Prímér, hiszen a Várfok Galéria központi és projekttere egy retrospektív, összegző válogatással tiszteleg a galéria művészköréhez kezdetek óta kapcsolódó alkotók egyike, Ujházi Péter előtt. Az útvesztő logikájának megidézése jól illeszkedő narrációs keretet teremt az életmű bebarangolásához; a labirintus felfedezése, a középpont megtalálása számos archaikus kultúrában a kerülőkkel tűzdelt, bejárandó életút metaforája volt. A másik, hasonlóan prímér vonatkozás a munkákon fel-felbukkanó architekturális motívumokban köszön vissza, különösen az úgynevezett „vakolt” képeken – mint a Húsvét vagy a Születésnap című munkák – vagy a tondó kerámiák – mint például a Városi kert – burjánzó felületének megmunkálásában. Ami azonban első ránézésre talán nem rajzolódik ki ilyen élesen, az a körkörös bejárási irány, ahogyan maga Ujházi közlekedik saját életműve fejezetei között. Jegyezzük meg, rutinosan teszi mindezt.

Mit is értek ez utóbbi alatt? A következőkben az önmagára folyvást visszautaló – vagyis önreferenciális – és magát folyamatosan újrahasználó – ha úgy testszik parafrazeáló – Ujházi Péterről ejtenék pár szót. Tekintsük ezt egy sajátos tájékozódási rendszer „tábláinak” bemutatásaként, amelyek egy lehetséges olvasási irányt kínálnak az itt bemutatott Ujházi-munkákhoz, az életműhöz, a labirintushoz.

Ujházi művészetének alapkaraktere a folyamatos, monologizáló és jó értelemben vett szövegelés; vagy ahogyan ő fogalmaz, a „duma”. Önelbeszélése sokszor a művész alakját is a képi narráció szereplőjeként mutatja be. Ilyen a New Yorkban elestem (18 kis kép) című kép egyik részlete, amely egy jövőbeli Ujházi-kiállítás függesztési terveként bomlik ki előttünk, illyen a képekben természetesen „szervesülő” önarcképek sora – lásd a Kocsma virágcsendélettel című olajképet – vagy épp Ujházi ikonikus bicikliző figurája a Május 1. tér című képen. A felsorolt példákon mellékszereplőként jelenik meg a művész, kívülről láttatja magát, gyakorta a párhuzamosan futó történetszálak egyik staffázs-figurájaként. Ezeket a megoldásokat tekinthetjük a krónikás távolságtartó pozíciójának.

Ha Ujházi az elmesélő, a kibeszélő – ahogyan ezt már sokszor, sok helyen fogalmazták meg vele kapcsolatban –, akkor az is elmondható, hogy Ujházi az újrahasznosító, az újrafeldolgozó. Ez nem csupán alkotói attitűd, hanem egyszerre következetes munkamódszer és ars poetica is. A régebbi munkák beépítése és azok újbóli használata, a többszöri hozzányúlás és a sokszor hosszan elnyúló munkafolyamatok – megfigyelhető  a „leporelló” térkollázsok esetében, hogyan válnak kompozíciós elemmé a többszörösen felülírt datálások – egy mozgásban lévő, nem tárgyakba merevedő művészetfelfogásról tanúskodnak. Mondhatni – legalábbis sejtésem szerint – Ujházit sokkal jobban izgatja a létrehozás folyamata, az elbeszélésben levés. Ebből következik a változatos, szabad és bátor anyaghasználata a papírmunkáktól a kerámiákon és visszakapart, csiszolt, karcolt táblaképeken át a sokszor talált elemekből építkező, applikált dobozokig. Egy laza kitérővel itt meg lehet említeni az olyan, murális alkotásokra emlékeztető táblaképeit is, mint a Történelmi vázlat (Magyar pegazus) című kép, amelyek a freskók falrétegeit feltáró restaurátorok kutatóablakaira emlékeztetve hordoznak teremtett történetiséget magukban. A kutatóablakok teret és időt átszelő mikrovilágához képest Ujházi a kiegészítés és az aktualizálás szándékával tér vissza, majd tárja fel újból és újból saját munkáit.

Ez a matató, bármely matériát a művészeti kifejezés eszközévé avató gondolkodás és gyakorlat az, amely egységbe szövi, homogén rendszerré szervezi az életművet. A Várfok Galéria tereit bejárva ezért nehéz sokszor Ujházi Péter munkáinak egy adott korszakhoz való kapcsolása (a kronologikus tárgyalás egyszerűen kudarcot vall), és ezért emleget vele kapcsolatban a kritika gyakorta eleven frissességet, kikacsintó játékosságot. Summázva: művészetében a felülírás lehetősége mindig adott. Ez a dinamikus gondolkodás aztán lecsapódik az alkotást más aspektusból meghatározó területeken is. Képi világát és olykor témaválasztásait is ez a hemzsegő mozgalmasság jellemzi. Csak a legkézenfekvőbb példákat említve a tárlatról, ezzel találkozunk a Moszkva tér című táblakép esetében vagy ahogyan a pesti műterem ablakából a kereszteződés látképét fürkésző CEU és a régi Skoda szervíz című vászonnál látjuk; a járókelők, a járművek, illetve a lift mozgásának érzékletes megragadása válik a festmény programjává.

Ujházi önreferencialitáson és önfeldolgozáson alapuló módszere az anyagok, a kedvelt témák és korábbi alkotások újrahasznosítása mellett helyekre és helyzetekre is kiterjeszthető. Ebben a keretben a Lombképek elmúlt ötven évben folyamatosan gyarapított sorozata is a labirintus egyik „folyosójaként” értelmezhető. A Várfok kabinettermében látható nadapi és árkipusztai festmények is a körkörös visszatérés eredményei, esetükben a dokumentálás kitartó következetessége és a szubjektív megfigyelés oldottsága keveredik. (Zárójelben, számomra ezek a lombképek Nádas Péter zalai körtefájáról készült fotófeljegyzések rokonai.)

Ha a kiállítás egésze útvesztő, akkor a labirintus közepéhez talán a doboz-munkák, assamblage-ok állnak a legközelebb. A külön kiállítótérben installált dobozok egyszerre adnak alkalmat a használt médium, a doboz időben változó karakterének tanulmányozására – például a korai, hetvenes évekbeli munkáknál a faragás és a festés még túlsúlyban van a talált elemek beépítéséhez képest; szemléletes példája ennek a Kék szoba című munka. A dobozmunkák egyszerre hoznak létre egy totális egészként kódolható installációt is, Ujházi Péter privát gyűjteményét, amely a félpince lépcsőfokain leereszkedve tárul fel előttünk. Kereshetjük és aggathatjuk a múzeumtörténeti hivatkozásokat – kuriózumkabinet, kunstkammer, csodakamra, kincses kamra –, a lényeg az, hogy alaposan szortírozott, gondosan egymás mellé illesztett ritkaságokat látunk, nehezen verbalizálható, de az emlékezést segítő térbeli helyzetekben.

Az installáció terébe belépve a megérkezés kicsit patetikus és egyszerre titkos; olyan, mintha egy szívélyes meghívást kapnánk egy idegeneket csak ritkán fogadó, valamikori nemesi könyvtárszoba rejtekébe. A Project Room belső terének rendezése is – középen oltárszerű assamblage-kompozíció, két oldalról az Iskolatábla-képekkel kiegészülve – kísértetiesen idézi egy valamikori vagy elképzelt használó magánterét. Ez a belső szoba vagy e sajátos doboznyi egységekre osztott gyűjtemény valahogy mégis ismerősen hat az applikált, manipulált dobozok apró tárgykollekciói miatt. Ezek között megtaláljuk Ujházi faragott vagy mintázott marokszobrait, a bolhapiacok vagy az elmúlt évtizedek lakásdekorációs tárgyait, személyes ajándékokat, néprajzi és természeti tárgyakat, a kézimunkához kapcsolódó kiegészítőket vagy a berlini fal egy darabját, és még sorolhatnám.

A doboz-gyűjtemény magába sűríti a pálya indulása óta megtett utat, ugyanakkor szimultán módon, egyidejűleg láttatja azt. A visszaköszönő megoldások, a vizuális toposzok – mint az arc, a portré –, az ismételt szöveges rigmusok – mint a Hányattatunk sorozat darabjai, Ujházi variálódó szignói – is a labirintus titkos folyosóinak részletei, azok az utak, amelyeken keresztül betekintést kaphatunk Ujházi műtermi és gondolati terébe.

Az írás Salamon Júlia megnyitószövegének átdolgozott, szerkesztett változata. 

Fotók: A Várfok Galéria és a művész hozzájárulásával. 

Ujházi Péter Labirint című kiállítása 2019. január  12-ig látható a Várfok Galériában (1012 Budapest, Várfok u. 11.)