PRAE.HU: 2017 augusztusában vette át a THEA nevű szervezet az Átriumnak a működtetését, azóta vagy te az intendáns. Mik az elmúlt időszak tapasztalatai? Más a működés, működtetés, mint ahogyan elképzelted?

Az épületüzemeltetésben nem játszanak szerepet különösebben művészeti szempontok, miközben a produkciók adják meg a hely karakterét. Az együttműködések megtervezése, rendszere sokkal kevésbé színházi kérdés, mint munkaszervezési, racionalizálási, gazdasági dolog. Ez folyamatos tanulás, alkalmazkodás a körülményekhez. A modellt, amit elgondoltunk, véghez lehetett vinni.

PRAE.HU: Ennek a rendszernek része volt, hogy mi mindent jelent az Átrium. Egyrészt van az „anyaszínház” és mellette a Mentőcsónak, illetve az Átriumban az előtérben zajlanak különböző programok, van bolt, galéria... 

Egyrészt van ennek a helynek egy története-történelme. Jó, ha az ember szem előtt tartja annak a közegnek a korábbi időszakát, és nem próbál, mondjuk, egy vágóhídon vidámparkot létrehozni, hanem megismeri a helyet, és megpróbál vele együtt élni. Hogy ez a közeg mit bír el és mit igényel, arról azt gondolom, hogy volt egy képünk. Ahogy arról is, hogy azt a teret, ami a galérián van, élővé kell tenni. Ehhez találtunk egy jó partnert Alföldi Róbert személyében, sőt ő vetette fel, hogy itt időről időre kortárs képzőművészeti kiállításokat lehetne csinálni.

A Mentőcsónak a THEA-nak a hozománya. Az Átriumot üzemeltető cég, a THEA, jogutódja a Szputnyiknak, ami azért zárt be, mert Bodó Viktor úgy látta, hogy a társulat fenntartását a kultúratámogatás rendszere lehetetlenné teszi, így nem lehet ezt hosszútávon folytatni. Most látszik, Bodónak mennyire igaza volt. Ugyanakkor mi nem szerettük volna ezeket az előadásokat csak úgy elengedni, mert társadalmilag nagyon hasznosnak gondoljuk őket.

Nem húzható rá egy műfaj vagy szemlélet az itt lévő előadásokra. De ha rá is húzunk egy előadásra egy műfajt, abban a pillanatban észlelni fogjuk, hogy ez nem csak az. Az Őrült nők ketrece és a Chicago musical, de olyan intenzív társadalmi és személyes kérdések merülnek fel bennük, amelyek musicalben nem szoktak. Tehát a műfajt a legritkább esetben hagyjuk saját magában, általában eltoljuk valami önmagán túlmutató felé. Ami egyébként nem újdonság, a kaposvári népszínházi hagyomány nyomán úgy kell beszélni a könnyű dolgokról, hogy azok súlyosak legyenek, a nehéz dolgot pedig könnyeden kell előadni. A kaposvári színház volt az, amelyik minden társadalmi réteghez tudott szólni. Mi húsz-harminc évvel később valami hasonlót próbálunk megépíteni, ahol nincsenek hitbizományok, nem csinálunk meg egy előadást csak azért, mert idén meg kell csinálni egy előadást, hanem ügyekről beszélünk. 

PRAE.HU: Úgy tudom, az Átrium saját előadásait, vagyis a kultúrbrigádos előadásokat részben vagy egészben befektetők finanszírozzák. Ez mennyire új formája az előadások létrehozásának?

Az általunk létrehozott formában mindenképp az, de már át is lehet tenni múlt időbe a TAO megszüntetése miatt. Ez egy valódi üzleti modell tudott volna lenni, ha nincs lekaszálva, és mindenféle előzetes egyeztetés nélkül megszüntetve. Gyakorlatilag a TAO-val együtt lehetett azt a fenntarthatóságot garantálni, hogy létrehozunk egy előadást, játsszuk, a bevételéből egyrészt a befektetők megkapják azt, amit az előadásba betettek, másrészt ebből új előadásokra lehet gyűjteni. Azzal, hogy a TAO megszűnt, ez nem értelmezhető többé üzletileg. Persze mégse tegyük ezt egyelőre múlt időbe, hiszen valamilyen kompenzációnak születnie kell, a jelenlegi ex-lex állapotról beszélek. Az lenne a normális, az lenne az egyetlen lehetséges megoldás, hogy ennek az összegét az ezzel tervező színházak megkapják egy az egyben. Azok a színházak, amelyek tisztességes munkát végeztek, és soha egy széknyit nem csaltak a TAO-ban.

PRAE.HU: December közepe van. Azóta nincs fejlemény, új hír? Mert ugye arról volt szó, hogy várható egy új rendszer, valamiféle kompenzáció. 

Ezt mondják azóta is… Úgy szüntetnek meg egy rendszert, hogy semmiféle információ nincs róla. Ezt nevezi per pillanat az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkársága széleskörű egyeztetésnek. El lehet dönteni, hogy ez így van-e.

PRAE.HU: Lehetett hallani olyan hangokat színházigazgatóktól, akik nem dicsérték a TAO-rendszert, elsősorban visszaélések miatt. Mit gondolsz erről?

Nincs azzal baj, ha egy gordiuszi csomót átvágnak, nem gondolom problémának alapvetően a TAO megszüntetését. Az állami színháznak vagy a felvállaltan kísérletező műhelyeknek valóban ne legyen elsődleges szempont a nézőszám, ha valóban művészi igényességgel dolgoznak. Azonban azt alapvetőnek tartom, hogy művészeti produktumot a piac beleszólásával, részvételével, a közönségigénytől függően is lehessen létrehozni. Ennek nem feltétlenül a TAO az egyetlen lehetséges megoldása. Magyarországon nem működik, hogy kizárólag piaci szempontok alapján működtessünk kulturális intézményt, az viszont, hogy egyáltalán ne vegyünk figyelembe piaci szempontokat, teljesen abszurd, ahogy az is teljesen abszurd, hogy az egyik színház a piaci igényeknek megfelelően működjön, a másik meg egy teljesen mesterséges versenyelőnnyel dolgozzon, mert neki nem kell a piacra gondolni.

PRAE.HU: Az én véleményem szerint a kőszínházak nagyon visszafogottak. Biztos az is számít, hogy védeni kell a társulatot, tehát bizonyos döntések sok embernek jelenthetnek problémát. Olyan, mintha elég lenne egy összekacsintás. Azért csinálnak egy III. Richárdot vagy Hamletet, hogy elmondhassák, ezzel ők megtették a dolgukat.

Az a sorok között olvasás jött vissza, ami a ’30-as évek végén, ’40-es évek elején, amikor már működött a cenzúra. A Magyar Nemzetben jelent meg akkoriban rendszeresen az a hirdetés, hogy „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” Így honosodott meg, aztán később, a szocializmus puhább évtizedeiben teljesen beette magát a sorok között való üzengetés módszere. Így működtek a folyóiratok, az irodalom és a színházak is a ’70-es, ’80-as években. És valóban, most sokan azt gondolják, hogy elég egy olyan című előadás. Ha az derül ki, és ez rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy a nyílt beszédet azzal bünteti a hatalom, hogy elveszi a törvény által addig egyébként garantált támogatást, akkor teljesen fölösleges bármilyen színházat üzemeltetni. Akkor fölösleges bármit üzemeltetni.

PRAE.HU: Nyilván a nyílt beszéd hiányából és a nyilvánosság szűküléséből adódik egy igény arra, hogy „mondják ki!”, egyenesen, konkrétan, érthetően, csak ez szakmailag problémássá tehet előadásokat.

Ebben a színházban állítások vannak, amelyekhez viszonyulni lehet, és kérdések vannak, amikre mindenki megadhatja a saját válaszát. De értem, hogy ha az ember függ az államtól, akkor az a gondolatmenet, hogy az egyenes, konkrét bírálat nem jön ki jól. Látom is, hogy egyre több a klasszikus előadás különböző színházak repertoárján.

PRAE.HU: Erre külön is rá akartam kérdezni, ritkán fordul elő kortárs szöveg mostanában. Talán túl kockázatos bemutatni őket, mert veszteségesek? Nálatok van kortárs szövegből készült előadás.

Igaz, hogy borzasztó szegényes ez a dolog. És hiába van Katona József drámapályázat, hiába támogatják ezt elvileg, valamiért mégsem működik jól. Szerintem van probléma a darabok színháziságával, ugyanakkor olvastam az elmúlt évben nyolc-tíz olyan drámát, amelyeknek valamelyik színházban, akár vidéki kőszínházban egyszerűen meg kellett volna, hogy legyen a bemutatója. A sok klasszikus dráma rovására. Kényelmetlen a kortárs problémák feszegetése.

Mi csináltunk tavaly egy teljesen saját fejlesztésű előadást, ez Bodó Viktor és Mózsik Imre A Krakken-művelet című darabja. Egyszerűen azért, mert én magam is azt gondolom, lehetetlenség kortárs szövegek nélkül színházat csinálni. Itt fut sok Pintér Béla-előadás is.

PRAE.HU: Milyen szempontok mentén döntitek el, hogy milyen előadást hozzatok létre, illetve hogy melyik előadást fogadjátok be?

Az Átrium alapvetően befogadó színház, tehát ha valaki kifizeti azt a pénzt, amibe az Átrium kerül, és nincs vele alapvető problémánk, akkor helyet kaphat az Átriumban. Nem fogunk mindent bemutatni, de nyitottak vagyunk. A saját csapatunk, vagyis a Kultúrbrigád számára érvényes kérdésfelvetést tartalmazó darabot választunk, amelyhez megvannak a megfelelő színészeink és rendezőnk. Ebben az évadban is rengeteg ötletünk van, de a 12 dühös emberen kívül egyelőre nem fognak tudni megvalósulni az eddig elmondottak miatt.

PRAE.HU: Sokszor dolgoztok ugyanazokkal az emberekkel. Jó látni, hogy sok fiatal is megfordul nálatok. Hogy működik a munkatársak kiválasztása? Mintha már egy társulat működne az Átriumban.

A társulat nem foglalkoztatási forma, hanem együtt dolgozó alkotóemberek közössége. Itt létezik egy ilyen alkotóközösség, tervezők, rendezők, színészek, akikben mi gondolkodunk, ők pedig gondolkodnak bennünk. Ez hosszútávon akár szervezeti értelemben is egy társulattá tudna válni.

PRAE.HU: Zárjuk azzal, hogy december 20-án bemutató, 12 dühös ember. Hogy álltok, mire számíthatunk?

Mindenképpen Reginald Rose 12 dühös ember című darabjára. Az előadás megtartja a dráma keletkezésének formai helyszínét, már csak azért is, mert az, hogy tizenkét férfi döntsön egy bevándorló életéről egy esküdtszéken, Magyarországon nem lehetséges. Ennek az is az oka, hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem ilyen. Ma a hatalom úgy gondolja, ahhoz, hogy döntsenek bizonyos ügyekben, nőkre nincs szükség, ezért mind a tizenketten férfiak a darabban. Reméljük, meg tudunk mutatni valamit arról, hogyan működik az érvelés és a racionalitás az érzelmek és előítéletek sűrűjében. Reméljük, hű képet tudunk nyújtani a politikai korrektséghez való ragaszkodástól kezdve a teljesen elvakult gyűlöletig mindarról, ami a közbeszédünkben jellemző, ami persze a társas kapcsolatokat is befolyásolja egy jó ideje. Ezek a hibák hozzátartoznak az elmúlt harminc évhez. Én azt mondom, hogy tizenkét csodálatosan erre a szerepre termett színész lesz benne.

Fotók: Lakatos Péter, Mészáros Csaba