bezár
 

film

2019. 08. 26.
Bécs láthatatlan arcai
Kritika Tarr Béla Missing People című filminstallációjáról
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
A láthatatlan láthatóvá tétele foglalkoztatja Tarr Bélát a Bécsi Ünnepi Hetek alkalmára készített Missing People című új filminstallációjában. Azokra a „hiányzó emberekre” hívja fel figyelmünket, akik a hétköznapokban többnyire rejtve maradnak: a hajléktalanokra, a kirekesztettekre, illetve az őket is megillető méltóságra.

Tarr Béla egy külön világ. Saját formanyelve van, önálló látásmódja, pokoli kemény stílusa, amely egyszerre nyűgöz le és tesz próbára. A Sátántangó az lett a filmnézésben, ami a futásban a maraton, vagy legalább a félmaraton. Alkotásai nemcsak módfelett lassúak, hanem első ránézésre komorak és baljósak is. Ám filmjeit valójában egyetlen örök érvényű motívum mozgatja: az emberi méltóság. Ez foglalkoztatja a rendezőt már kiváló korai dokumentarista filmjeiben (Családi tűzfészek, 1979; Szabadgyalog, 1981; Panelkapcsolat, 1982), és a Kárhozattal új stíluskorszakot nyitva, hosszú beállításokkal dolgozó, lassú, minimalista és mégis elképesztően expresszív munkáiban is (Kárhozat, 1987; Sátántangó, 1994; Werckmeister harmóniák, 2000; A londoni férfi, 2007; A torinói ló, 2011.).

Missing People 1

A torinói ló bemutatásakor, azaz a rendezői életmű lezárásának bejelentésekor már az egyik legismertebb ma élő művészfilmes Tarr. Kelet-európai alkotóból vált világpolgárrá, s filmtémái is a kelet-európai létállapot ábrázolásából kiindulva dolgoznak fel egyetemes témákat. A torinói ló óta nem készít játékfilmet, de továbbra is aktív, világszerte tart előadásokat, tanít, filmes eseményeken vesz részt. (Némelyik workshopba interneten is belenézhetünk.) 2017-ben az amszterdami EYE Filmmúzeumban művészetéből kiállítást szerveztek, ahol egy rövid szkeccsét, a Muhamed című tízperces új rövidfilmjét is bemutatta. A Muhamed egyetlen snitt egy egyedül ülő, harmonikázó arab kisfiúról, amint bizalmatlanul tekint a kamerába, amely lassan közelít felé. Az emberi méltóság tehát minden emberi lényt (a legkiszolgáltatottabbakat ugyanannyira) megillető érték – mondja Tarr. Ezek a sorsok az életben gyakran láthatatlanok maradnak, ám a filmmel mégis megmutathatók.  „Mutassuk meg őket!” – ez a cél hatja át a Missing People-t is, a 2019. június 13. és június 16. között a bécsi Múzeumi Negyedben vetített új installációját is. Ez alkalommal a Muhamednél jóval terjedelmesebb, körülbelül 100 perces munkáról beszélünk, a kamera pedig ezúttal Bécs hajléktalanjai felé fordult.

A modern Múzeumi Negyedben berendezett terem módfelett szokatlan látványt nyújtott. A hely két oldalában padok sorakoztak fel egymással szemben, ahova a nézők ülhettek, középen asztalok, rajtuk ételmaradékok, üvegek, tányérok – egy lakoma nyomai. A teremben három vászon, egy a bejárattal szemben, kettő a nézők felett, a falon. Ahogy a nézők elfoglalták a helyüket, egyszerre ültünk szemben az egyik filmvászonnal és azokkal, akik a terem másik oldalán ücsörögtek. A szokatlan teremelrendezés miatt úgy érezhettük, hogy kialakul valami közelség, ami a hagyományos előadásokon elveszik.

Missing People közönség

Elsötétedett a terem, és elindult a film, először meglepő módon színesben, ám rövidesen fekete-fehérré változva, ezzel absztrahálva a felvételeket. Ugyanaz a terem jelent meg a vásznon, ahova az imént mi magunk beültünk. Láttuk, hogy nyílik az ajtó, és belép néhány tucat ember. Hajléktalanok, mindenféle különös figura, Bécs utcáinak lakói. Egy nagy, közös lakomán vesznek részt a gazdagon terített asztaloknál – ennek maradékaival találkoztunk a mi valóságunkban. Az étkezés után letelepednek a teremben. Tarr koncepciója egészen egyszerű: percekig tartó, lassú gépmozgásokkal vagy hosszan kitartott kompozíciókkal (vagyis az ikonikus Tarr-stílussal) mutatja be a vendégek tevékenységeit. Ki-ki a maga világát hozza el a Volkstheater zárt terébe, s ennek mentén bontakozik ki számos szokatlan vagy éppen teljesen hétköznapi szituáció, melyeket a kamera némán követ. Nincs történetvezetés, sem dialógusok, csupán pillanatokat látunk, amint a sok színes figura tesz-vesz, elalszik, vagy éppen spontán előadásba kezd. Majdnem mindenkire jut egy epizód. A felvételeket pedig egy fájdalmasan monoton, pár hangból álló, baljós zenei téma köti össze.

A Missing People alapötlete tehát az, hogy a filmforgatás helyszíne váljon a film nézőterévé és egy előadás színpadává is. Habár nem azonos időben zajlik a film által felvett esemény a vetítéssel, mégis ugyanazt a teret látjuk, ahol éppen mi is vagyunk, ezáltal az elválasztott kép és a saját valóságunk között híd keletkezik. Az alkotó elhozza közénk a „hiányzó embereket”, a film láthatóvá teszi számunkra a láthatatlanokat.

Missing People

Tarr megfigyelő kamerájával viszont van egy probléma. Számos olyan jelenet sorakozik fel egymás után, amelyekben a hajléktalanok – láthatóan nem spontán módon, hanem utasításra – egyetlen sorba rendeződnek, vagy valamilyen formáció szerint várakoznak. Ezzel a film azt az elemelkedett, költői hatást hozza létre, amely Tarr filmjeit rendre átjárja. Ez a stilizálás viszont pont a szituációk természetességétől fosztja meg a képeket. Tarr a jellegzetes kameramozgását használja, sokáig pásztázza az arcokat, amint merednek a semmibe. Ezek a képek a roppantul mesterkélt környezet miatt egyszerűen nem tudnak természetesnek hatni, ráadásul teremtenek egy kellemetlen érzést is a nézőben: ezeket a szerencsétlen embereket csupán egy installáció kellékeként látja. Sokkal erősebb lett volna, ha Tarr nem érzi szükségét a „poétikus” hangulatú képeknek, hanem végig a naturális közegben marad, amelyben a hajléktalanoknak egyszerűen csak a hétköznapi tevésvevését látjuk, s elmaradnak ezek a szoborszerű, absztrakt képek.  Még előnyösebb lett volna, ha nem a Múzeumi Negyed ilyen szempontból érdektelen, a szegények valóságától elzárt terét választja forgatásra, hanem a lefilmezett emberek valódi közegét. Természetesen spekulálhatunk a művészi szándék különféle aspektusain, például, hogy az alapkoncepció része az, hogy nézzük meg, a hajléktalanok hogyan esznek és tesznek-vesznek egy számukra idegen és érdektelen közegben. Abban a közegben, ami a mi életünkben a kultúraéhséget van hivatva kiszolgálni. A film az empátiát akarja segíteni, de a száraz, műtermi jelleggel élesen különválaszt, inkább csak távolságot teremt.

Amikor a kamera egy lassú kocsizásban a leírtak szerint végighalad, azzal elidegeníti a témát, akaratlanul is. Tarr egyszer már készített egy sokkal rövidebb, ám ezerszer erőteljesebb szkeccset is, a Prológust (2004), amely egyetlen kocsizás az ételosztásra váró, végtelennek tűnő tömegről. Ebben a zene, a kép, a helyzet valószerűsége (!), a forma letisztult megkomponálása, a stáblistán felsorakozó összes név együtt brutálisan erős hatást keltenek. Épp ez a valószerűség hiányzik a Missing People-ből. Tarr az emberi méltóságot vagy annak elvesztését poétizálja, de drámai megilletődöttség helyett csak annyit éreztünk, hogy megjelent a Bécsi Ünnepi Hetek kedvéért pár kivételesen nehéz sorsú ember, hogy egy drága belépődíjas filminstalláció arcai legyenek a vacsoráért cserébe. Többen úgy jöttünk ki a vetítés után, hogy valami furcsa disszonanciát, szúrást éreztünk belül, mert hiába szép, hogy megvendégelik ezeket az embereket, s hiába tudjuk, mennyire humánus rendező Tarr, a filmből akaratlanul is érződött egy kellemetlen eltávolítás.

A teljes Prológus itt megtekinthető:

Tehát, míg a Prológus azért működik nagyon jól, mert abban Tarr költői formanyelvvel mutat meg egy tökéletesen valószerű, a forgatás által csupán lekövetett, de látszólag nem megrendezett helyzetet (kígyózó tömeg sorban áll az ételosztásra), addig a Missing People-ben a költői formanyelvvel egy előre, a film kedvéért megszervezett, mesterségesen létrehozott, valószerűtlen és különös szituációt filmez le. Ugyanaz a filmstílus, ám jelentősen más végső hatás! A Missing People-ben a Tarr-stílus túl öntudatossá vált. A Kárhozat óta használt stilizált forma jelen helyzetben nem ad a témához. Hiába hosszú és lassú a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák vagy A torinói ló, ezeknek a filmeknek van egy fantasztikusan precíz ritmusa, dinamikája, kibontakozása. Még a Prológusban is a végtelennek tűnő kocsizás megérkezik végül az ételosztó standhoz, ezzel mutatva: mindig van remény. A Missing People-ben viszont monoton jelenetet monoton jelenet követ, valódi haladás nélkül. S míg Vígh Mihály korábban annyira jól működő poszt-rockja mindig a legjobb részekben szólalt meg az előző filmekben (lásd: Werckmeister harmóniák – talán az egyik legemlékezetesebb zenéjű film), addig a Missing People-re csak egy rövid, örökké újrajátszott, idő után őrjítően egysíkú ambient-téma jut.

Missing People 4

Ausztria szociális hálója és hajléktalanpolitikája jelentősen jobb, mint Magyarországé. Létező jelenség, hogy a Magyarországon hajléktalanná vált emberek Bécsbe vándorolnak, éppen a sokkal kedvezőbb körülmények miatt. A bécsi szállókon (amelyek összehasonlíthatatlanul jobban felszereltek és tisztábbak a magyar szállóknál) egyre több a magyar hajléktalan. Nehéz, fájdalmas téma, amely kívánná a feldolgozást. Az egyik jelenetben egy magyar asszony imáját halljuk, de ezt leszámítva a témára nincs semmilyen utalás. (Hacsak a stáblistán szereplő, jó néhány magyar nevet nem tekintjük annak.) Világos, hogy Tarr nem specifikusan a bécsi hajléktalanhelyzetről készített portrét, hanem általánosan a szerencsétlenekről és az őket megillető méltóságról, de izgalmasabb lett volna, ha a film erről is többet tudott volna mutatni, túl ezen a jelzésszerű momentumon. Tarr elementáris hatása a Missing People-ben elveszik, s a stílus kiüresedik. Az installáció összességében elsietettséget sugall. Elképzelhető, hogy ez az ambiciózus videóinstalláció azért sikerült ilyen felemásra, mert a rendező megrendelésre dolgozott, s bármilyen jóindulatú volt is ez a felkérés, a szabad alkotói munkát a körülmények mégiscsak korlátozták.

Missing People terem

A projekt szervezését és marketingjét a Volkstheater precízebben is kidolgozhatta volna: egyesek bizonyára találomra jöttek be, mert a vetítésről azonnal szállingózni kezdtek az emberek, tanácstalan tekintettel. A filmet egy beszélgetésnek kellett volna követnie, ám a rendező nem jelent meg. Akár ezt is értelmezhetjük magunkban többféleképpen. Lehet, maga sem érezte úgy, hogy érdemes beszélgetni a művéről, de lehet persze tudatos ez a furcsa csavar: az alkotó is „hiányzik”, így filmjének alanyaival vállal szolidaritást. Az esemény végén – az előadás részeként – a nézők is meg lettek vendégelve, miközben egy zenészlány fantasztikusan szépen harmonikázott élőben a Prológus zenéjére. A gyönyörű zene azt juttatta eszembe, Tarr máskor milyen rendkívül erős hatást tud kiváltani a nézőkből, ami most elmaradt.

Hiányérzet maradt tehát a résztvevőben. Az azonnali élmény, a várt hatás nem született megDe mindez – a körülmények korlátossága ellenére – bizonyára szándékos. Talán éppen a hiány az, amit Tarr fel akar mutatni, s a hajléktalanság mint téma nem elsődleges tárgya installációjának, csupán ürügye: szándékosan frusztrálja a résztvevőket, hiányzik a műélvező által elvárt „csemege” – mert abszurd elvárás egy ilyen világban. Hiányzik a hős is, aki az ilyen világban visszahozhatná a reményt. Végső soron talán a végleges kiábrándultságot fejezi ki ez a nemfilm: annak belátását, hogy végtelen az emberi nyomorúság, kilátástalan a szegények helyzete még egy olyan nagyvárosban is, amelyik egy ilyen nagyszabású művészi eseményt megengedhet magának. Immár a Prológus is csak szép nosztalgia. A probléma örök és megoldhatatlan. Talán a nézőt is ezzel akarja szembesíteni a Missing People. És ez bizony kellemetlen élmény.

Tarr Béla

Tarr Béla: Missing People (2019)

Bécs, Wiener Festwochen, Volkstheater, 2019. június 13-16.

Abdelaal Ahmed Shehata Faysal, Abedin James, Aghová Monika, Alkan Renate, Aradi Zsolt, Aranyosi Cintia, Aurel Dănăilă, Babušák Gabriel, Badić Amir, Balázs Ernest, Balint Peter, Balog László, Balog Nikolasz, Baluţă Ilie, Bancsók Ernő László, Bancsók Zsolt, Bense Attila, Bercea Cătălin, Berger Fütz, Bluma Christian, Böcz Balazs, Bogdán Iván, Bogdán Lajos Péter, Bogdán Viktória, Bogenberger David Georg, Bordás Tamás, Boros Zoltán, Bosmea Aurel, Bostorogu Adrian-Costin, Botoš Karol, Botošová Mária, Braunerová Ingrid, Brinsky Robin, Brugovszky István, Buljubašić Edis, Burai Attila, Causemann Vivienne, Cezar-Luzian Ivan, Cică Florin, Condrate Augustin, Cselényi Zoltán, Csergő Szabolcs, Csiki Zsolt, Csirke Mihály, Csizmás János, Damian, Deisenreiter Rene, Demmer Deniz, Diac Julian, Diaz Maja Juan, Dinca Florin, Dömenyi Ernő, Dono Július, Dragomirescu Sorina, Dubkowski Alex, Dufenzl Violetta, Duy Florian, Edelweiss Alicia, Eder David, Elisabeth, Endresová Monika, Epp Karl, Farkas Gergely, Farkas Marcell, Farkas-Csipkés Lajos, Fazekas Julianna, Fazekas-Gyermán Róbert, Fencz Günter, File Géza, Flicker Herbert, Florin Ramian Petra, Földes László, Gábor Milan, Galgoczi Norbert, Galicz Viktória, Gašparová Petra, Gebauer Béla, Genya Tomas, Gerin Werner, Gheorghe Nutu, Gherase Mihai, Ginzvean Rudolf, Gollner Johanna, Gombar Radoslav, Grundmann Max, Gstraimer Oliver, György László, Halper Jürgen, Herta Lupa, Hetesi Árpád, Holics István, Hornyak Ladislav, Horvath Andrea, Horváth Julius, Horváth Michelle, Horvath Stefan, Huber Maximilian, Huljev Sandra, Husaruk Margarita, Ibrahim Juan, Ibryamov Gyulbeyan, Ihsenak Ladislav, Imre Rosmarie Stefanie, Ionescu Pia, Ionuţ Toma, Iovanovic Todorior, Ivanov Nikola,Jaciut Rafael, Jacubicova Louisa, Jánosa László, Jánossa Tamás, Janschek Daniela, Johnson Jerry, Jovanović Tomo, Judex Fabian, Károly Tibor József, Kárpáti Zoltán, Kaso Stanislav, Kelemen Fred, Kocs Zoltán, Koller Petra, Kondakorová Magdaléna, Könemund Arlyn, Korntinal Erwin, Kos Vedran, Kostov Kamen, Kostova Dafina, Kőszegi Zoltán, Kovacs Hajnal, Kovács József Zsolt, Kovács Zoltán Attila, Krischan Michael, Kristófi Zsófia, Krska Zdenek, Kudzia Waldemar, Küllner Frank, Kurucsová Katarína, Kvasnica Dušan, Laczkó Gábor, Lajtárné Kovács Matilda, Lakatoš Pavol, Leitner Lyubov, Lengyel Lea, Liliana Saicu, Liska Filip, Lőrniczi János, Lucaci Alexandru, Mága Dezsőné Éva, Mahdjobian Dieter, Makrai László, Manzano Markó István, Matache Gabriel-Leonard, Mateička Dušan, Matoiu Claudio, Mayer Mario, Meklas Rafael, Meszarosová Anna, Meyer Marion, Milo Ján, Molnár Szilveszter, Molnárné Szilágyi Szilvia, Mörtel Gábor, Mücková Renáta, Murić Safet, Nagy Ádám, Nagy Iván Miklós, Nagy Pálma Liana, Negru Dumitru, Niederkofler Lee, Nikovics Tamás, Ocovanova Alena, Oláh Alexander, Olahová Denisa, Omerović Benjamin, Omorogbe Edna, Onac Marian, Onwusaka Monika, Orsós Miklós, Pacaj Adam, Parkes Helen, Peca Sorin-Virgil, Pepcsu Florian, Perepelin Igor, Petrov Lyuben, Petrova Elenka, Plačko Vladimír, Plascuka Nicole, Ponjević Milan, Pöschl Monika, Prader Georg, Püsök Tibor, Racs Ludislav, Rácsai Lajos, Raczová Katarína, Radnai József, Radu Teodoru, Ramović Amila, Reisinger Ivan, Reza Zayani, Rigová Valéria, Ristov Srebro, Ritter Dietmar, Romanowska Nicole, Rostás József, Rostás Lajos Attila, Rudolf Karalo, Rupnik Rene, Rusu Ardelean, Sagharichi Mohammad, Samková Andrea, Schalt Susanne, Schitta Daniel, Schmid Kim, Schmidt Violeta, Schranz Hubert, Schuster Gottfried, Šereš Ladislav, Shterev Dimcho, Spisák Gabriel, Spitt Hermann, Starz Hannes, Stelzner Hendrik, Stika Sabine, Stojková Eva, Stozinić Nikola, Strpsko Nikola, Stummer Ernst, Swirko Steven, Szabó Gyula, Szabo Mugur, Szajko Mikulas, Szász Edvárd, Szatmári Andrásné, Szedunka Szabolcs, Szeiler József, Szijártó Balázs, Szilagyi Alexandra, Szokaly Diana, Szőke Sándor, Sztojka Imre, Sztraka Ferenc, Taiwo Funmi, Takács Zoltán, Tarr Béla, Tayfur Bülent, Tóth Izsák, Tóth Janó, Tóth József, Tsymbuyanga Jean, Tüchler Hans Martin, Tvarůšková Marta, Ulz Valentin, Vadász Zoltán, Van Hien Bui, Varga Dávid, Varjú Péter, Vasilev Mario, Veres István, Vida Tibor, Víg Mihály, Vörös László, Walcz Tamas, Wangela George, Watzinger Ernst, Weber Denis, Widlak Doreen, Starkowski, Woletz Herbert, Wolftraud Mihali-Nagl, Yadin Kaya, Yavuz Sarikaya, Yildiz Alexandra, Zahortea Flaviu-Ionel, Zehliha Ali, Zöchlin Engelbert, Zöllner Michael.

Bemutató: 2019. június 13., Wiener Festwochen, Bécs

A képeket köszönjük a Wiener Festwochennek! © Nurith Wagner-Strauss/Béla Tarr/Fred Kelemen

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Horányi Péter --

Horányi Péter az ELTE Filmtudomány Tanszék mesterszakán végzett 2019-ben. 2016 óta jelennek meg filmes kritikái és írásai. Érdeklődési területe az ezredforduló utáni magyar film, a dokumentum és a fikció határterületei, valamint a szerzőiség helyzete a kortárs filmművészetben.


További írások a rovatból

Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
Julian Fellowes: Downton Abbey
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Interjú Mundruczó Kornéllal a filmes és a színházi lét különbségeiről

Más művészeti ágakról

színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
irodalom

Hogyan beszéljünk a jelenről Hogyan beszéljünk a jelenről
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 6. nap
irodalom

Az egyszerűség ereje Az egyszerűség ereje
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 5. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés