bezár
 

irodalom

2018. 12. 27.
Helyzetjel: Ismerős tartomány
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
Nézek ki az ablakon. Temérdek fotót készítettem már a kilátásról, ami azt mutatja, hogy nem közömbös számomra. Meghatároz. A lakás dél-nyugati oldalán meglehetősen szedett-vedett, de ilyenkor télen kifejezetten bruegeles. Az észak-keleti panoráma pedig a ’80-as évek szocreál építészetének egyenruhájában feszít. Elküldöm valakinek ezt az urbánusabb látképet, mire azt írja, olyan, mint Algéria. Mint a Kaszba. Sosem jártam ott, de így képzeltem én is, kőtömbök egymás hegyén-hátán, ablakok néznek be az ablakon, amely csak az utolsó emeleten lakók számára nyújt némi távlatot.

A kaszba arabul fellegvárat jelent, én pedig csak egy emelkedőre épült négyemeletes blokk teteje alatt lakom, Marosvásárhelyen. A lakást Markó Béláéktól örököltük, amikor 1990-ben apámat meghívták az akkor alakult Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőségébe. Aztán megvettük az államtól, rányomtuk a bélyegünket, arcunkra és hasonlatosságunkra formáltuk, megszerettük előnyei miatt, és idomultunk hátrányaihoz. „Beleromlottunk”, ahogy mondják, mint egy új ruhába.

A lakásnak két irányba néznek az ablakai. A dél-nyugati kilátás vonzereje főként a Cserealjának tudható be. A nagyszoba ágyán ugrálva egészen transzba lehetett esni attól, ahogy az erdő vízszintes vonala fel-le mozog. Közeli jelenléte tantaloszi, noha nem elérhetetlen, de nehezen bekebelezhető. Az utóbbi időben újra barátkozni próbálunk vele, sokévi szünet után, amikor is átengedtük az autós piknikezőknek, akik bokros teendőik elvégzésével mérhetetlen szemetet hagytak maguk mögött. Mióta a túloldalán felépült újgazdagék Belvedere-negyede, már nem olyan isten háta mögötti hely, a fák alatt sétálót nem kísérgeti a gondviselő félelem, ez viszont azzal a kompromisszummal jár, hogy olykor elhúz mellette egy-egy quadmotoros.

Ha kinézek erre a rurálisabb tájra, már nem látom a téglagyár piros kéményét. Hiányzik. Olyan biztos pontot jelentett ezen a kusza és forgalmatlan környéken, mint egy napóra mutatója, régi idők fárosza, patinás, jól megalkotott építmény. Amikor ezzel a benyomással hatott rám, még nem tudtam a Téglagyári úti gettóról. Az auschwitz-birkenaui krematóriumokról sem, ahová az itt összetereltek jutottak – körülbelül akkor döntötték le a kéményt, amikor ez összeállt a fejemben. Voltaképpen az egész utca, a Cserealji református templomtól a csendőr-laktanyáig a gettó területe volt. 1944-ben mintegy 7500 zsidót tereltek össze itt, nagyrészt a helyi lakosságból, de Maros-Torda és Udvarhely vármegyékből is, mielőtt deportálták őket. Itt volt a város három gettója közül a legnagyobb. A helyi Zsidó Tanács május 14-i jelentésben ez áll: „A marosvásárhelyi zsidóság szám szerint mintegy 10000 fő a várostól kb. 2 kilométerre levő Koronkai úti téglagyárba lett kitelepítve. Az asszonyok és gyermekek részére fedett hely jutott, a férfiak sátrakban laknak. Ennivaló úgyszólván semmi sincs.” A gyár alapépülete megvan, de jelentősen átalakult, hungarocell-burkolat az úszómedence-színű festékréteg alatt. Annak, aki most költözik ide, ez csak valami kapitalista beruházásnak tűnhet – előbb pvc- és alumíniumgyár, majd egy gázsűrítő készülékeket és kompresszorokat gyártó cég költözött bele. Mögötte az újkeletű Dimitrie Cantemir egyetem kampusza, hetyke kis tujákkal körülvéve. A tuja azt mondja: na és. A tuja megvonja a vállát, bárhová is ültetik, a felejtés szolgálatában áll. A koordinátákból talán kitetszik, hogy ez itt a város széle, az egykori Szántó utca vége, a „cédulás” (vámszedő) házon túli küjjel. A 20. század közepéig ez a környék mezőgazdasági terület volt. Még ma is áll egy-két parasztház, de már egyik sem a régi formájában. Mögöttük kis magánparcellák, ólak maradványai és a téglagyár agyagnyerőjének gyommal benőtt gödre. 

foto: Felméri Judit, 1996

Terhelt zónában lakom (az vesse rám az első követ, aki nem), bár ez a város egyik legnyugalmasabb része. Minden égtáj felé van valami, amiről beszélni lehetne, és egyik szegletnek sincs köze a másikhoz. Arra ugyan nem nyílik közvetlen kilátásunk, de keleti szomszédunk a kaszárnya, ahol a szekuritáté tisztjeit képezték ki ’89 előtt. Mi már csak azért haragudtunk rájuk, mert elvették a játszóterünket, azt a kis vézna és rozsdás mászókát is, amink volt, mert bővítkeztek, területet foglaltak, kellett nekik a gyakorlatozó terep. Ahol érthetetlen módon azóta sem gyakorlatozik senki. Ha a tuja vállvonás, a jegenye emlékeztető. Olyan, mint a szekrény tetejéről kilógó vessző – ha nincs rend, az onnan lekerül. Ezek állnak őrt a katonaság betonkerítése mellett. Mégis, vagy talán éppen ezért, a jegenyenyár mindig nosztalgiát ébreszt bennem. Gyerekkoromban imádtam, amikor a december elsejei ünnepségkor vagy nyáron, leszereléskor nagy csinnadrattával ébresztett a katonazenekar. Előtte napokig próbáltak, a zenekarvezető utasítására meg-megszakítva az indulókat, orrvérzésig ismételték az akadozó részeket. Tehát a napi Kaláka-dózis mellett olyan szerzemények tápláltak, mint a román himnusz, a Iancule Mare című hazafias induló, vagy az általunk „Gyálule gyálö”-nek hallott, vagyis az Ardealul ne cheamă refrénű háborús toborzó, amelyet a marsallbottá előléptetett sodrófával továbbítottunk a harmadik emeleti lakónak. Talán ennek tükrében valamennyire érthető, hogy miért rendőrként rajzoltam le magam a „simalapú” füzetbe, amikor első osztályban a tanítónő megkérdezte, mik akarunk lenni. 

katonaság

Ezeknek a kivételes és ilyenformán ünnepi alkalmaknak volt egy másik irányzata: a disznóvágás. Egyfajta halálünnepet ültük az öcsémmel. Éktelen visításra ébredni, félálomban rohanni a gyerekszoba ablakához, vagy egyenesen anyánkhoz, hogy áthívjuk, legyen mellettünk a nehéz percekben, kapaszkodhassunk belé, takarja el szemünk, amikor kell. Mert lebeszélni minket arról, hogy végignézzük a pár órás rituálét, nem igazán lehetett. Két kis csiga egy negyedik emeleti akvárium üvegfalára tapadva, olyanok lehettünk lentről, a disznó égre emelt tekintetében. Borzongtunk és gyönyörködtünk egyszerre. A garázsból előszerelt autómosó slag és a lángszóró, a moslékos vedrek vérfogó edényekké való átminősülése, aztán a lángok martalékává váló, elfeketülő test, majd a rózsaszínre sikált, gumimalac benyomását keltő tárgy, amiből elővarázsolódnak a gőzölgő belsőségek – az egész értelmezhetetlen volt és újra meg újra végignézendő. „Most jobban meghalt a malacka?”, kérdeztük, amikor már darabokban hevert az autóponyván. Ezt a negyedet (ahogy az összes Ceaușescu-rendszer alatt épült blokkot) nagyrészt faluról betelepített emberek lakták, akik nem akartak megválni jószágaiktól, vagy legalábbis az állattartó-reflex késztetése olyan erős volt bennük, hogy a rendszert kijátszva (előbb a kollektívat, majd az egészségügyit) többen tartottak legalább egy malackát, hízónak, itt, a város végén.

Külön kis amfiteátrum volt a félkörbe rögtönzött ólakból az agyagbánya szomszédságában, a tulajdonosoknak pedig kitaposott ösvényük. A kaszárnya magányos őre pont rálátott az etetőforgalomra. Locsogtatták a moslékot felmosóvedrekben, le a negyedikről, át a füves dombon, de a tízemeletesek lakói közül is volt, akinek a karácsonyi disznóságok igézetében megérte elbattyogni idáig. Találkoztunk a sarki boltba menet is szembejövő vedresekkel, onnan tudtuk, hogy etetés van.

Télen nagyon jól lehetett volna hóembert építeni a placcon, de bűz volt, úgyhogy olykor csak lementünk megnézni a jószágokat, közelebb volt, mint az állatkert. Sandu bácsiék háza, pont az ablakunk alatt, megmenekült a bontástól. Ők saját füstölésű kolbászt ettek, mi meg cserébe a kellemetlenségért, hogy belátunk az udvarukba, lenyeltük nekik a füstöt. Egy ideje persze nincs már ilyen, uniós böjt van. Ahogy kötelező katonaság sincs, a gyerekkor könnyes-véres látványosságai oda.

De még járnak a kolindások, a középkori misztériumjáték továbbörökítői, színes szalagokba öltözötten. Megállnak a garázsok közötti téren, az aszfalt repedései beszövik a trombitás, a dobos és a kurjongató tangóharmonikás alakját. Amikor befejezik a kántálást, körbejárnak felfele tekintgetve, mint valami arénában. Ablakok nyílnak, pénzek repülnek alá az emeletekről, szállingóznak óriási műanyag hópelyhekként. A román lej vízálló, könnyű és áttetsző. Kapkodnak értük loncsos szőrcsuháikban, a zsebükbe gyűrik azt, amit nem repít át a szél a katonaság kerítésén. Legyintenek, jusson oda is. Elvégre karácsony van. Még sokáig hallatszik vonulásuk a betonrengeteg járataiban.

foto: Felméri Judit/Láng Orsolya

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Láng Orsolya --

1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezést tanult a kolozsvári Sapientia egyetemen, majd a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végezte el a mesterképzést. Verseket és prózát ír. Két kötete jelent meg: Tejszobor (2015) - kisregény, Bordaköz (2016) - versek. A JAK és a FISZ tagja. Jelenleg Marosvásárhelyen él, szabadúszó író, grafikus, könyvillusztrátor.


További írások a rovatból

Vida Gábor: Egy dadogás története
irodalom

Jó lenne érteni egymást Jó lenne érteni egymást
Interjú Nényei Pállal Az irodalom visszavág 3. – A hit fényétől az ész világosságáig megjelenésének apropóján

Más művészeti ágakról

Sajtótájékoztató Enyedi Ildikó új filmjéről, A feleségem történetéről
A második HUBBY-est a B32-ben, június 4-én
Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés