A beszélgetésben nemcsak a 21. századi meseregény világáról, hanem annak keletkezéstörténetéről és filozófiai rétegeiről is szó esett. A program első felében irodalomterápiás foglalkozáson vettek részt a hallgatók, amelyen Mészáros Böbe magántanár, irodalomterapeuta segítette a mű mélyebb megértését.

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy mit is „bogoz” ez a különös, egyszerre mesés és félelmetes történet. A regény – bár tíz éven felüli gyermekeknek íródott – jóval túlmutat a gyerekirodalom hagyományos keretein. Az emberi lét természetét vizsgálja, a világban való létezés módját, és azt, hogy van-e egyáltalán megoldás arra, hogy a létezésben jelen lévő ellentmondásokat feloldjuk. A megszólalók szerint az irodalom egyik legfontosabb feladata éppen az lehet, hogy ne csupán megmutassa a problémákat, hanem megoldást is adjon.

A szerző hangsúlyozta, hogy a történet számos eleme ösztönből született: egy pályázati kényszerhelyzetből indult, majd – ahogy fogalmazott – „magát írta meg”. A regény megírását egyfajta kegyelmi állapotként élte meg, ahol a történet nem tudatosan formálódott, hanem spontán állt össze egésszé. Több részlet – például egyes szereplők sorsa – szerkesztői és személyes visszajelzések hatására alakult.

A regény főhőse, a tízéves Zalán egy hétköznapi világból indul, amikor egy titokzatos alak, a metafizikus világjavító, Székláb jelenik meg nála, és azt állítja, hogy a szülei nem valódiak. A fiú útra kel, hogy visszaszerezze őket, és ezzel egy olyan világba lép be, ahol a realitás és a fantasztikum egymásba csúszik. A történet során különféle lényekkel és helyzetekkel találkozik – a vízimanóktól kezdve a sárkányokig –, miközben egyre mélyebb erkölcsi és egzisztenciális kérdésekkel szembesül.

A beszélgetés egyik visszatérő motívuma, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a pesszimizmus és a remény. Felidézték Vörösmarty Mihály híres sorait is – „nincsen remény” –, amelyek mintegy ellenpontként jelentek meg a regény világával szemben. Lakatos István saját bevallása szerint nem tudatosan akart üzenetet közvetíteni, a történetet elsősorban „magának írta”, mégis erősen „melankolikusan pesszimista”, helyenként kifejezetten sötét világszemlélet rajzolódik ki benne.

A 2011-ben a Magvető kiadónál megjelent mű egyik kulcskérdése a gyerekkor és a hazugság viszonya. A könyvben Zalán azt mondja: „ha a gyerekkor egyenlő a hazugsággal, akkor nem akarok többé gyerek lenni.” A szerző ezt árnyalja: a gyerekkor egyszerre jelent illúziót és hitet a csodákban, ami az egyik nézőpontból lehet hazugság, a másikból a képzelet, a remény forrása.

Mint elhangzott, a regény világát három különböző létállapot mentén is értelmezhetjük. Egy hajdani, mitikus világ, ahol még együtt léteztek emberek és csodás lények a tábortűznél, egy mai megbomlott renddel, és végül Dobozváros, a racionalitás és mesterséges dolgok tere, ahol minden rendszerezett, de a humánum eltűnik. Ez utóbbi sokak szerint a jelen világ kritikájaként is olvasható, egy „műanyag”, kiüresedett valóság képeként.

A műben a halál is hangsúlyos szerepet kap, például egy felhő elmúlásának lírai ábrázolásán keresztül, amely a világ veszteségélményét jeleníti meg. A gyerekirodalomban a halál témájának megjelenítését a szerző különösen nehéznek nevezte, hiszen egy kisfiú nézőpontján keresztül mutatja be ezt az érzést, amely a megértés hiányából fakad. Az „elveszett játékok szobája” motívum az ártatlanság és a gyermekkor elvesztésének metaforájaként jelenik meg a műben.

Munkáiban visszatérő téma a halál, amelynek feldolgozását személyes élmények is alakították: édesapja, nagymamája és más közeli személyek elvesztése, valamint egy kutya halála is hozzájárult ehhez. Úgy látja, a halál sokfélesége és az arra adott emberi reakciók különbözősége egyre nehezebbé teszi annak megfogalmazását.

Az alkotó arról is beszélt, hogy egyre inkább kapaszkodik a gyerekkor biztonságos világába, például sok képregényt olvas. Véleménye szerint ha valaki teljesen elveszíti a benne élő gyermeki nézőpontot, az komoly veszteséget jelent.

A Dobozváros vizuális világában az illusztrációk jellemzően fekete-fehérek, egyetlen kiemelt kék színnel, és rajzaiban sok helyen alig észrevehetően egy WC-pumpa szerepel, ami a védjegye.

Irodalmi és popkulturális utalásai – például Edgar Allan Poe vagy Dante Alighieri hatása – nem tudatosan kerültek be műveibe, hanem spontán módon épültek be az alkotói folyamat során. Elmondása szerint történetei gyakran csapongóak, nem lineárisan építkeznek, és sokszor véletlenszerűen alakulnak.

A jövőbeni tervei között szerepel egy új, fantasy jellegű képregény, valamint egy „lapozgatós” könyv, amelyhez komoly kutatást végez – például a boszorkányok témájában. Elárulta, hogy korábban azt tűzte ki célul, hogy akkor tekinti magát „igazi” szerzőnek, ha öt könyve jelenik meg – jelenleg négynél tart, az ötödiket mindenképpen szeretné elérni.

A Dobozváros folytatásának alaptörténete már körvonalazódott. Ebben a szereplőknek egy újabb kihívással, többek között Székláb legyőzésével kell szembenézniük. A szerző ugyanakkor úgy látja, hajlamos túlgondolni munkáit, és a történetek gyakran kanyargósan alakulnak.

A Dobozváros nem egyszerű kalandregény. Bár tele van látványos és néha kifejezetten meghökkentő elemekkel – például a sokat emlegetett „lángszórós patkányokkal” –, a mélyén egy alapvetően humánus kérdés húzódik. Hogyan lehet embernek maradni egy egyre embertelenebb világban? A válasz nem egyértelmű, de talán éppen ez a regény ereje: nem ad kész megoldásokat, mégis lehetőséget teremt arra, hogy az olvasó maga próbálja „kibogozni” a saját válaszait.

Fotó: Bencsik Orsolya