Több szempontból is darázsfészek a filmesek számára egy-egy híres ember, kiváltképp egy politikus élettörténete. Egyfelől azért, mert nem feltétlenül lehet izgalmas sztorit kerekíteni az adott államférfi életéből. Ezt bizonyította például Steven Spielberg a pár évvel ezelőtt bemutatott Lincolnnal, ami egy halálosan unalmas, papírízű film a történelemben a rabszolgák felszabadítása miatt viszont nagyon fontos elnökről. Valószínűleg Franklin D. Roosevelt sem lenne jó alapanyag egy nagyszabású drámához, mert a New Deal és a második világháborús győzelem miatt az amerikaiak által az egyik leginkább kedvelt elnök mint filmes karakter szükségképpen unalmas. (Rokona, az elnökként is cowboyt és lovaskatonát játszó Theodore Roosevelt már sokkal izgalmasabb kalandos életútja miatt, John Milius nem véletlenül tette meg őt a Szél és az oroszlán egyik főhősévé.)

Másfelől pedig veszélyes is híres vagy hírhedt politikusokról filmet készíteni, mert ha egy történet hőse megosztja a közönséget, akkor amiatt az adott rendező megütheti a bokáját. Oliver Stone emiatt pályája során folyamatosan pengeélen táncolt (JFK – A nyitott dosszié, Nixon, Comandante, W. – George W. Bush élete, Castro in Winter), és Magyarországon rendre elbuktak a közelmúlt politikusaival foglalkozó életrajzi drámák vagy szatírák (Nagy Imre – A temetetlen halott, Gyurcsány Ferenc – Elment az öszöd).

Nehéz tehát izgalmassá vagy ellentmondásossága ellenére átélhetővé tenni egy történelmi személy életútját, személyiségét. Keveseknek sikerült ez, Oliver Stone Nixonján kívül a közelmúltból Joe Wright Churchill-filmje, A legsötétebb óra hozható fel pozitív példaként. A legsötétebb óra azért is került a figyelem centrumába, mert a brit háborús miniszterelnököt eljátszó Gary Oldman külsőleg hatalmas átalakuláson esett át, és alakításáért meg is kapta az Oscar-díjat. Bár a 8 kategóriában jelölt Alelnök az idei Oscaron végül csak a címszerepet eljátszó Christian Bale átalakulásáért kapta meg a szobrocskát, azaz a Legjobb smink és haj kategóriában, azonban az biztos, hogy Adam McKay (A nagy dobás, Ron Burgundy legendája) darázsfészekbe nyúlt, és a kezét azért alaposan összecsipkedték a darazsak.

Az Alelnök a baloldali beállítottságú McKay szándéka szerint George W. Bush alelnöke, Dick Cheney személyének kőkemény kritikája, egy politikai szatíra, amelyben lehull a lepel a Bush-adminisztrációról, és feltárul Cheney rengeteg aljassága. Ezzel szemben az Alelnök félig-meddig szabályos életrajzi film, azaz megismerjük az „amerikai Sátánt" fiatal korában, mikor még talán nem is gondolt a politikai karrierre. Dick Cheney a cselekmény elején bohém életet él: kocsmázik, hányásig leissza magát, majd részegen ül a volán mögé, ami miatt még a rendőr is megállítja. Lynne Cheney, a főhős karakán felesége ad ultimátumot a férfinek, hogy vagy a sarkára áll, és kezd valamit az életével családja érdekében, vagy mehet melegebb éghajlatra. Ahogy a mondás tartja, minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős asszony, és ez a Cheney-családra maximálisan érvényes, mert az egyetemről többször is kicsapott Dick felesége hatására megembereli magát, politikai pályára áll, és a pók fészkében, a Fehér Házban mentora, Donald Rumsfeld segítségével egyre közelebb és közelebb kerül az elnöki poszthoz. A konzervatív republikánus politikus sikertörténetét szívinfarktusai mellett a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és George W. Bush kormányzata akasztják meg.

Az Alelnök valószínűleg nemcsak azért lesz megosztó film, mert a társadalom egy jelentős hányada által támogatott afganisztáni és iraki inváziót, illetve a terrorizmus ellen folytatott keresztes háborút kritizálja, hanem azért is, mert igencsak egyenetlen színvonalú. Egyfelől Adam McKay nyilvánvalóan bátor, mivel még élő politikusoknak szól be a filmben szócsövén, a történetet elmesélő veterán Kurtön keresztül, és George W. Busht kifejezetten egy együgyű és manipulálható idiótának ábrázolja (Sam Rockwell még Christian Bale-t is lejátssza a mozivászonról). Továbbá annak is fontos funkciója van, hogy Dick Cheney végig egy valóban sótlan, visszafogott karakter, aki éppen szűkszavúsága és csendessége miatt húzódhat a háttérbe, és juthat olyan hatalomhoz, amelynek birtokában emberek és országok sorsáról dönthet. Konteók és komoly politikai elemzők is szóltak arról, hogy George Bush csak egy báb volt, és a valódi hatalom Cheney kezében összpontosult, aki nemcsak tanácsokkal látta el a hírhedt elnököt, hanem helyette hozott meg fontos döntéseket. Azaz Bush csak az arca lett az amerikai demokrácia válságának, a válságot viszont maga Dick Cheney és köre idézték elő a terrorista- és arabpánik keltésével, a médián keresztüli tömegmanipulációval vagy a náci lágereket és szovjet gulágokat idéző guantanamói fogolytábor felállításával.

Azonban a Bush-rezsim Adam McKay filmjének csak egy szelete, az életrajzi filmekre jellemző történetvezetés miatt csorbul az Alelnök szatirikus, társadalomkritikus éle. A film alapproblémája tehát az életrajzi dráma és a szatíra feszültsége. Gondoljunk bele, hogy milyen lenne Bacsó Péter A tanúja, ha flashbackek formájában megismernénk Virág elvtárs történetét: hogyan kínozták a háború alatt, miért lett meggyőződéses kommunista, hogyan került be a hatalomba és így tovább. A karikatúrából ember válna, és a néző talán elkezdené megérteni, miért is kell minden áron fenntartani a keménydiktatúrát, amelyben még maga Virág sem hisz teljes mértékben. Enélkül A tanú tűpontos, humoros kritikája a Rákosi-rezsimnek, illetve az álkommunista ideológiának, amit a Magyar Dolgozók Pártja képviselt.

Az Alelnök viszont beleesik abba a hibába, hogy megmutatja Dick Cheney előtörténetét, ami miatt bizarr módon Cheney karaktere egyre szimpatikusabbá, de legalábbis szánalmassá válik. Mert látjuk, hogy ő is családos ember, szereti a lányait, még az Elena Ceaușescut idéző, törtető és erőszakos feleségét is, és nem mellesleg szívproblémákkal küzd, többször összeesik, még szívtranszplantációra is szüksége lesz. A szívprobléma persze szimbolikusan utal arra, hogy a közel-keleti háborúért és vérontásért felelős Cheney szívtelen hatalmassággá vált, aki egy tollvonással töröl ki embereket a valóságból. Viszont emellett azt is látjuk, hogy a konzervatív republikánus politikus végső soron nem szívtelen, nem vaskalapos konzervatív, nem tagadja ki Mary nevű lányát, csak mert kiderül róla, hogy leszbikus. Sőt, McKay verziója szerint Dick Cheney azért kezdte el támogatni vagy tolerálni a melegek házasságát, mert Mary egy nővel házasodott össze.

Így Dick Cheney sokkal inkább tűnik egy Nixon- vagy Churchill-féle vívódó antihősnek, mint egy létező politikus a nézőtől szatirikus stilizációval eltávolított karikatúrájának, ami a rendező nyilatkozatai alapján az Alelnök eredeti célja lett volna. Látszik, hogy Cheney hinni akar valamiben, és nem olyan elvtelen hatalmasság mint mentora, „Rummy”, aki szabályosan kineveti a fiatal politikust, mikor az megkérdezi, hogy tulajdonképpen miért is harcolnak. És nem mellesleg Rummy is egy olyan karakter, aki sokkal elvetemültebb és elvtelenebb, mint Dick Cheney, ahogy Cheney az inkompetens George W. Bush-nál is pozitívabb figura. Tehát Adam McKay a saját csapdájába esett, és bár sokat változtatott a politikus élettörténetének tényein, mégis görcsösen próbálta őt hitelesen bemutatni. Pedig egy tiszta szatíra elbírja a nagy túlzásokat, a karikaturisztikus antihősöket. Ráadásul a film zárójelenete egy interjú Dick Cheney-vel, amiben a politikus (mármint a Christian Bale által megformált Cheney) a kamerába mondja, hogy lehet őt utálni, de ő csak azt cselekedte, amit megkövetelt a haza. Ami megint tévútra viszi a befogadót, akinek amúgy McKay szócsövén keresztül nem szívbajos beszólni, hiszen sok jelenetben a társadalomra mutogat a rendező, a választópolgárokra fogja Bush és alelnökének rémtetteit.

Adam McKay csak látszólag volt bátor. Mert a film stílusa (a drámai zene, a kitartott képek, a gyorsvágások, a párhuzamos montázsok, az ironikus, a cselekmény közepére beszúrt stáblista stb.) azt a látszatot kelti, hogy az Alelnök valami nagyon komoly, leleplező politikai vádirat az „amerikai Sátán” ellen, akit a közvélemény-kutatások alapján nem szívlel az amerikai társadalom. Azonban ez a stílus hamar tolakodóvá, fárasztóvá, így hatástalanná válik, és néhány suta jelenet (például a valódi stáblista közepébe ékelt demagóg és didaktikus csoportos beszélgetés) megpróbálja párhuzamba állítani a Bush-adminisztrációt és Donald Trump elnökségét. Hasonlóságok nyilván vannak, azonban Trump sok tekintetben éppen Bush-éval és Dick Cheney-ével ellentétes politikát folytat (már, ha Trump politikájában lehet logikát találni).

Tehát ellentmondásai miatt bizarr módon az Alelnök majdnem legitimálja is Dick Cheney munkásságát. Ezt az ideológiai szempontból kusza filmet egyértelműen a remek színészi alakítások mentik meg, teszik emlékezetessé. Christian Bale újabb nagy átalakulásáért hatalmas dicséret jár, és nem szabad, hogy megtévesszen minket a főhős „jellegtelensége”, Bale bevallása szerint ez koncepció volt, visszafogott, hűvös játékával mutatja be leghitelesebben a valóságban is csendes Cheney-t. Sam Rockwellt már méltattuk, Bushként zseniális a Három óriásplakát Ebbing határábanból is ismerős Oscar-díjas színész. Steve Carell (Csodálatos fiú) is újfent megmutatta, hogy nemcsak vígjátékokban tud remekelni. De mindenképp ki kell emelnünk Amy Adamset is, aki remekül alakítja a román diktátor feleségére emlékeztető Lynne Cheney-t. Lynne karaktere egyébként önmagában is ironikus, hiszen az amerikai politikai életben sokáig nem kaptak szerepet a nők, ám miután Dick átesik az egyik infarktusán, Lynne lép fel helyette, és nem kicsit rasszista és a patriarchális társadalmat éltető beszédével buzdítja kampánykörútján a fehér, férfi választópolgárokat. Viszont a karakán Mrs. Cheney sokkal többet ér el szenvedélyes beszédével, mint férje enervált politikai retorikájával. Így az ultrakonzervatív és rasszista Lynne ironikus módon éppen a női emancipáció egyik élharcosává válik.

Mindenesetre az Alelnök egyenetlen film, és megállapíthatjuk, hogy Christian Bale átalakulása és Dick Cheney személye miatt nagyobb a füstje mint a lángja. Mert bár részegységei (a karakterépítő múltbeli jelenetek, a kiváló színészi alakítások, az asszociációs montázsok vagy a szatirikus stilizációval bemutatott Bush-adminisztráció epizódjai) önmagukban megállják a helyüket, de Adam McKay kétségtelenül jó ötleteiből nem tudott koherens egészet létrehozni.

Képek: Fórum Hungary