Szépírók Társaságánál
Újra van Szépíró-díj
2018. október 24-27., Primanima Elsőfilmes Animációs Fesztivál
Nagypál Orsi: Nyitva


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés