PRAE.HU: Mit jelent Önnek az Iskola a határon? Hogyan ismerkedett meg a regénnyel?

Már nem is emlékszem pontosan az első lépésekre, de valószínűleg az előfelvételis katonaság – a leendő egyetemistákat az első szemeszter előtt behívták 11 hónapra katonának – idején olvastam először a regényt, ahogy nagyon sokan mások. Bár az is lehet, hogy valamivel később, csak a nagyon hasonló élményanyag miatt óhatatlanul úgy érzem, ekkor olvastam először: téli vasárnapokon, vaságyon fekve egy laktanyában, ahol robbanásig izzítottuk a vaskályhát, miközben kint esett a hó… De mivel már középiskolában is kollégista voltam, sok akkori élmény felidézésekor ugyanúgy az Iskolára ismerek – és viszont: ha az Iskolát olvasom, mindig a Káptalandombi Fiúdiákotthonra és a hódmezővásárhelyi laktanyára gondolok.

PRAE.HU: Mit tanult Ottliktól?

Azt, hogy soha nem szabad elkeseredni, mert bármi is történjék velünk, „mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van”. Meg azt a törekvést, hogy a létezés eleganciáját kell valahogy meglelnie, megteremtenie az embernek. Hogy nem szabad görcsösen keresni semmit, nem szabad arra vágyni, hogy „nagy ember” legyen belőlünk, hogy megváltsuk a világot. Sorsunk – szerintem – nincs megírva előre, hanem millió véletlen rakódik egymásra, míg abból valóságos, értelmes élet lesz. Az ottliki próza ezt tudja érzékeltetni hihetetlen eleganciával: hogy valami éppen akkor és éppen ott, éppen így történt, de történhetett volna másképpen is, viszont ha másképpen történt volna, akkor lehet, hogy mi, a szemlélők most nem itt és nem így gondolkodnánk ugyanazokról a dolgokról. Ottlik a sors hajszálgyökereit is észreveszi, és képes a magyar nyelv segítségével érzékeltetni velünk a létezésüket. Ahogy József Attila mondja az Eszméletben: „csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke”. Vagy amiképpen a minap kedves kollégám és mesterem, Láng Gusztáv tanár úr megfogalmazta: „A sors néha véletlennek álcázza magát.”

0

PRAE.HU: Melyik idézet jut legtöbbször eszébe?

A „tejsav és a gyanta”, a „nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve”, a „minden csodálatosan jól van, ahogy van”, ahogy fönt idéztem, „a három év például nem telt el, hanem van”, és persze „a szabadság enyhe mámora”, és még sok más, „a kenyeret mindig nagyon szerette”, a „nekem tízezer lelkem van”, meg az, hogy „majd kihalásznak valahogy Medvével”… – és persze mindig és mindenütt „a Trieszti-öböl”… „Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!” Nem hiszem, hogy lehet ennél többet és tömörebbet mondani a létezés kegyelméről és méltóságáról.

PRAE.HU: Melyik a kedvenc Iskola-kiadása?

Hát persze, hogy az első, mióta meg tudtam venni pár éve. De nagyon szeretem a többit is. Elhatároztam, hogy mindet összegyűjtöm, van is jó néhány, de még nem teljes a gyűjteményem. Legújabban egyébként a Kulka János felolvasta hangoskönyv a kedvencem. Nemrég hallgattam meg egy hosszú autóúton, s katartikus élmény volt. Most jöttem rá, most értettem csak meg, pedig évtizedek óta foglalkozom ezzel a regénnyel, hogy mennyire más akusztikusan befogadni egy könyvet. Olyan rétegek nyíltak meg előttem, amelyekről sejtelmem sem volt, pedig nem kevésszer olvastam már a szöveget aprólékosan is. Ráadásul éppen az én egyik témámhoz – a szubtextusok, hipertextek szerepe a regényben – kaptam rengeteg új adalékot. Meglepődve tapasztaltam azt is, hogy a szövegbeli ismétlődések sokkal jobban érzékelhetők – legalábbis számomra – az elhangzó változatban, mint a nyomtatottban.

PRAE.HU: Melyik a másik legkedvesebb olvasmánya az Ottlik-életműből?

A Próza-kötet. A Fejér Lipótról szóló halhatatlan bekezdések. A Nyugatot megelevenítő szövegek. A Kosztolányi, s Körkérdés Jézusról, a Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal… A Budát pedig „tartalékolom”. Ez azt jelenti, hogy úgy érzem, a vége felé az lesz a kedvencem – mint ahogyan Ottlik is az élete végén írta le a legmegrendítőbb mondatokat, éppen ebben a regényben – amely talán nem is regény, hanem valami egészen más, csak még nem értjük pontosan, ahogyan az Iskolát sem értettük évtizedekig. A Buda tulajdonképpen a saját halál megírásának grandiózus kísérlete. A vászonra dobott nagy ecsetvonások és kis vázlattöredékek már nem törekszenek racionalitásra, valóságábrázolásra, semmiféle itteni ármány megragadására, csak érzések közvetítésére. Az elmúlás és a boldogság eredendően emberi kettősségének érzékeltetésére. Mint Monet félvakon festett utolsó festményei, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila utolsó versei, Bartók utolsó hangfoszlányai. Mert hogyan is lehetne megindultság nélkül olvasni ezeket a sorokat: