bezár
 

art&design

2018. 11. 25.
A művészet mint katalizátor
Interjú Bubla Évával, az ÉrTEM Művésztelep és Szimpózium szervezőjével
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Idén nyáron valósult meg először az ökológiai problémák iránt elkötelezett művésztelep, az ÉrTEM projekt Gömörszőlősön. Az egyhetes program során olyan, a környezetre nem káros anyagokból készült művek létrehozása volt a cél, melyek ökológiai lábnyomunk minimalizálására kívánták felhívni a figyelmet, miközben megkísérelték a művésztelep aktív részesévé tenni a helyi lakosokat is.

Bubla Éva, a projekt szervezője a gömörszőlősi művésztelep létrehozásával Ázsiában szerzett tapasztalatait igyekezett az itthoni művészeti gyakorlatba is átültetni, hogy ezzel újabb fejezetet nyisson azon, eddigi munkái sorában, melyek szektorközi közösségépítéssel reflektálnak társadalmi és ökológiai problémákra. Az interjú során a fenntartható művészet gyakorlati aspektusairól, a művészeti aktivizmus szerepéről és a funkcionalitás jegyében szemlélt szektorközi együttműködésről kérdeztük.

PRAE.HU: Ecological art, helyspecifikusság és aktivizmus; csak néhány olyan kulcsszó, amely szemléletedet és művészetedet is egyaránt jellemzi. 2016 tavaszán többek között egy hónapig Pune[1] városában folytattál kutató- és alkotómunkát a TIFA Working Studios[2] szervezésében, amelynek eredménye a – Lilli Tölppel közösen megalkotott – Bearth című projekt számos alkotása lett, például a közösségi vetőmag bank, amelyet távozásotok után egy helyi gazdálkodás működtetett tovább. Az ÉrTEM gömörszőlősi művésztelepe ebből a tapasztalatból merített?

Mindenképpen kapcsolódik hozzá, de nem India jelenti a történet legelejét. Tulajdonképpen Indonéziából indult el minden, ahová 2011-ben kerültem ki ösztöndíjjal, és ahol négy és fél évet éltem. Az, hogy ökológiai és társadalmi problémákkal foglalkozzak, akkoriban kezdett kialakulni a művészetemben. Először csak az installációim témájában jelent meg, de már ekkor azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne – az ábrázoláson kívül – aktívan is tenni a változásért. Eleinte csak önkéntesként vettem részt, például folyók vagy kisebb városrészek tisztításában, mert rengeteg műanyag hulladék borítja a várost és az óceánpartot. Aztán ezek a tapasztalatok valahogyan begyűrűztek az alkotásokba is. Amikor hazakerültem, elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne itthon megszervezni egy ilyen projektet. Már volt egy kiforratlan ötletem, és tavaly nyáron, amikor Gömörszőlőst megláttam, fogalmazódott meg bennem az, hogy ideális helyszín lenne a projekt számára, hiszen ott van az Ökológiai Intézet, akikkel alapból hasonlók a célkitűzéseink, csak az eszközeink mások.

ÉrTEM művésztelep, Gömörszőlős, 2018.

PRAE.HU: Az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány és az ÉrTEM projekt egyik alapelve az, hogy minimalizálni kell az ökológiai lábnyomot. Ez jelentette a szoros együttműködés alapját is. Mennyire voltak ismertek a két fél számára egymás legfontosabb fogalmai – vagy inkább hívószavai –, úgy, mint a permakultúra és az environmental-ecological art?

A permakultúra fogalmával, illetve azzal, hogy a gyakorlatban mit takar a fogalom, én az Intézeten keresztül ismerkedtem meg, amikor tavaly egy, a permakultúráról szóló konferencia miatt látogattam el Gömörszőlősre. Mivel főként az foglalkoztat, hogy gyakorlati szinten mi mit tudunk tenni, a szervezésnél, a program kialakításánál és az intézménnyel folytatott kommunikációban is inkább a gyakorlati elemeken volt a hangsúly. Az, hogy milyen művészeti fogalmak szerint dolgozunk, nem volt annyira középpontban akkor, amikor előálltam ennek a projektnek az ötletével és elkezdtünk gondolkozni azon, hogy hol tudnánk találkozni, hogyan lehetne olyasvalamit megvalósítani, ami mindkét fél számára érték. Ezeket a különböző területeket és embereket valahogyan össze kellett fogni, hogy létrejöjjön egy olyan közös pont, ami a felek számára egyaránt fontos és motiváló. Az egyik fő célja – és közös pontja – az volt mindennek, hogy bevonja a közösséget a munkába.

PRAE.HU: A művésztelep – ehhez az alapelvhez kapcsolódva – egy pontosan meghatározott feladattal várta a meghívott művészeket, miszerint a természetre veszélyt nem jelentő anyagokkal kellett alkotásokat létrehozniuk. Hogyan vették a művészek az általatok megfogalmazott elvárásokat és azt a kihívást, amely a művek funkcionalitására vonatkozó kritériumokból fakadt?

Igazából szerettem volna szabad kezet adni az alkotóknak, de előtte egyeztettem az intézettel arról, hogy mi az ő elképzelésük, milyen jellegű munkákra lenne „szükségük”. Ezt az alkotóknak is közvetítettem. Volt, aki figyelembe is vette. Például úgy, hogy készült egy meditációs kuckó[4], vagy oly módon, ahogyan Freund Éva és Varga Dóra[5] munkája született, mely során kigyomlálták a gazt, befestették a gyökerét és megfordítva elültették. Ehhez hasonlót már korábban is kitaláltak, de munkájuk most teljesen új megvilágításba került Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet vezetőjének előadása után. Ők a permakulturális gazdálkodással gondolati szinten is találtak párhuzamot.

Valóban elvárás volt az, hogy a felhasznált anyagok tényleg lebomlóak legyenek, és ne tegyenek kárt a környezetben. Én magam is próbálok a saját munkáimban lehetőleg lehullott anyagokat használni, azért, hogy minél kevesebbet kelljen elvenni a természetből. Ennek a kritériumnak valamennyire sikerült is megfelelni a projekt során, habár lett egy kivétel. A medence[6] alja tófóliával lett kibélelve, így az ott benne van a földben. Akár a bokorra akasztott festmény is ide sorolható, de persze, azt el lehet távolítani. Az időjárás-jelentést adó művet illetően pedig kimondottan szerettem volna, hogy megvalósuljon, vagyis, hogy legyen egy kézzel meg nem fogható médiamunka is, mellyel plusz szálat raktunk a projektbe.

A lebomló, a környezetre nem káros anyaghasználati alkotásmód egyébként majdnem mindenki számára ismerős volt. Michal Mitronak, a médiaművésznek például a projekt inkább technikailag jelentett kihívást, mert ő internetalapú munkát hozott, miközben olyan helyen voltunk, ahol ez nem feltétlenül volt adott. De megoldotta, mert összebarátkozott azokkal, akik ebben tudtak neki segíteni. Az iráni festőnek, Zahra Jafarpournak pedig újdonság volt az, hogy a galéria terén kívül kellett megtalálnia alkotásának helyét.

Az ilyen alkotási mód kapcsán felmerülő kihívásokkal nekem már nem esik nehezemre szembesülni, mert annyira természetesnek veszem, hogy a környezetre nem káros anyagokkal alkossak. Ezzel nagyjából a többiek is így voltak. Pedig nem a hagyományos művészeti gyakorlathoz tartozik például az, hogy a földből kiszedjük a növényeket, hogy a földet megműveljük, azért, hogy műalkotást hozzunk létre – mint ahogyan Éviék is tették. Ezek helyspecifikus művek, nem lehet bevinni őket a galériába, hanem oda kell utaznia a látogatónak, bele kell mennie és ki kell sajátítania azokat.

ÉrTEM művésztelep, Gömörszőlős, 2018.

PRAE.HU: Befolyásolta valahogyan a saját alkotói munkádról való gondolataidat ez a projekt?

A budapesti FKSE-ben szervezett[7] beszélgetésen számos gondolat felmerült, amelyek nekem rengeteg új ötletet adtak, mivel ez volt az első eset, hogy nem a résztvevői-alkotói oldalon, hanem a szervezőin álltam. Izgalmas volt, hogy közösen gondolkodtunk a munkákról. Engem folyamatosan foglalkoztat az, hogy hogyan tudom a művészetet eszközként használni, egyrészt ökológiai problémák tudatosítására, másrészt olyan módon, hogy miként tudok vele változást előidézni. Nyilván szeretnék a művészettel gondolati irányban mozogni, de úgy, hogy megmaradjak egy olyan gyakorlati síkon is, amely képes katalizálni, illetve határhelyzeteket létrehozni anyag és funkció között.

PRAE.HU: Hogyan határoznád meg az elkészült alkotásoknak, a művésztelepnek és a projektetek vizsgált folyamatainak helyét a land arthoz vagy más művészeti műfajokhoz képest?

Nem szoktam elhelyezni más művészeti ágakhoz, projektekhez képest, mert szeretem, ha szabadon alakulnak a dolgok. Viszont hatalmas fogalmi ködöt is tapasztalok olyan fogalmak körül, mint például a land art fogalma, amelyet előszeretettel használtak többször is a projektünk leírásához, és nem feltétlenül helyesen. Szerintem az ugyanis messze nem fedi le a munkákat.

Eleve másként használunk fogalmakat az angolban és a magyarban, sőt, sok fogalomnak a magyarban egyelőre nincs megfelelője. Laura Beloff finn művész tartott erről egy előadást, a lényege pedig az volt, hogy a land art mozgalmaknál eleinte csak a helyszín jelölte ki az irányt, a tájban végzett változtatás. Az evironmental art kizárólag a természetben található, lebomló anyagokkal dolgozik, ezzel szemben az ecological artnál nem fontos az anyaghasználat, hanem koncepció szintjén vitat ökológiai témákat. A magyarban meg pont az ökoművészetet használják azokra a törekvésekre, amelyek figyelembe vesznek olyan ökológiai tényezőket is, mint az anyaghasználat. Erőss Istvánék vezették be a természetművészet szót, amely szintén nem fedi a mi programunkat egy az egyben, sőt. Voltak olyan résztvevők, akik főleg természetművészettel foglalkoztak, de volt new media (intermédia), community/socially engaged art, amelynél talán használhatjuk a közösségi művészet kifejezést. Nem hinném, hogy lenne egy egységesen használható műfaji megnevezés, de a felsoroltak mindegyikének központjában a hely- és néhol a közösségspecifikusság áll. Kifejezett célom volt, hogy többféle vonal jelenhessen meg a programon belül; sokkal inkább azt szeretném, ha a kategóriákon túl tudnánk lépni, hogy „az itt és mosttal” foglalkozzunk. Mi az, ami körülöttünk van, mi az, ami aktuális – erre reagáljunk a magunk választott, fenntartható eszközeivel. Ebbe pedig a közreműködőket is beleértem. A hely vagy a helyiek ne csak passzív „tárgyai” legyenek egy-egy alkotásnak – hiszen nem mi viszünk oda tudást –, hanem inkább transzferre, kölcsönösségre törekedjünk.

Ilyen jellegű programokon, amilyen ez is volt, sok helyütt részt vettem Ázsiában, ahol van ennek egy hagyománya. Ott eleve sokkal több művész foglalkozik társadalmi, politikai kérdésekkel, témákkal, nem csak elméleti szinten, hanem közösségeket bevonva, gyakorlati megoldásokat szem előtt tartva. A művészet maga is sokkal inkább a hétköznapi élet része, kevéssé jellemző egy elkülönült, high art. Sokkal inkább „jelen” van a „nem művészek” mindennapjaiban, mint itthon, akár olyan tradicionális művészetek formájában, mint például az árnyjáték.

Az én munkamódszeremre is az ázsiai, főleg indonéz kultúra és művészeti mechanizmusok hatottak, de legalább annyira hatott a más szektorokkal való közös munka is, amelyet egységesen a közösségi tervezés fogalmával jellemezhetünk. Ezek az interdiszciplináris jellemzők, átjárhatóságok és gyakorlati tényezők azok, amik előtérben vannak, hiszen a célom az, hogy a művészetet mint „katalizátort” használjam, amihez elengedhetetlen egyfajta hibrid, több szemszöget figyelembe vevő hozzáállás.

ÉrTEM művésztelep, Gömörszőlős, 2018 - Szabó Réka, Meditációs kuckó (részlet)

PRAE.HU: Ha jól értem, a hagyományos ecological artot aktivizmussal és a közönség-közösség részvételen alapuló bevonásával egészítetted ki. Beszéljünk egy kicsit Gömörszőlősről, amelynek lakói hozzászoktak már a hagyományos művésztelepek megrendezéséhez, de itt kérdéses, hogy mennyire voltak nyitottak az alternatív eszközökkel és szemlélettel dolgozó, a hagyományokat új oldalról megközelítő művészekkel való közös munkára.

A közös munkától először talán „megijedtek” kicsit. Jó példa erre a holland származású Nina van Hartskamp tevékenysége, amely leginkább megmozgatta és bevonta a közösséget. Először furcsának hatott, ahogy egyedül, egy pizzás dobozra írt mondattal becsöngetett, hogy rozsdás eszközöket, szerszámokat kérjen. Először egyszerűen becsukták az ajtót és elhúzták a függönyt, mert nem volt egyértelmű, hogy miért áll ott egy idegen egy feliratos pizzás dobozzal meg egy bőrönddel. Arra persze számítottunk is, hogy közös nyelv nélkül kevéssé fog menni a dolog. Viszont, amint stratégiát váltottunk – vagyis közösen sétáltunk és én beszéltem magyarul, ő meg utána becsatlakozott –, azt tapasztaltuk, hogy a lakosok elkezdtek érdeklődni, nyitni a projekt felé. Akikhez becsöngettünk, mindannyian adtak valamit, sőt, volt olyan, aki háromszor is fordult, miközben lekvárt kóstoltattak velünk, gyümölcsöt adtak nekünk. A gömörszőlősiek később meg is tekintették a rozsdás tárgyakból készült alkotást, és el is jöttek a művésztelepet záró hétvégi eseményre.

Közben felhívtam a résztvevők figyelmét arra, hogy jó lenne, ha helyi történetek is bekerülhetnének a koncepcióba, úgy, ahogyan Ninánál a tárgyak, vagy Elena Redaellinél a helyi motívumvilág. De nem volt konkrét elképzelésem arról, hogyan. Sajnos a művésztelepet rövidebb időre tudtuk megrendezni, mint ahogyan eredetileg terveztük. Ha több időnk lett volna, esti programokra is hívtuk volna a helyieket, de így a közösség bevonása csupán a munkák kapcsán valósult meg.

A program egyik céljának ugyanis azt tűztem ki, hogy a helyiek kulturális életét, szokásait is átvigyük valahogy a kortárs művészetbe, úgy, hogy közben az intézet tevékenységeit, a permakulturális gazdálkodást is tudatosítsuk. A helyiek ugyanígy gazdálkodnak, nekik nincs arra szükségük, hogy ökológiailag érzékenyítő programokba vonjuk be őket, hiszen ennek mind tudatában vannak, az intézet hosszú évek óta jelen van és képviseli ezt a szemléletet. Velük inkább a közösségi munkán volt a hangsúly, az egymás felé való nyitáson, az együtt gondolkodáson és a közös történetek megkeresésén.

Elsősorban az ottaniakat szerettem volna ezzel kicsit aktivizálni, hogy a közösségi élet új kulturális szinteken is megvalósulhasson. Persze, kérdés, hogy milyen változást tud hozni a helyiek számára, hogy van ott egy ilyen művésztelep, és kérdés az is, hogy mi az, amitől nekik ebből a mindennapi életben is hasznuk is lehetne. Azt gondolom, és az Ökológiai Intézet felől is azt érzem, hogy az első lépés az lenne, hogy ha még többen szereznének tudomást a helyről. Talán olyan alkotásokat is létre lehetne hozni ezért, amelyek maradandóbbak, mert az idei alkotások nem fognak hosszú távon ott maradni. Ha sikerülne időtállóbb műveket is létrehozni land art vonalon, azok talán olyan helyekké is válhatnak egyszer, ahová turisták is ellátogatnak, és az már bevételt jelentene a falunak.

Az itthoni művésztelepeknél általában az a gyakorlat, hogy többé-kevésbé ugyanazzal a csapattal rendezik meg, amellyel évente mindig összejárnak. Utána mindig van egy megnyitó, ahol bemutatják ezeket a műveket. Az ÉrTEM projektnél is hasonló forgatókönyv szerepelt, de én a jövőben szeretnék olyan programú workshopokat csinálni, mint amilyeneken külföldön is részt vettem. Azért, hogy az alkotói helyek vagy a látogatók is aktív részesei lehessenek ennek, ők is megtapasztalhassák, hogy milyen ezekkel az anyagokkal dolgozni, megfogni és mondjuk magukénak tudni. És nem csak nézni, szemlélőnek lenni. Persze itt is csináltunk egy térképet, ahol bejelöltük, hogy melyik műalkotás hol van, és végigsétáltunk ezeken a pontokon. Jó volt látni, ahogyan a látogatók birtokba veszik ezeket a tereket, sőt, látni azt, ahogyan a nemrég kapott fotók alapján a művésztelep vége után sem szűnt meg ez a folyamat.  

Mindebben az az érdekes számomra, hogy hogyan változik az egész. Minden folyamatnak van egy olyan része, ami megfoghatatlan, mert persze, készült róla dokumentáció, a fotókat be lehet vinni a galériákba megmutatni, de nem ugyanaz, mint ott lenni.

ÉrTEM művésztelep, Gömörszőlős, 2018 - Sárréti Gergely: Sitting Pool

PRAE.HU: Az alkotások többsége efemer-jellegű, dokumentáció képes csupán megőrizni. Így előkerül a vizuálisan szennyezett környezetnek, a virtuális tárolás túltelítettségének kérdése, amelyre egyedül Michel Mitro reflektált a IoTompa című alkotásához fel nem használt eszközökből létrehozott virtuális temetőjével. Még ha csak viccnek is indult…

Ez nem merült fel akkor, de örülök, hogy most igen, felcsigázott! Próbáltuk minimalizálni a művésztelep ökológiai lábnyomát, ezért a katalógust nem is nyomtattuk ki, csak online lehet megtekinteni. De valóban, jogos, ott van az electronic waste kérdése is.

ÉrTEM művésztelep, Gömörszőlős, 2018 - Michal Mitro: IoTompa

PRAE.HU: Hogyan és hol tervezed a művésztelep jövőjét? Esetleg felmerült, hogy Alan Sonfist Time Landscape című alkotásához hasonlóan Budapest belvárosában jöjjön létre egy ökológiai műalkotás?

Bőven van lehetőség a belvárosban, igen. Nekem volt egy csepeli projektem, ahol egy üvegházat építettem fel újrahasznosított ablakokból meg ajtókból, és azon belül helyeztem el zöldet. Voltak Pesten is hasonló projektek, de azok nem kifejezetten csak növényekből készültek, hanem inkább az újrahasznosítás problémáját járták körül. Most épp szerveződik egy „agro forestry” - projekt, nem az enyém, de volt egy ahhoz kapcsolódó workshop a KÉK-ben tavaly, és a projekt szervezője kapott is egy földterületet Zuglóban, azért, hogy ezt a Phd-projektet megvalósíthassa.

Mi most egyelőre arról ötletelünk, hogy jövőre, két év múlva vagy egyáltalán mikor legyen a következő művésztelep, mert mindenképpen szeretnénk folytatást az Ökológiai Intézettel. Úgy képzelem el, hogy nem feltétlenül ugyanazokkal az alkotókkal dolgoznék minden évben. Szerintem az is izgalmas, ha cserélődnek az emberek. Nem azért, mert valaki nem vált be, hanem mert szeretem azt a rendszert, ahol többen kapnak lehetőséget és mindenki valami újabb dologgal tud hozzájárulni.

Workshoppal mindenképpen szeretném bővíteni, és részvételen alapuló programokat, tevékenységeket szeretnék szervezni a munkák köré, akár a művésztelep alatt, akár év közben is. A cél az, hogy lehetőleg minél szélesebb korosztályt tudjunk megszólítani. Szerintem jobban működik, ha a látogatók a program aktív résztvevői, és az egész élményalapú. Az is jó lenne, ha hosszabb időre lehetne tervezni a művésztelepet, illetve az is felmerült, hogy akár közös alkotáson is dolgozhatnánk a művészekkel. Vagy csak egy témát adnánk magának a művésztelepnek. Van egy Tompa-fa a faluban, ami alatt a legenda szerint Tompa Mihály is megpihent. Nagyon nagy jelentősége van ennek a fának, ezért is szeretne oda valamit az Intézet.

 

[1] Pune városa Indiában található

[2] A TIFA Working Studios alternatív oktatási platformú, kortárs művészeti intézet

[4] Szabó Réka

[5] Freund Éva és Varga Dóra: Gyomkultúra, 2018

[6] Sárréti Gergely

[7] Ökológia, társadalom, művészet – kerekasztal beszélgetés, 2018. július 31., FKSE - Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület

 

Lead: Nina van Hartskamp: Surrender, 2018., Gömörszőlős, Fotó: Nina van Hartskamp

A képeket, ahol nincs név külön feltüntetve, Bubla Éva készítette

Fejléc: Balról jobbra: Bubla Éva és Szabó Annamária, Fotó: Hadi Barbara

Négyzetes lead: Freund Éva és Varga Dóra: Gyomkultúra, 2018

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Annamária --

Szabó Annamária az ELTE BTK Esztétika mesterszak végzős hallgatója.


További írások a rovatból

art&design

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
art&design

A gyűjtő mint művész? A gyűjtő mint művész?
A Mai Manó Ház Erik Kessels több élete című kiállításáról
Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
art&design

Rajtunk kívüli rend Rajtunk kívüli rend
Gálhidy Péter Sarokvas című kiállításáról (Megnyitó)

Más művészeti ágakról

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Interjúsorozat a cirkuszról, változásokról, zártságról és nyitottságról, klasszikus és új találkozásairól
Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 8.
irodalom

Thaiföld és Peru közt félúton – otthon Thaiföld és Peru közt félúton – otthon
Görömbölyi Dávid Haverok, buli, Buddha című kötetének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés