A norvég film feltörekvő rendezőjeként ismertté vált, mára hollywoodi sztárokkal forgató Kristoffer Borgli a pulzáló, eleven, mégis távolságtartó, elemző mozit képviseli, melynek feltett szándéka a hétköznapok abszurditásának és kegyetlenségének megmutatása. Hírhedt arról, az undor és viszolygás hatásmechanizmusait csúcsra járatva menetel előre, mindeddig megállíthatatlanul: a Rosszul vagyok magamtól és az Álmaid hőse után a Kész drámával is bizonyítja, még mindig változatos eszköztárral képes elbizonytalanítani társadalmi-morális alapvetéseinket.

Ugyan beállításai egyre katalógusszerűbbek, Borgli tökéletes díszletből fel-felbugyogó cinizmusa a régi: most az erotizált-normalizált erőszakkultúrát házasítja a posztmodern szerelemmel. Az Álmaid hősének talán túl nagy ontológiai vállalásait követően már rutinosan forgatja ki a reneszánszukat élő házasságkötős-romantikus vígjátékok és feminista hangolású antirománcok történetsablonjait.

Legújabb filmje is az intimitás rétegeibe hasít kémlelőnyílást, és magánéleti drámát ígér, amikor Charlie (Robert Pattinson) és Emma (Zendaya), két Keleti-parton élő, értelmiségi fiatal látszólag tökéletes párkapcsolatának révbe érését dokumentálja, nagyban hagyatkozva a sztereotípiákból és előítéletekből adódó feszültségekre. Charlie ugyanis csak első pillantásra tűnik gyökértelen különcnek és igazi kétbalkezes könyvmolynak, ahogy Emma túl jó nő státusza is hamar veszélybe kerül: az előbbi rámenős sármőr, az utóbbi pedig későnérő, önbizalomhiányos, szorongó típus. Várakozásainkkal ellentétben egy impulzív döntésekkel (vagy hányással és egyéb változatos szomatikus reakciókkal) teletűzdelt széthullástörténet rajzolódik ki előttünk, melynek katalizátora, hogy a barátokkal tartott próbavacsorán a „mi volt a legrosszabb, amit valaha tettél?” kérdésre az ara őszintén válaszol. 

De vajon ezen a ponton romlik el minden? Vagy csak jóhiszeműen ignorálják a baljós jeleket, mint az utcasarkon vélhetően heroinozó esküvői DJ-nél, esetleg a piszkálódó barátoknál? Talán már az első randijukon sem stimmelt valami, amit Charlie egy ártatlan könyvmolyokra jellemző, „én is olvastam ezt a könyvet” hazugsággal csikart ki. Bár a többnyire zárt, privát terekben kibontakozó, fojtogató történet fókuszában végig az ifjú pár diszfunkcionális viszonya áll, az Alana Haim és Mamoudou Athie által alakított Rachel és Mike konszolidált, de belső feszültségektől lassan felőrlődő párosa a baráti viszonyok terheltségét, ellentmondásosságát is végig játékban tartják, ahogy egyszerre ápolják a másik páros sebeit és alkalomadtán újabb olajat öntenek a tűzre.

A tétek nem elhanyagolhatók:

Borgli ezúttal sem késlekedik, és skandináv noirokat idéző heroizmusmentességgel és egy adag arroganciával, hazai pályán kezdeményez párbeszédet az amerikai szabadság és önrendelkezés szimbólumává emelt fegyvertartásról.

Már csak az kérdés, hogy a szatirikus hangsúlyokkal, középosztálybeli létben felmerülő morális dilemmaként ábrázolt (de egyébként évtizedek óta durva ellentéteket szító) társadalmi probléma leginkább groteszk poénokat eredményező narratív eszközként funkcionál, vagy épp általa válhat a Kész dráma valóban szubverzívvé? A rendező nem ad egyértelmű válaszokat, és azt sem veti el, hogy filmjében egészen amorális nézőpontot engedjen érvényesülni, ahol az agresszor és áldozat szerepe minden egyes jelenetnél kíméletlenül átruházódik. A cél természetesen most sem a polgárpukkasztás, hanem annak az ignoráns-naiv pozíciónak a tudatosítása, amelybe belekényelmesedve nap mint nap gyarapítjuk-finomítjuk (normalizáljuk és esztétizáljuk) az erőszak vizuális és gesztusnyelvét egészen addig, amíg szinte minden mást kitakar, és megkerülhetetlen eleme lesz a valóságunknak.

Mielőtt bárki felhördülne azon, hogy a film egyik legnagyobb spoilerének vázolása után az alkotás élvezhetetlen lesz, kijelenthetjük: a Kész drámát hiba lenne pusztán a történetbe épített sokkfaktor, a titok leleplezhetetlensége felől értelmezni. Sőt: egyenesen meddő megközelítés a misztifikáció, pláne úgy, hogy az ámokfutás sosem valósult meg, puszta terv, segélykiáltás maradt.

A Kész dráma nem a mindent átíró múltbeli titok leleplezésének egyszernézős filmje, inkább a kárfelméréssel körülményeskedik – ezt a szándékot támasztják alá Daniel Pemberton zeneszerző makulátlan, dübörgő és energikus választásai, melyek a nyomasztó részletek felszínre kerülése közepette helyi érzéstelenítőként is funkcionálnak. S bár még nem világos, hogy Borgli filmes életműve milyen irányt vesz majd a legutóbbi dobása után, abban kiegyezhetünk, hogy alapformuláját már jóval korábban tökéletesítette: a figyelemgazdaság szélsőségei, a megsokszorozott nyilvánosság miatt performatívvá váló a magánélet pokla érdekli.

Borgli élvezi, ha a filmje tükörsimasága annyira megbotránkoztatóan, egyértelműen az arcunkban van (lásd: a szitkomos szójátékok burjánzása), hogy szinte elfelejtünk a felszín alá nézni, vagy mire megtesszük, teljesen letaglóz az a sötét emberkép, amely kirajzolódik előttünk.

A taktikát már a Rosszul vagyok magamtól nyomorult, figyeleméhes szereplői kapcsán csiszolni kezdte, de a Kész dráma házasságipart és szerelmet leleplező szituációiban sokkal jobban működteti. A film belső logikája szerint majdnem lényegtelen, hogy mi a titok, ahogy az sem központi kérdés, valódiak, avagy csak ügyesen imitáltak érzelmek, amelyeket megrenget a dráma. A fontos az, hogy ki milyen információkkal rendelkezik a konfliktusban, és megítélésében napirendre térhetnek-e a dolog fölött. Persze, nem feltétlenül a szerelem jegyében, hanem a látszat sérthetetlenségének megőrzéséért.

A Kész dráma nyugodtan nevezhető a rendező eddigi legeladhatóbb filmjének. Persze a cím elnyeréséhez a metadiskurzusok generálásában sem ártatlan Borgli Zeitgeisthoz való idomulása is hozzájárul: Nicolas Cage után újabb olyan generációs csillagoknak nyújtott lehetőséget a kísérletezőbb, furcsább és ellentmondásosabb oldaluk kibontakozására, akik más projektekben is brillíroztak szürkébb, nüanszt igénylő szerepekben.

A film egyszerre kritizálja a felszínességet és fokozza az arra irányuló vágyat, miközben közönségkedvenc, fogyasztható megoldások és kódok közt egyensúlyoz.

Az összkép? Épp annyira lesz megalkuvó az igaz szerelem létezésének és a házasodási vágy aktualitásának kérdésében, hogy senki se távozzon elégedetlenül a moziteremből. Borgli filmje ebben tökéletes utódja a Celine Song által rendezett Többesélyes szerelemnek (itt írtunk róla) – a kritikát és leleplezést próbálja áruba bocsátani, miközben keveset (semmit sem?) kockáztat.

Mindezt némileg ellensúlyozza, hogy a Kész drámában jellemzően kronológiai és logikai rend is omladozik, megbomlik: minduntalan álomjelenetek, fejben lejátszott és újrapörgetett epizódok igyekeznek újrarendezni a megszokott férfi-női, elkövetői-áldozati dinamikát. Főként ennek és a különböző szereplők szemszögéből közreadott valóságverzióknak köszönhető, hogy a film túllép az ironikus-szatirikus hangoltságon, és nem kizárólag sötét humorú társadalmi kommentárként működik, hanem számot vet a megismerhetetlenség problematikájával és a párhuzamos belső világokba záródás kudarcélményével. A rendező korábbi filmjei közül így az Álmaid hősével lép párbeszédbe, ahol a jungiánus kollektív tudatalatti fogalma került viszonyba az álmok révén kiterjeszthető, alterálható többes valósággal.

A Kész dráma jeleneteit kevés kivétellel Charlie perspektívája uralja: a cselekmény az ő ügyetlen és kapkodó kísérleteinek soraként is leírható, amint megpróbálja racionalizálni a szélsőséges helyzetet, és kideríteni, hogyan pozícionálja magát újra a káoszban. Tanúsítson megértést? Váljon a titok lelepleződésének fő áldozatává és mondja le az esküvőt? A lagzi lefújása ebben a gazdasági helyzetben kész öngyilkosság, így marad a feltétlen, már-már erőszakos megérteni akarás, akármennyire karakteridegen is. Ha valamit, az Álmaid hősében megismert Paul nyugtalanító, egyszerre nyitott, empatikus és végtelenül önző belső világát sikerül újrahasznosítani Charlie jellemének kidolgozásakor: a hamisítatlan brit ficsúr emlékei és asszociációi uralják az elénk táruló képeket, ezzel is betekintést engedve egy felsebzett maszkulinitású, érzékeny identitás disszociatív megéléseibe.

Érezhető, hogy a film díszleteit és az eseményeket Borgli a máshonnan, eltérő kulturális közegből érkezett vőlegény karakterén szűri át, s a kívülállóságból merít erőt a témával való szembenézéshez.

Talán a tagadásban elsőosztályú amerikai közeg teszi, de a film szembetűnő hiányossága, hogy a legfontosabb konfliktusokra, összeférhetetlenségeire csak egy-egy mondat, sematikus utalás jut, köztük a menyasszony-karakter ellentmondásos múltjának kidolgozására is. Emma félig afro-amerikai, fekete édesapja a hadseregben szolgált egész gyerekkorában, emiatt lányának nem egyszer adódtak nehézségei a beilleszkedéssel. S bár a film egésze nagy hangsúlyt fektet az erőszak egyidőben végtelenül repulzív és vonzó dinamikájának vizuális kiaknázására, meglepően kevés szót szentel a bonyodalmak középpontjában álló fehér férfi és egy sokkal bonyolultabb kulturális hátterű nő nemi-társadalmi különbségeinek.

Borgli a Rosszul vagyok magamtól externalizált, testhorrorba hajló monstruozitását új alkotásában kizárólag a pszichéhez kapcsolja: egy minden gond nélkül szexualizálható, szorongó és passzív szörnyet teremt Emma személyében, akihez nemcsak Charlie-t fűzik ellentétes, nehezen szétszálazható érzelmek, hanem a nézőt is.

Sajnálatos, hogy Zendaya egyre kiforrottabb játéka és Borgli szándékolt dimenzionálási kísérletei együtt sem képesek életet lehelni Emmába: a menyasszony kényszerhelyzetbe kerül, igyekszik hangot adni saját történetének, de közben egy pillanatra sem áll ellen az átformálásnak sem. Robert Pattinson kaotikus, túlzó játékával éles kontrasztban áll az a csendes, ijedt és visszafogott gesztusnyelv, amit partnere alkalmaz. Láthatóan elszívja Emmából az ágenciát, aki csak kínos, menyasszony alakú űrt hagy maga után.

Mindent, még az Emma és Charlie közt kialakult válság nyugvópontra érését is az éjjeli diner-jelenetben, egybevetve a Kész dráma amorális, néhol érzéketlen és vitathatatlanul posztmodern komolytalankodás, amely tartózkodik az egyértelmű állásfoglalástól. A cselekmény során felvetett kérdések sokadrangúvá zsugorodnak, hiszen a fő, hogy a szerelmesek ujján ott csillog a gyűrű. Az már Kristoffer Borglin múlik, hogy még kísérletezik-e a párkapcsolatok természetének mélyfúrásával, vagy inkább új témát választ. A Kész dráma esetében erre tett erőfeszítései kevésnek viszonyulnak: a felszín, amelyet karcolgat, ezúttal golyóálló üveg.

Kész dráma (The Drama) – színes, magyarul beszélő amerikai romantikus vígjáték, szatíra, 105 perc, 2026. Írta és rendezte: Kristoffer Borgli. Operatőr: Arseni Khachaturan. Zeneszerző: Daniel Pemberton. Szereplők: Zendaya (Emma Harwood), Jordyn Curet (fiatal Emma), Robert Pattinson (Charlie Thompson), Alana Haim (Rachel), Mamoudou Athie (Mike), Hailey Gates (Misha), Zoë Winters (Frances). Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató: 2026. április 2. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott.

Képek: Forum Hungary