bezár
 

irodalom

2018. 12. 09.
Mai szövegvalóságom - hiteles vagy realista?
A kortárs próza újabb fejleményei konferencia 2. napja
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A kortárs próza újabb fejleményei című konferencia második napja tele volt izgalmas előadásokkal, bent ragadt kérdésekkel, kibomló vitákkal és továbbmutató lehetőségekkel. Az előadók öt szekcióban egészen különböző irányokról és művekről számoltak be, melyek kifejezetten változatos síkokon kapcsolódtak egymáshoz – ezt összegzésként az eseményt szervező Deczki Sarolta is megjegyezte. Szinte mindegyik szekció vitáját tovább lehetett volna folytatni, hogy egy még több napig tartó esemény kerekedjen belőle és arról is megbizonyosodhattunk, hogy bőven van még mit körüljárni a kortárs próza kérdésében.

De mielőtt a jövő terveiről gondolkodnék, érdemes picit mérlegelni, mi zajlik jelenleg a diskurzusban – hiszen pont ez tűnt a konferencia céljának: a kortárs irodalom alakuló tendenciáit és tudományos vizsgálatának lehetőségeit firtatni. Az esemény címében ott díszelegnek a sokatmondó szavak: kortárs, új; és még a fejlemény is valami kifejezetten aktuális témát ígér. Rá kellett jönnöm, hogy az irodalomnak ezt a kijelölt szakaszát meghatározni azonban nem könnyű feladat. Miközben ezen töprengtem a nap folyamán, úgy éreztem, mintha nem kis ellentmondások lennének ebben a felszólalók között. Az elmúlt néhány év, esetleg egy évtized műveiről beszélünk, vagy már/még az is kortárs, ami a rendszerváltás körül (közel harminc éve) történt/íródott vagy éppen nem íródott? Vagy nem annyira a művek kiadási dátuma számítana, hanem a jelenkori diskurzus tendenciái? Esetleg érdemes inkább külföldön domináns elméleteket alapul venni és összevetni a hazai jelenségekkel? Ezek a kérdések pörögtek a fejemben az előadások hallgatása közben, mialatt egyre inkább azzal szembesültem: mennyire izgalmas, hogy a különböző műveket vagy elméleteket vizsgáló felszólalók közösen mutatják meg a most íródó irodalom és szakirodalom központi kérdéseit, mint pl. a valóság bonyolult térnyerése vagy az én megragadásának stratégiái a jelenlegi szövegekben.

Bárány Tibor

Ahhoz, hogy ezek az összefüggések kirajzolódjanak, nézzünk mindent sorban. Mire a kifejezetten nagy varjak által őrzött lépcsőkön baktatva a Ménesi út épületéhez értem, sajnos a nap első szekciójáról már lemaradtam, pedig a referencialitás, reflexivitás, regiszterek kulcsszavak köré szervezett előadáscsoport igen érdekesnek ígérkezett. Benda Mihály az írói én színre vitelének változatairól beszélt több kortárs regény kapcsán, Bene Adrián és Vidosa Eszter pedig Bartók Imre munkáit tárgyalták a referencialitás, illetve a szétbomlasztott valóság témája felől közelítve. Annyiból viszont mégiscsak jól alakult a beosztás, hogy az első előadás, amit így elcsíptem, Horváth Csabáé volt, aki számomra jól megalapozta az egész nap kérdésfölvetéseit. A jelenlegi irodalommal kapcsolatban megtudhattuk, hogy az irodalmi szöveg valósága és a tényleges realitás mintha már nem kizárná, hanem kölcsönösen feltételezné egymást. Már itt előkerült az a szó, ami körül számos vita alakult ki a nap során: a realizmus. Az előadó itt a rendszerváltás kapcsán utalt arra a törekvésre: allúziók nélkül lehessen megírni, ami velünk történik. Nagyon gazdag szakirodalmi hátteret vonultatott föl különböző elméletekhez kapcsolódva, közülük az epimodern meglátás különösen nyomatékosnak tűnt: modern és posztmodern irodalom nem kizárja egymást, hanem folytonosságot követ.

Dánél Mónika

Ezután Bárány Tibor adott elő a Körkép című prózaantológiáról (a Könyvhétre jelenik meg az év legjobb novelláival). Az 1998-as, 2008-as, valamint 2018-as kiadásokon vizsgálta, mit és hogyan reprezentálnak ezek a kötetek. Ezt különböző mutatókkal illusztrálta: szerzők száma, átlagéletkor, kiadók, hangsúlyos folyóiratok (a szövegek eredeti megjelenési helye). Ezen szövegek vizsgálatával arra jutott, hogy a realizmus egyre inkább visszatér a kortárs irodalomba, gyakoriak a szociologikus témák, illetve a személyes múlt feldolgozása válik az önmegértés alapjává (sokszor az idegenség oppozíciójában). Bárány Tibor részletgazdag előadása egyre inkább túlfeszítette az előadásnak kijelölt húszperces keretet, közben ezért Dánél Móna roppant aranyos módon még további perceket adott át a saját idejéből. Pedig az ő kutatása sem bizonyult szűk keretűnek vagy olyannak, amiről ne hallgattunk volna még szívesen további eredményeket: a kép és nyelv viszonyát jelölte meg kiindulópontként, a technikai feltételek szövegekre gyakorolt hatását vizsgálta. Öt regényt elemzett abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak a rendszerváltáshoz, továbbá milyen képromboló effektusok bukkannak föl bennük: egyes példáiban a városi tér, máshol a képzet és a saját nézőpont bonyolultsága, megint máshol az ekphraszisz propagandát szétbontó szerepéről esett szó.

Poszthumán szekció

Az előadások, illetve a hozzájuk kapcsolódó vitakérdések miatt a tervezettnél valamivel rövidebb ebédszünet után a poszthumán szekció következett. Szemes Botond megjegyezte saját magáról, hogy némileg kilóg a konferencia előadóinak sorából, hiszen nem egy konkrét műről, hanem egy kortárs irányról beszél. (Azért itt sem maradtunk szemléletes példák nélkül.) Az előadásban a digitalizáció és az ökológia jelensége került a középpontba, a közöttük megfigyelhető hasonlóságok (pl. mindkettő egyfajta hálózatot feltételez), valamint ennek az irodalmi narratívához fűződő kapcsolata. Ezt követően Horváth Márk Krasznahorkai Állatvanbent című munkájáról beszélt, főként a pokol – szakadék geofilozófiai értelmezésére fókuszálva. A borzasztóan gazdag és érzékletes elemzés követését kicsit megnehezítette, hogy az előadó a már megírt tanulmánya (az időkeretbe belepréselhető) részét olvasta föl, csupa izgalmas elméleti megközelítést fölvázolva – mire azonban sikerült lebetűznöm magamban a deterritorializáció szót és elhelyeznem az említett kontextusban, ugyanez a szó elhangzott még négyszer-ötször egy újabb összefüggésben. Szerencsére a konferencia végén Deczki Sarolta utalt rá, hogy terveznek kötetet az előadások anyagából – ez mindenképpen egy izgalmas összeállításnak ígérkezik, már csak azért is, mert a legtöbb előadó láthatóan nem tudott átadni mindent az időkeretben, amit szeretett volna. A poszthumán szekció után rengeteg kérdés merült föl a közönségben – egyik érdekes vitatéma volt pl. az említett irányok morális veszélye – de sajnos a feszített tempó miatt nem mindegyikre kerülhetett sor, a szekciót vezető Szolláth Dávid szomorúan zárta le a beszélgetést azzal, hogy hiába van csomó nagyon jó kérdése, már sajnos nem teheti föl őket.

 

Hetényi ZsuzsaAz idő okozta feszültség és a közel két nap sűrű előadássorozata a következő, Nádas Péter munkássághoz kötődő szekción ütközött ki leginkább. Hetényi Zsuzsa egészen sértődötten fogadta, hogy húsz perc után abba kell hagynia a még nem teljesen kifejtett Nádas – Nabokov összevetést (és ezt a sérelmét a szekció vitájára sem felejtette el). Az előadásában az autizmus, eksztázis és ösvény kulcsszavak mentén elindulva tárgyalta a két szerző fikciós önéletrajzait, egészen addig a számomra (még?) igencsak kérdőjeles kijelentésig, hogy „gyakorlatilag mindkét író a saját életéből építi föl” minden munkáját. Őt követően Darabos Enikő elemezte a Világló részletek anyagösszetételét a rögzült emlékkövek szempontjából. Meglátása szerint lényeges az őszinteség narrátori diskurzusa, az elbeszélés torzít ugyan, de tisztában van saját működésmódjával. Ebben az előadásban is kulcsszónak számított az ösvény, hiszen „a memoár architektúrájába bele van kódolva az ingázás”, melyen az olvasó tájékozódik. A szekciót zárva Vásári Melinda Nádas Péter nemrég megjelent munkáját egyfelől mint hiteles emlékiratot, másfelől mint irodalmat (szerintem inkább: fikcióba hajló szöveget vagy regényt) pozicionálta, és a kettő feszültségére mutatott rá. Ugyanis egyszerre tűnik lényegesnek az emlékezet bizonytalansága, a mikrotörténet életre keltésének igénye, miközben a dokumentarizmus és a hitelességre való törekvés sem elhanyagolható. Így az előadó szerint én-telenítés, az én új pozíciója alakul ki.

Vásári Melinda

A felmerülő vitás kérdések egy része ismét megválaszolatlanul sűrűsödött össze a Nádas-szekció után, mikor a konferencia utolsó részéhez értünk: a szociográfiát tárgyaló előadásokhoz. Ungváry Rudolf Berkovics György munkásságát és annak különböző állomásait járta körbe. A szerző halála előtt megjelent három művet a korábbi tendenciákhoz való visszatérésnek, az esszéhez és az eredendő dokumentarista jelleghez való visszatalálásnak nevezte. Káli Anita a szegénység irodalmi megjelenítésének nem kevéssé problematikus témáját tárgyalta. Feltette a kérdést, hogyan válhat artikulálhatóvá ez a létmód és mennyire tekinthető a regényekben hitelesnek? Itt az újrealizmus fogalma is előkerült (utalva a magyar irodalom korábbi realista ábrázolásaira), ezzel újra középpontba helyezve  azt a problémát, mely számomra a leginkább meghatározta az egész napi diskurzust: hogyan ábrázolható a valóság az irodalmi szövegekben? Végezetül Benedek Anna több kortárs alkotást bemutatva reflektált a valóság fikcionalizálásának igényére, azokat a kérdéseket boncolgatva: hogyan ragadható meg egy történet és miként lokalizálhatók az emlékezet helyei? Az előadás után egészen heves vita alakult ki a hiteles és realista fogalmakat illetően, ismét megerősítve: bőven lenne még mit mondani a konferencia felvetéseihez kapcsolódva – remélhetőleg hamarosan így lesz, akár a tanulmányokból összerakott kötet, akár egy következő konferencia apropóján.

Szociográfia szekció

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Fazekas Júlia --


További írások a rovatból

Philip Roth: Isten veled, Columbus; Nemezis
Interjú Marék Veronikával a meseírás művészetéről, a példaképekről, a gyerekirodalom helyzetéről és a siker titkáról
irodalom

Fejnehéz éjszakák Fejnehéz éjszakák
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka. Ford.: Rácz Judit. Athenaeum Kiadó, 2018.

Más művészeti ágakról

színház

Csontdaráló Csontdaráló
Kele Fodor Ákos: Az egyse. Comico-tragicus fekete daljáték a legnagyobb bocsánatos bűnről
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel az univerzális történetek megkereséséről, a nézőkhöz vezető útról és a kitartás szerepéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés