Peter Farrelly elkészítette az idei Oscar-szezon legszerethetőbb alkotását: egy mese köntösébe csomagolt emberi jogi kiáltványt, ami valós eseményeken alapul. A történet szerint 1962-ben a rasszista, olasz-amerikai Tony Vallelonga (Viggo Mortensen) új állást vállal: sofőrként a neves afroamerikai zongoristát, Dr. Donald Shirley-t (Mahershala Ali) fuvarozza a két hónapos déli turnéja során. Indulás előtt egy kis zöld könyvet nyom a zenész kiadója Tony kezébe, amely azokat a helyeket tartalmazza, ahol egy afroamerikai atrocitások nélkül megszállhat vagy étkezhet az amerikai Délen tett utazása során.

Farrelly a jól bevált formulát választja road movie-jához, ugyanis két ellentétes szereplőt zár össze hetekre, akik előre jól látható módon barátságot kötnek, miközben rengeteg mindent tanítanak egymásnak, és nekünk is. A bevált formula előnye, hogy kipróbáltan működik, és a rendező döntése mellett szól, hogy nincs ez másképp most sem. A film egyik erőssége karaktereiben rejlik, a „szereposztáson” ezúttal csavartak egyet az alkotók: a Zöld könyvben a fehér ember kevésbé tanult, hirtelen haragú, temperamentumos, a munkásosztály egyszerű tagja, míg az arfoamerikai többszörösen doktorált, művelt, finom úriember. Ugyanakkor Tony és Don nem pusztán egyszerű típusok, hanem szerethető, többdimenziós figurák, akiknek jelleme fokozatosan válik egyre árnyaltabbá a néző számára közös kalandjaik során, mivel rendre olyan szituációkba kerülnek, amelyekből új és új oldalukat ismerjük meg. A film remek humorának egyik fő forrását épp' ezért az ellentétek adják: a két jellem olyan helyzetek sorába keveredik, amik még inkább kiemelik a kettejük eltérő életfelfogását. Farelly a szórakoztatást ezúttal jól tudja jóra használni: a tanulságot szintén könnyű poénokkal adja át, amelyeket ügyesen vegyít a drámai vagy didaktikus jelenetekkel.    

A játékidő előrehaladtával azonban egyre sarkosabban rajzolódik ki, így egyre inkább szembesülünk a Délen uralkodó gyűlölettel. Farelly olyan mindennapos, de abszurd szcénák segítségével mutatja be a negatív diszkrimináció jelenlétét, mint mikor Don Shirley-t kitiltják annak a szállodának az étterméből, ahol amúgy aznap éppen Don Shirley az est sztárja. A fehér elit szívesen fizet a kultúráért, egyenrangú félként kezeli a zongoristát, a színpadról lelépve azonban újra a koszos négert látja benne, aki csak a kerti budi használatára jogosult a benti illemhelyiség helyett. A Zöld könyv tehát tökéletesen rámutat arra a problémára, hogy hiába szűnt meg a rabszolgaság, hiába kaptak jogokat az afroamerikaiak is, a tolerancia továbbra is gyerekcipőben járt, mivel a társadalom számára megállt az idő, a feketék megítélése semmit sem változott – és ez részben ma is így van.

Habár a film a rasszizmus, a képmutatás és a barátság témáját illetően semmilyen nóvumot nem tartalmaz, amit mond, azt szerfelett jól tálalja, bűntudatkeltés helyett pedig inspirál. A durva erőszakot és a szélsőségesen negatív példákat mellőzve Farrelly egy idealista felfogást mutat be, bizonyítva, hogy az előítéletek korrigálásához nem vezet feltétlenül rögös út. És épp az elmúlt évek díjszezonjaira jellemző szenzációhajhász fájdalom- és szenvedéspornó nélkülözése miatt válik ez a film sokkal inkább két férfi összecsiszolódásának, barátságának, bajtársiasságának átélhető történetévé, mint üres tanmesévé. Habár a Zöld könyv témájából fakadóan néha túlságosan szentimentális, a giccs határán egyensúlyozó jeleneteiből elegánsan jön ki, a szájbarágást pedig mindig feloldja egy-egy poénnal, így az esetlegesen fel-felbukkanó cinizmusunk végleg alulmarad. Farelly bravúrja, hogy a Zöld könyv a komoly téma és a mély karakterdráma ellenére végig könnyed és humoros – a nagy sikerű Életrevalók óta nem láttunk olyan alkotást, amely képes ilyen mesterien vegyíteni a szórakoztatást és a mögötte meghúzódó fajsúlyos kérdéskört. 

Bár Farelly érdemei elismerésre méltóak tehát, a Zöld könyvet mégis kétségkívül a két főszereplő viszi el a hátán: a két aktor zseniális párost alkot, lubickolnak a lehetőségben, jutalomjátékukból mégis mi profitálunk leginkább. Mortensen megkapta élete szerepét, mi pedig élete alakítását. Olasz akcentusa, beszédmódja kiemelkedő, emiatt pedig a feliratos verziót érdemes a moziban választani. Ali szintén remek a méltóságteljes, elegáns úriember megtestesítőjeként, végig ott csillog a szemében a küldetéstudata miatti ambíció és a végtelen magány, kirekesztettség miatti melankólia. Kapcsolatuk tölti meg igazán lélekkel a filmet: a Tony számára teljesítendő munka prioritása, annak anyagi vonzata és a bontakozó barátság szempontjai a legváratlanabb pillanatokban kerülnek ellentétbe – ráadásként végig a fejük felett lebeg a feladat teljesítése vagy teljesíthetetlensége miatt érzett nyomás is –, amit aztán az olasz férfi kissé gyors és zökkenőmentes jellemfejlődése old fel.

A Zöld könyv igazán igényes és szívmelengető emberi jogi manifesztum, amely profi módon szórakoztat, miközben tökéletesen mutatja be a kor nonszensz idegengyűlöletét. Mégis igazi feel good mozi, jó benne lenni, jó nézni. Minőségi és maradandó, örök értékeket képviselő régi vágású alkotás, amely boldogságbombaként reményt ad arra, hogy létezik még emberiesség, érdemes még hinnünk benne. Ha lehetne, receptre írnám fel, így mindenkinek azt javaslom, ha csak egy filmet néz meg a hónapban, ez legyen az.