bezár
 

zene

2008. 04. 17.
Judit, jössz-e még utánam?
A Kékszakállú Bécsben - Bécs, Musikverein, 2008. április 13.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Judit, jössz-e még utánam? Két kedvezményes árú jegyet kínálnak a vasárnapi koncert előtt egy órával. Mozart Linzi szimfóniája és a Kékszakállú herceg vára van műsoron. Kizárt dolog, hogy Bartókot egyedül meghallgassam, érvel a jegyet kínáló hölgy, különben sem érteni belőle egy szót se: magyarul van. Neki ború, nekem derű. A plakáton ugyanis az operát német fordításban ígérik - márpedig én biztos nem vagyok kíváncsi egy Judith, kommst du mit? - verzióra.

A nyelv itt kardinális kérdés. Wagnert se hallgatna végig egyetlen németajkú sem olasz fordításban. De nemcsak erről van szó: a beszélt idegen nyelvekbe is rendre beszüremkedő, mindig az első szótagot hangsúlyozó magyar akcentus, der ungarische Akzent (legutóbb - elég ironikusan - a berlini magyar évadot is erről nevezték el), összetéveszthetetlen nyelvi sajátságunk. Annak idején Bartók megújította a szövegkezelést, és a népdalokra jellemző természetes hangsúlyrend szerint kell énekelni a szöveget. A magyar prozódiát a mindennapokban itt gyakran karikírozzák. Bartóknál a zenei és a beszédhangsúly természetesen esik egybe - a német nyelvre erőltetni a magyar prozódiát olyan lenne, mint nekik a magyar akcentus: természetellenes és valahol nevetséges.

Nem magyar ajkú énekeseknek meg kellene tiltani, hogy a Kékszakállút énekeljék - suhan át rajtam a gondolat az első taktusoknál. Igazságtalanul. James Johnson bariton a Kékszakállú első mondataiban még láthatóan (és hallhatóan) küzd a nyelvvel: nemcsak a magánhangzók és mássalhangzók kiejtésével, hanem a szóhangsúly intonálásával is. De hamar rátalál a ritmusra, és egyre meglepőbb tisztaságú a szövegmondása. Tiszteletre méltó teljesítmény. Akcentusa még illik is a szerep karakteréhez: hátborzongatóan idegenszerű, magányos kolosszusként magasodik a zenekar fölé. Eszembe jut Marton Éva és Samuel Ramey felvétele: a különös akcentus még dramaturgiailag is jellemezheti a titkaiba burkolózó férfit (a dirigens
itt is Fischer Ádám). A vár és a herceg diatonikus, népzenei zárt karaktere Johnson és Fischer közös interpretációjában tökéletesen megjelenik.

Judit esetében talán még fontosabb lenne a tökéletes szövegmondás, ám a magyar nyelv hangzásbeli sajátosságain kívül a pentaton népdaljelleg is erőpróba az idegen énekes és közönség számára. Hiszen a bécsi közönség előtt rejtve marad az a kincs, amely az épp kilencven éve bemutatott műben számunkra feltárul. A várat bevezető zene, az ötfokú népdalmotívum változatainak sora itt nem ismerős. Idegen, különös dallam.

Judit szerepében
Iris Vermillion mezzoszoprán meglepően tiszta kiejtéssel indít, és ahogy a vezérmotívum lehajló, tört négyeshangzatával felel Kékszakállú kérdésére, nemcsak a férfit, de hamar megnyer magának engem is - pedig az "a" hangjai rendre "o"-ba fordulnak, fura, soha nem hallott diftongusokat eredményezve. A Judit szólamára jellemző kromatikus és romantikusan heves gesztusok, a feszült zenei hangzások vizuálisan éles ellentétben állnak az énekes testtartásával: Vermillion testhez szorított, összekulcsolt karral énekel a koncert első felében. Ahogy azonban Juditként sorra nyitja az ajtókat, ahogy feltárulnak a titkok, az énekesnő is felveszi a zene expresszív gesztusait.

A mély lágékban különösen gyönyörűen zengő Vermillion közben egyre kevésbé tudja megtartani a magyaros kiejtést, ami főleg a Vér szárad a fegyvereken, legszebbik koronád véres... résznél bántó - valószínűleg egyedül számomra az itt. Egy szót sem értek, pedig Fischer iszonyú szuggesztív erővel, profilból is leolvasható széles artikulációval, némán mondja elő a szöveget. Azon kapom magam, hogy vele mondom én is a librettót: mint egy gyermekéért drukkoló szülő izgulom végig az előadást.

Fischer ÁdámElőadást mondok, mert Fischer Ádám karmesteri szuggesztivitása a koncertből természetszerűleg hiányzó rendezés és látványért is kárpótol. Kovalik sok vihart kavart rendezése jut eszembe, ahol az operaházi zenekart a színpadra ültetve, a két szereplőt a befedett zenekari árokba süllyesztve-szorítva gyakorlatilag Kovács János karnagyé lett a főszerep - olyannyira, hogy a Regős prológusát is
ő mondta el (itt kimaradt) (kritikák: 1, 2). Abban a sok vihart kavart budapesti előadásban a Kékszakállú és Judit sokak számára csak illusztrálta, nem megjelenítette a zenedrámát - itt Bécsben, koncertről lévén szó, semmilyen kísérlet nem történt a vizuális megjelenítésre (a félig szcenírozott előadásoknak művészileg igazolható értelmét - személy szerint - nem látom.)

A drámaiságot a zenével teremti meg Fischer: talán a megszokottnál hosszabbak a szünetek, nagyobbak a csöndek - messze nem konvencionálisan interpretálja a bartóki zenét, a Musikverein orgonája pedig olyan magától értetődően illeszkedik a zenei szövetbe, mintha természetes lenne, hogy minden előadásban ilyen minőségű hangszer áll rendelkezésre. Épp ez a nem-kanonikus, nem szokványos megközelítés, a feszült várakozás, a kitartott csöndek, a pontos szövegmondásra történő énekesi erőfeszítés és a szövegért való karmesteri drukk teszi feledhetetlenné az estét. Ami Budapesten evidencia, azért itt Bécsben minden pillanatban meg kell küzdeni.

Bartók egyetlen operáját még otthon is keveset játsszák - az újévi koncertjeiről széles körben ismert bécsi Musikverein (nem tévesztendő össze a szomszédban álló szecessziós Konzerthausszal!) vájtfülű közönségének nagy része először találkozott ezzel a művel. Legalábbis a zsöllye közönsége lehajtott fejjel, olvasószemüvegben, szorgosan tanulmányozza a librettót két nyelven leközlő műsorfüzetet. Pedig elég lenne ismerni a meséjét: Fischer soha korábban nem hallott plaszticitással jeleníti meg az ajtók mögött feltáruló világot. Az ő személyes győzelme az este: ahogy összeszorított ököllel a koncert végén a levegőbe csap, ezt a küzdelmet igazolja. Az előadás után többen megállítanak. Bécsben zrillió náció él, de most felismerik, hogy magyarul, és nem valamely másik egzotikus nyelven beszélünk. Ezt a koncert, a bartóki zene és a nyelvünk ritmusát megalkuvás nélkül kikényszerítő Fischer Ádám személyes érdemének tudom be.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Cseicsner Otília --

Anglista-műfordító-szerkesztő-dramaturg


További írások a rovatból

„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon
Bánkitó, fesztiválemlék
Airbourne, Fezen Fesztivál, 2019. 07. 24.

Más művészeti ágakról

színház

Problémadarab komoly problémákkal Problémadarab komoly problémákkal
Shakespeare-vendégelőadás Ján Klata rendezésében: Szeget szeggel
irodalom

Egy óra Zemlényi Attilával Egy óra Zemlényi Attilával
A Csonthéj című verseskötet bemutatója
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában
Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés