bezár
 

film

2019. 06. 12.
Testről, testről és lélekről
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az allkotói válság feldolgozása egy mélyen önéletrajzi, csodálatosan revelatív filmben – a Fájdalom és dicsőség Pedro Almodóvar nagy visszatérése a filmművészet élvonalába.

Pedro Almodóvar új filmjét, a Fájdalom és dicsőséget már látatlanban elkönyvelte a közvélemény Almodóvar -jeként, és ahogy az ilyen bombasztikus párhuzamok esetében lenni szokott, a kissé degradáló hasonlat részben érvényes, részben nem. Először is le kell szögezni, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mesterművét közel egyenrangúan leutánozni is nagy teljesítmény lenne, ám Almodóvar természetesen nem éri be annyival, hogy felmondja a Fellinitől ellesett leckét – a legnépszerűbb kortárs spanyol rendező a saját életét meséli el a 8 ½ -ben megismert eszközökkel, ami nyilvánvalóan egy egészen más élet, tehát egy másik történetet, másik filmet eredményez.

p

Almodóvar az eddigi életművéhez méltóan az önéletrajzi mélyfúrásnak a testi vonatkozásait domborítja ki, ám ezúttal nem a szexus, hanem a testi nyavalyák lelki okainak feltérképezésére vállalkozik. Ez a célkitűzés a film leginkább innovatív vonása, még ha ez csak egy háttérben húzódó motívum lesz is – hiszen a lelki problémák testi kivetüléséről meglepően kevés film szól annak ellenére, hogy korunk meghatározó tendenciájának számít. A Fájdalom és dicsőség a középkorú filmrendező főhős (Antonio Banderas) konkrét testi bántalmain, illetve a kokainnal való újdonsült kísérletezésen keresztül vállalkozik a szembenézésre a múlt kudarcaival, ostoba konfliktusaival, jóvátehetetlen hibáival és elfojtott bánataival, amelyek a jelen alkotói válságához vezettek.

És itt kezdődnek a film „nyolc és feles”, azaz egyértelműen önéletrajzi és önreflexív vonatkozásai: a film ugyanis Fellini művéhez hasonlóan azt hirdeti, hogy mekkora bátorság kell a művészi bukás beismeréséhez, ez ugyanakkor elkerülhetetlen a továbblépéshez. Ennek felvállalásával pedig Almodóvar mintha bocsánatot kérne az elmúlt nyolc évért, ami korábban ritkán tapasztalható hullámvölgyet jelentett a pályáján: a magasan kiemelkedő A bőr, amelyben élek után a mester csupán a langyosan queer, közutálatnak örvendő Szeretők, utazókkal és az alapját képező Alice Munro-novellákkal ellentétben minden elemében felejthető Julietával rukkolt elő. A Fájdalom és dicsőség főhőse, a nevében Almodóvar-anagrammát rejtő Salvador Mallo még ennyit sem mondhat el magáról, hiszen évek óta semmit nem alkotott, ráadásul önsajnálatba és mizantrópiába merülve, remeteként él, miközben különféle testi fájdalmak gyötrik.

p

A Fájdalom és dicsőség az emlékek értelmezésének filmje, de a 8 ½ karneváli viszonyrendszerével szemben néhány személyre és eseményre szűkíti a főhőst gyötrő körülményeket. Az anya alakja (Penélope Cruz), az első gyerekkori vonzalom, a letűnt nagy szerelem, a szakmai konfliktusok felidézése felszínre hozza az elfojtott, elhallgatott, félig el is feledett sarokpontokat, amelyek a jelen mélypontjában kulminálódtak. Almodóvar nemcsak a konfrontációk számát, hanem meglepő módon az elrajzoltságot és a szürrealizmust is csökkenti Fellinihez képest: bár megtehette volna, nem tért vissza a pályája elejét uraló excentrikus, camp, polgárpukkasztó hangvételhez (ami például az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént vagy a Matadort jellemezte), hanem megmaradt az utóbbi évtizedekre kikristályosodott higgadtabb, konzervatívabb atmoszféránál. A Fájdalom és dicsőség szokatlanul csendes, elmélkedő, a hedonizmust csak emlékképekként ismerő film, kicsit talán öreges is – de ettől még nagyon szép.

p

Ami mégis szorosan Almodóvar életművéhez kapcsolja a Fájdalom és dicsőséget, az a kissé elemelt világkép, amelyben az LMBTQ természetesnek számít, és önmagában sohasem okoz sem külső, sem belső konfliktusforrást, ha valaki más szexuális irányultságú. A szereplők ettől függetlenül lesznek szimpatikusak vagy ellenszenvesek, zavarodottak, gyarlók, gonoszak, megszállottak vagy áldozatok (nem ritkán mind egyszerre). Salvador Mallo hiába bosszantóan magának való, makacs és tehetetlen figura, aki vén fejjel a drogokkal kezd kísérletezni ahelyett, hogy szembenézne önmagával, mégis végtelenül emberi, szerethető figura. Szintén az ismerős világképet viszi tovább a nem egyszer a giccs és a képtelenség határáig merészkedő fordulatok, összefüggések felvállalása (Eleven hús, Tűsarok). Az a mágikus realizmus, ami végül mégis egyensúlyt és megnyugvást hoz az űzött szereplők életébe. Salvador Mallo élete valószínűtlen események és találkozások hatására zökken vissza a „rendes” kerékvágásba („itt minden furcsa” – jegyzi meg a bejárónő), egy lassú folyamat részeként ezek a lökések adják meg az ihletet, ami segít kilábalni az alkotói válságából.

A Fájdalom és dicsőség Almodóvar mindezidáig leginkább önéletrajzi filmje, hiszen korábban inkább áttételesen épített be a saját életéből vett motívumokat a műveibe. Azzal, hogy főhősét filmrendezővé tette, a párhuzamok immár tagadhatatlanokká váltak, ráadásul ezúttal nem is próbálja műfaji jegyekkel elterelni a figyelmet a történet lényegéről (ellentétben A vágy törvényével, ahol az önző és zűrös életet élő filmrendező sztoriján előbb-utóbb eluralkodott a bűnügyi szál). A film rá is játszik a többszörös áttételekre, az önreflexió sokszorosan belefonódik az anyagba: például Mallo egykori sztárszínésze a saját neve alatt előadja a rendező monodrámáját, a szövegben az egyik néző ráismer önmagára; a problémák feldolgozása pedig a negyedik fal áttörésével valósul meg a fináléban. A külsejében is almodóvarosra alakított Antonio Banderas ismét a megszokott módon inspiráló alkotótárs a játék során (ez a nyolcadik filmjük együtt), aki alteregóként közel annyira le kell, hogy meztelenedjen a szerepében, mint író-rendezője – alakításáért a Cannes-i Filmfesztiválon díjazták is. Neki is köszönhető, hogy a Fájdalom és dicsőség mélyen őszinte, kitárulkozó film, amely tragikomédiaként tekint az öregedésre és a csömörre, miközben optimista végkicsengésével hisz a feloldozásban, a továbblépés lehetőségében.

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria / Pain and Glory), színes spanyol dráma, 113 perc, 2019. Forgatókönyvíró és rendező: Pedro Almodóvar. Főszereplők: Antonio Banderas, Penélope Cruz, Raúl Arévalo, Cecilia Roth, Asier Etxeandia. Operatőr: José Luis Alcaine. Vágó: Teresa Font. Zene: Alberto Iglesias. Producerek: Agustín Almodóvar és Esther García. Magyar premier: 2019. május 23. 16 éven aluliak számára nem ajánlott. Forgalmazza a Cinetel Kft. 

A cikkben szereplő képek forrása: Cinetel/SchisCom.

nyomtat

Szerzők

-- Gyöngyösi Lilla --

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán, valamint a Bálint György Újságíró Akadémián végzett. Specializációja a szerzői film, a magyar film, a western és az intermedialitás. Újságíróként, kritikusként, szerkesztőként dolgozik több kulturális médiumnál, emellett reklámszövegírással foglalkozik.


További írások a rovatból

Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap
Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz
Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés