bezár
 

film

2019. 06. 26.
Itt egy újabb zenészfilm, de minek?
Dexter Fletcher: Rocketman
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A Bohém Rapszódia indította divathullámra elsőként a Rocketman próbál felkapaszkodni. Dexter Fletcher rendezése ugyanakkor semmivel sem lett érdekfeszítőbb alkotás, mint a Queen-film. Aki Elton John személyiségének vagy a XX. század második felében virágzó rock- és popkultúrának a mélyebb megismerése céljából érkezik a moziba, pont ugyanolyan zaklatottan és elégedetlenül fog távozni onnan, mint tavaly novemberben.

Nem meglepő, hogy a Bohém Rapszódia hatalmas sikere után új hullám, új filmciklus indult Hollywoodban. A következő időszakban sorra érkeznek majd a különböző legendás zenekarok és zenészek pályáját összefoglaló opuszok. Nagy kérdés ugyanakkor, hogy érdemes-e egyáltalán az ilyen filmeket elkészíteni. Hogy pénzügyileg mennyire kifizetődő, hamarosan kiderül, a stúdiók számára úgyis ez lesz a döntő kérdés. Művészi és szellemtörténeti szempontból viszont mind a Bohém Rapszódia, mind a Rocketman teljesen érdektelen, közepes, semmilyen alkotás. Eleve elhibázott a koncepciójuk, ugyanis egy művész életét vagy karrierjét egyszerűen nem lehet kellő mélységben ábrázolni másfél vagy kétórás játékidőben. Ha tablószerű áttekintést kísérlünk meg ilyen rövid idő alatt, teljesen felszínes képet kapunk a címszereplő(k)ről, ráadásul az életrajzi műfajnak amúgy is régi problémája, hogy túl kiszámítható a cselekménye. Egy hosszú, színes életút feldolgozását érdemesebb sorozat keretében megtenni, a jó biopic legfeljebb az életút egyik szeletét tudja érdemben feltárni. Milos Forman Amadeusa például a zseni és a középszer ellentétét helyezte a középpontba, nem kívánta lépésről lépésre végigvenni Wolfgang Amadeus életét.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Lehet persze mondani, hogy a Rocketman mögött van koncepció, amennyiben az egész cselekmény egy önvallomás flashback-dramaturgiájára van felfűzve. A film a kis Elton zord világban folyó gyerekkorát, durva és érzéketlen környezete következtében felépülő masszív függőségeit, illetve azok legyűrését, végső soron saját személyisége felvállalásának történetét igyekszik vázolni. Illetve külön előtérbe helyezi a homoszexualitás problematikáját, úgy a másság felvállalásának személyes oldalát, mint a klasszikustól eltérő szexuális orientáció társadalmi elfogadottságának kérdését. Ez a látszólagos váz azonban semmivel sem fogja jobban egybe a filmet, mint a Mercury nagyzolási mániáját és mértéktelen hedonizmusát elméletileg tömörítő Bohém Rapszódia. Hiába a nagyon direkt jelenetek Elton John függővé válásáról és ébredező melegségéről, ettől még ugyanolyan koncepciótlan marad a film, mint a Bohém Rapszódia. A legnagyobb probléma, hogy az említett flashback-dramaturgia nem elég következetesen koncentrál az elvileg kitűzött fő irányvonalra. Egy lényeges szál vagy középpontba helyezett téma preferálása helyett a végeredmény egyszerű képeskönyv, ami különösebb lélekbúvárkodás, pszichologizálás vagy dramatizálás nélkül végigugrál Elton John életének első negyven évén.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Ezzel együtt meg kell említeni, hogy a Rocketman annyiban máris felülmúlja a Bohém Rapszódiát, hogy a leporelló módjára végiglapozható cselekmény felvonásai közti kötőanyagot ugyan nem kiemelkedő, de mindenképp sokszínű és profi zenés-táncos jelenetek biztosítják. Fletcher filmje ugyanis nem tiszta műfajiságú opusz, hanem musical-biopic, aminek köszönhetően sokkal több kreatív snittet látunk most, mint Bryan Singerék tavalyi próbálkozásában. Ennek ellenére sokkal inkább iparosmunkának érződik a Rocketman, mint a Queen-film. Mintha csak az aktuális, futószalagon rendelt zenész biopic technikai elkészítését akarták volna minél precízebben letudni az alkotók. Valószínűleg nem ismerték fel a mítoszgyártás fontosságát sem, ami, jóllehet végtelenül hamis és klisés módon, de kétség kívül jellemezte a Bohém Rapszódiát. A produkció mentségére szóljon ugyanakkor, hogy ezúttal nem egy romantizált karakterhez igazított imposztort hívtak főszereplőnek. Taron Egerton valóban színészkedik, és a közepes alapanyaghoz képest nem is műveli rosszul.

Gavin Bond © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Címe, előzetesei és beharangozó reklámkampánya alapján egy csodálatos, teátrális vagy pszichedelikus stílusú utazást várhattunk a produkciótól, amiben feltűnnek a brit művész színpadon (és a magánéletben is?) felvett personái, de ez is teljesen téves várakozásnak bizonyult. A már említett énekes-táncos montázsok leginkább az új Jézus Krisztus Szupersztárhoz hasonló ún. rockmusicaleket idézik. (A rockmusical inkább stílus, mint műfaj, ami rockzenei alapot poposítja, majd klasszikus formalista musicaleket idéző színpadi előadást helyez a zenére.) Két szimbolikus snitt emelkedik ki csupán a filmből, jóllehet mindkettő egyszerű koppintás a filmtörténet ikonikus opuszaiból. Amikor hősünk egyedül üldögél csicsás jelmezében a tükör előtt és éles tekintettel vizsgálja saját megtört szemeit, majd giccses óriásszemüvege felhelyezésével hirtelen felölti az estéről estére csúcsformában parádézó sztár arcát, az a Mephisto, a német expresszionista filmek és sok más legendás mű képeit idézi. Valahogy, talán a színészi aurát erősítő zárt jelenetnek köszönhetően, mégis sikerül átadni a popsztár magányát ezen a rövid képsoron keresztül. A színes, valóságtól elrugaszkodott, de fantáziadúsnak vagy eredetinek semmiképp sem mondható musical-betétek között is akad egy kifejező jelenet, amint Elton egy hedonista orgia közepén találja magát sodródni. Ez utóbbi ugyanakkor szinte részletekig menően kopírozza Gaspar Noé új filmjének egyik jelenetét és a St. Vincent Slow Disco című dalához készült klipet.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Sajnos nem igazán ismerjük meg Elton John dalszerzői ars poeticáját, zenészi technikáit és fő művészi inspirációit sem. Utóbbira néhány elég halovány utalást látunk, amennyiben rövid jelenetek és félmondatok erejéig felmerül a dzsessz hatása, illetve Elvis és a Beatles neve. A korszak legtöbb képzett hangszeres előadójáról azonban ugyanígy elmondható, hogy komolyzenei nevelést kapott, majd fiatalon megcsapta a modern jazz, az Elvis nevével fémjelzett rock and roll, végül pedig a Beatles forradalmi dallamainak a szele. Ezen információkkal tehát nem mondott újdonságot a film. Sajnos a gyakorta csak popkaméleonnak titulált művész különböző alkotói korszakait sem ismerjük meg, teljesen rendezetlenül csendülnek fel különböző műfajú dalai. Az egyszeri nézőt totálisan összezavarhatja, hogy nem szabályos kronológiai sorrendben halad a cselekmény, és a fináléra tulajdonképpen azt se nagyon tudjuk, hogy milyen évet írnak épp hőseink. A hippikorszak külsőségekben talán jelen van, a diszkókorszakon azonban átsuhan a cselekmény, hogy aztán érthetetlen módon visszaugorjon a rockérába. (Azt is nehéz megfejteni, hogy mit keres a film közepén a Who Tommy című rockoperájának egyik kiemelten fontos tartalmú dala, amihez Elton Johnnak annyi köze van, hogy a Tommy filmadaptációjában egyszer eljátszotta azt.) Fájó, hogy az extravagáns kinézetű előadó színpadi personáit sem ismerjük meg. Egyedül Rocketmanről derül ki, hogy áldozata a pop szakmának. Csakhogy ez Elvistől Ford Fairlane-ig sok mindenkiről elmondható.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Sok mindent megmutat a film, Elton John életének sok különböző rétegébe igyekszik belekukkolni, de végül semmiben sem mélyül el, csak egy újabb teljesen üres opusz pereg a vásznon. Az alkotók talán azt sem vették észre, hogy ha koncepciótlan, széttartó filmjüknek mégis alakult egy fő csapásiránya, akkor az a címszereplő érzelmileg defektes szüleivel való kapcsolata. Nem olyan finoman mutatják be ezt a hideg viszonyt, mint ahogy az Amelie csodálatos életében láthattuk, de legalább megértjük, hogy mitől is volt olyan nyomasztó hősünk gyerekkora, és honnan származnak gátlásai. Innentől viszont újabb idegesítő vonásaira bukkanunk a nagyjából két órás produkciónak. Többször elhangzik, hogy külvárosi munkásszülők gyermekét látjuk, mégsem egyértelmű, hogy Elton John melyik szerzeményében jelenik meg a brit munkástematika. Kielégítő volna nagyprodukcióban látni végre egy hiteles melegsorsot és a hatvanas-hetvenes évek drogkultúrújának reális megjelenítését, esetleg a függőség nyomasztó mélységeiben való elmerülést. Ehhez képest minden a lehető legsablonosabb módon történik a filmben. Már várjuk, hogy hősünk mikor találkozik egy meleg producerrel, hogyan kerül konfliktusba az elítélő társadalommal és nehéz felfogású szüleivel, hogyan használják ki különböző menedzserei, mikor veszik össze agyonkokainozott állapotában legjobb barátjával, stb. Az állítólagos realizmus egyetlen fokmérője, hogy a szentimentális Bohém Rapszódia negatív kritikáiból tanulva az alkotók ezúttal majd minden jelenetben mutatják bizonyos tudatmódosító szerek használatát. Csakhogy ettől fikarcnyit sem válik őszintévé vagy realista igényességűvé egy film.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Amikor Oliver Stone 1991-ben előjött a Jim Morrison életét feldolgozó, alaposan félresikerült Doors című filmjével, záporoztak rá a kritikák. Nem gondolta senki, hogy közel három évtizeddel később sokkal silányabb minőségű és mérföldekkel hiteltelenebb zenész biopic-ek árasztják el a mozikat a nézők és sok kritikus legnagyobb megelégedésére. A Rocketmannek éppúgy nincs semmi súlya, mint a Bohém Rapszódiának. Ezek a filmek inkább szólnak korunkról, mintsem a múltról. Elképesztő, hogy a XXI. század mennyire nem tud mit kezdeni a rockkorszakkal, a drogkultúrával, a szexuális forradalommal, és úgy általában a XX. század második felének nagy ideáival. Ugyanolyan csillivilli szenzációt keres benne, mint saját korának szuperprodukcióban, pop idoljaiban vagy influenszereiben. Csak reménykedni lehet, hogy a közelgő Amy Winehouse- és David Bowie-filmek más filozófia mentén készülnek majd. Az ő személyiségük végképp nem bírná el azt a cukormázat, amivel a giccsre valóban hajlamos Elton Johnt és a Queen-tagokat is leöntötték – kevesebb mint egy év leforgása alatt.

David Appleby © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Képek: David Appleby/Gavin Bond © 2018 Paramount Pictures. All Rights Reserved.

Rocketman, angol életrajzi fantasy, 121 perc, 2019. Rendező: Dexter Fletcher. Forgatókönyvíró: Lee Hall. Főszereplők: Taron Egerton, Richard Madden, Bryce Dallad Howard, Jamie Bell, Steven Mackintosh, Gemma Jones, Alison Ball, Kamil Lemieszewski. Operatőr: George Richmond. Vágó: Chris Dickens. Producerek: Lawrence Bender, Adam Bohling, David Furnish, Sir Elton John, David Reid, Matthew Vaughn. Magyar premier: 2019. június 6. 16 éven aluliak számára nem ajánlott. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Burillák B. Marcell --


További írások a rovatból

Megemlékezés Sára Sándor rendező-operatőrről
Interjú Flesch Andrea jelmeztervezővel lehetséges utakról, pályakezdésről, tanítványokról, aktuális munkákról
Kritika Tarr Béla Missing People című filminstallációjáról
Interjú Mundruczó Kornéllal a filmes és a színházi lét különbségeiről

Más művészeti ágakról

art&design

Harsány mélymerülés Harsány mélymerülés
Tót Endre: Layout festmények 1988-1991
irodalom

Leülni vagy nem ülni? Leülni vagy nem ülni?
A 2019-es Margódíj-átadó
Majoros Nóra válaszai a prae.hu körkérdésére


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés