Bravúros mutatvány ez a lengyel rendezőtől, aki Angliában kezdte karrierjét, de a Lengyelországban forgatott Idával került igazán reflektorfénybe. Az Ida páratlan tisztasággal és egyszerűséggel tekint vissza a hatvanas évek Lengyelországából a második világháborúra és az azt követő kényszeres és keseredett titkolózás éveire. Łukasz Żal operatőr szokatlan, szigorúan szerkesztett fekete-fehér képei drámaiak és lebilincselőek. Inkább a fénykép négyzetes arányára, mintsem a széles mozivászon arányaira tudatosan építő képszerkesztés kihasítja szereplőit közvetlen környezetükből, és az éggel és a földdel keretezi őket újra. Pawlikowski alapjaiban nem változtatott a 2013-as sikerrecepten, a szintén lengyel Hidegháborút is Żal  fényképezte, akivel hasonló vizuális koncepciót dolgoztak ki ehhez a filmhez is, de a kontrasztosabb képek és kameramozgások tovább szűkítik a szereplők (mozgás)tereit. Pawlikowski alig kilencven percben fogalmazza meg az ötvenes, hatvanas évek Európájában Varsótól Kelet-Berlinig, Párizstól Splitig egymást kergető szerelmesek történetét. Tizenöt zaklatott éven át, a politika káoszában tájékozódni próbálva, határokon átszökve, illegalitásban, otthontalanságban keresi egymást a két szerelmes.

1949-et írunk, amikor a zeneszerző, karmester Wiktor (Tomasz Kot) és munkatársa, Irena (Agata Kulesza) a lengyel vidéket járva népdalokat gyűjtenek, hogy azokat az általuk alapított Mazurek néptáncegyüttes előadásában ország-, majd világszerte népszerűsítsék. Wiktor figyelmét inkább a cserfes és rakoncátlan Mazurek-tanítvány, Zula (Joanna Kulig) köti le, hiába a funkcionáriusok által szabott irányelvek sora. A kommunista pártvezetésnek több kell annál, hogy a népi kultúrát terjesszék, a népművelést népmegműveléssé, propagandaeszközzé óhajtják tenni. Wiktort nem csak a hirtelen támadt szenvedélyes szerelem feszíti, hanem a pártvezetés béklyói is egyre szorítják, s egy kelet-berlini fellépés utánra eltervezi szerelmével közös szökését. Csakhogy a lány marad. A férfi pedig Párizsban telepedik le, hogy bárzongoristaként élje az emigrálók szabad, de mégis mindig hátratekintő, melankóliával mérgezett hétköznapjait. Egészen addig, amíg Zula fel nem bukkan, hogy aztán hamarosan eltűnjön ismét. A két szerelmes elválásaik és találkozásaik hosszú során újra és újra bizonyítja egymásnak és saját magának, hogy szerelmük tűzön-vízen át sem veszít erejéből, hogy együtt minden sikerül, hogy egész életük ebbe a romantikába zár.

De ez a mindent elsöprő szerelem őket sújtja leginkább, őket söpri el és emészti fel. Nem csak egymás boldogságának zálogai, hanem boldogtalanságuknak és életük félresiklásának is okai egyszerre. Ez a kelepce is úgy tart fogva, akár a vasfüggöny.

Az író-rendező saját szüleinek dedikálta a filmet, akiknek hasonló se veled, se nélküled kapcsolata Európa különböző pontjain hozta össze, majd szakította szét a családot. Ezt a szerelmet mosta össze a Mazowsze lengyel állami tánc- és népdalcsoportnak és vezetőinek (Tadeusz Sygietyński és Mira Zimińska) történetével. Így lett a film egyik fontos (vizuális) eleme a néptánc, és kulcsfontosságú kelléke a filmben többször, több variációban felcsendülő népdal. Pawlikowski tényleg mindent bevetett a film megkapó szépsége és sikere érdekében: személyes történetet, lengyel és kelet-európai történelmi múltat, szerelmet, fülbemászó melódiát, gyönyörű, tehetséges színészeket és fantasztikus operatőri munkát, megrázó erejű képeket, de mégsem működik harmonikus egészként a Hidegháború. 

Kelet-Európa másfél évtizednyi történelméből és Zula és Wiktor személyes történeteiből is nagyokat kiszakító film ennek megfelelően éveket ugrál át időben, ami miatt az önsorsrontó szerelmesekkel roppant nehézkes érzelmileg azonosulnia a nézőnek, és a film minden ilyen kihagyásnál úgy lendül tovább, hogy nem hagy időt a kráterekbe és szakadékokba való bepillantásra. A nagy loholásban arra sem jut elég idő, hogy megismerjük a szerelmeseket, és árnyaltabban lássuk fekete-fehéren felskiccelt karakterüket és érzéseiket.

Végül tehát, hiába a sorsokat megpecsételő szerelem és hiába idézi meg Joanna Kulig a cigarettafüstbe burkolózó, búgó hangon éneklő Lauren Bacallt, és Tomasz Kot a nőt megbabonázottan figyelő Humphrey Bogartot az Egyszer fenn, egyszer lennben, a lengyel páros nem lesz képes halhatatlanná válni.

Hidegháború, fekete-fehér francia-lengyel-angol film, 85 perc, 2018. Rendező: Paweł Pawlikowski. Író: Janusz Glowacki, Paweł Pawlikowski. Operatőr: Łukasz Żal. Szereplők: Joanna Kulig, Tomasz Kot, Agata Kulesza, Borys Szyc. 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott! Bemutató: 2019. február 14. Forgalmazza és a képeket biztosította a Mozinet Kft.