bezár
 

art&design

2019. 08. 09.
Éhesen alszik a tranzitzóna
Az emlékezés installációja Waldsee-ben (A 2B Galéria Waldsee 1944 című kiállításáról)
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
„Jól vagyok, dolgozom”, „Jól bánnak velünk, várom érkezéseteket”. Így szólnak azok a  sablonmondatok az 1944-es „waldseei” lapokon, amelyek megtévesztő módon azért íródtak, hogy a deportáltak (saját kézzel írott) üzenetei megnyugtassák és engedelmességre ösztönözzék a mit sem sejtő, otthon maradt rokonaikat.

A megtévesztés teljes volt, a német-magyar pecsét szövege arról tájékoztatta az itthoniakat, hogy maximum 30 szóig válaszolhatnak az „üdülőhelynek” címezve. Jóllehet német nyelvterületen több olyan település is található, amelynek nevében szerepel a waldsee szó, de sem azt a bizonyos erdei tavi nyaralóhelyet, sem a választ nem láthatták már az áldozatok. Ezeket a semmitmondó üzeneteket valójában náci tisztek diktálták, közvetlenül az áldozatok meggyilkolása előtt.

A magyarországi deportálások 75. évfordulója alkalmából a 2B Galéria számos kortárs alkotót és gondolkodót kért fel kézzel írt, megkötött terjedelmű szövegek megalkotására, hogy így állítson emléket a II. világháborúban elpusztított 565 000 magyar zsidónak. A Galéria már másodszor tér vissza az „üdülőhely” levelezőlapjaihoz, hiszen 2004-ben rendezett ezzel a címmel egy kiállítást, amelyet bár számos helyszínen bemutattak – Berlintől New Yorkig –, ezzel a gesztussal is jelzi, hogy még nem tekinti lezártnak. Azzal, hogy Waldsee-t egy kortárs képzőművészeti-irodalmi projektté tette, és másfél évtizeddel később ismét visszatért a Waldsee-i lapokhoz, egy rendhagyó lépést és gesztust tett Magyarországon. A Böröcz László és Kállay Eszter által rendezett installáció nem a szokásos állami-intézményi megemlékezés politikáját választotta ugyanis – még a megnyitón sem hangzott el beszéd –, hanem inkább a közvetlenül vagy közvetetten személyes megemlékezés terét hozta létre, és az emlékek nélküli viszonyulás kialakítására tett kísérletet.

Waldsee 1944 - Száz Pál levele,  F.a: Feldmár Géza 1921.IV.20 Waldsee C.: Feldmár Róza, Marad, Temető u. 4 - Fotó: 2B Galéria

Waldsee a valóságban egy nem létező hely volt, jóllehet „mégis létezett”, amennyiben a kézzel írt, majd elküldött levelek egy töredezett információkból összeálló, több dimenzióban mozgó, (fiktív, de egyben valós) teret alkottak meg. A 2B Galéria kiállítótere és falai is több réteget, dimenziót olvasztottak magukba összetett, mégis nyomasztóan töredezett módon.

Először is, a galéria előtt elmehet úgy is a látogató, hogy észre sem veszi, annyira pengevékonyan ékelődik két szomszédja közé a hely. A kiállítótér falai természetesen fehérek, most viszont mégsem tűnnek vakítónak, szembeütközőnek. Holott üresség tátong a kiállítótérben, csak a levelezőlapok függnek merőlegesen a falon. Emiatt szemből nem is lehet könnyen észrevenni őket, csak ahogy árnyékot vetnek a síkon. Ez az üresség láthatatlanná teszi a helyet és eleve elbizonytalanítja a látogatót, már azt illetően is, hogy jó helyen jár-e. Másodszor, a bejárattól el kell indulni valamerre. Dönteni talán könnyű, a látogatók többsége a balról jobbra haladó irányt választja. Ehhez viszont át kell vágni a hatalmas téren – ami máskor, az alkotások megközelítésekor fel sem tűnik –, és ami közben a maga ürességével bizonytalanná, feszélyezetté teheti az embert. Ha ráadásul egyedül vág neki, akkor a nyomasztó magára utaltság érzése is rátelepszik.

A 2B falainak síkjaira most a megszokottal ellentétben nem simulnak rá az alkotások, helyette merőlegesen függnek. Szabályos elhelyezésük szembetűnővé válik, mert a levelezőlapok kényelmetlenül szorosan sorakoznak egymás után. Ahhoz, hogy a látogató el tudja olvasni a kézzel írott levelezőlapokat, be kell férkőznie az ezekből álló tömött sorokba, szinte a falhoz kell nyomnia magát, egy teljesen új test- és magatartást kell felvennie. Ezzel egy ide-oda, előre-visszalépegetés veszi kezdetét. Mi az üzenet? Ki írta, kinek, és hová? Megint. Mi volt az üzenet az ottaniaknak? Lassan, ebben a ritmusban haladva, az az asszociáció jelenik meg, mintha ebből a dimenzióból egy éppen vonuló embertömeg tűnne elő. De nem távolról, egy keretből szemlélve, és nem úgy, mint a róluk készített képeken, ahol mindig csak az első sorokban lévők arcait lehet kivenni, míg a többi arc elmosódott. A látogatónak itt közelről kell megszakítania a „sort”, el kell kezdenie mustrálni „az előtte állót”, hogy egy pillanatra bepillantást nyerhessen egy-egy ember gondolataiba, érzéseibe, történetébe, hogy kézzel foghatóvá váljon mindez, akkor is, ha nem teljesen az az ember válik láthatóvá, akit elvittek, hanem egy kortárs gondolkodó reflexióival szembesülünk. A két idő- és térsík előre-hátralépve egymásba ágyazódik, hol teljes szinkronitásba kerülve, hol egyik-másik síkba visszarándulva.

Waldsee 1944 (enteriőr) - Fotó: 2B Galéria

Mindez kemény munka, amely már a bejárattól érezteti súlyát. Közel lépni, a lapok két oldalát összeolvasni, egyáltalán az írást olvasni, merthogy helyette sokszor silabizálás megy, mégis csak kézírásokról van szó. Aztán dekódolni az olvasottakat, hiszen a levelezés műfaja eleve intim, nem érthető, személyes utalásokkal és bevett frázisokkal van tele. A munka lényege viszont egyáltalán nem a művek értelmezésében áll – az nem különbözne más befogadói magatartástól –, hanem az emlékezésben és a viszonyulás aktusában.

A kiállítótér egyik sarkában lévő asztalon az alkotások kinyomtatott változata áll, hogy ezzel segítse a kézírások olvasását. Mindazonáltal nem szerencsés megoldás ez, hiszen csak kizökkenti a látogatót, ahogy a papírok között ügyetlenül keresi a levelezőlaphoz tartozó szöveget. Teljesen megszakad az ide-odalépkedő mustrálás ritmusa, vele együtt pedig a kapcsolatteremtés folyamata is. A kinyomtatott lapon egyszerűen elvesztik a szövegek az erejüket, mert a befogadó a kettő összehasonlítása során képi elemekre és írott értelemre szakítja ketté az alkotást. Ismét csak egy kívülálló lesz, olyan, aki hűvös távolságtartásban szemléli a látottakat, mintha csak a bolhapiacon sétálna, miközben tekintete átsuhan egyik múlt századi családi fotóról a másikra. (Ezért, éppen, hogy nem kellene inkább könyvben, albumban állniuk a levelezőlapoknak.)[1]

A többszörös áttétel, az alkotók különböző alkotási módja ugyanakkor igenis képes aktiválni a látogatóban a megemlékezés folyamatát és tágabb értelemben a dezinformációs hazugságok tudatosítását is. Ezt mozdítják elő a pszeudo-dokumentációk, vagyis a korhoz, nyelvezethez és tényekhez hűen igazodó alkotások – mint Marno János és Adamik Lajos írásai; ezeket ellenpontozza például az önmagának író Kántor Péter műve, és az azonos nevű rokonnak, üzenő Gáspár Anna munkája. Bán Zsófia a Waldsee szót formálta, alakította addig, míg végül ténylegesen teresült a szó; a See (tó) pedig a lélek tava lett. Ferencz Győző alkotása aktualizáló gesztusával, a jelen migrációs politikájára reflektálva megszünteti a múltat és jelent elválasztó távolságot. A kézírások nyomtatott, iskolás, macskakaparós betűikkel szelíden még közelebb húzzák magukhoz olvasójukat, ellensúlyozva a szorosan álló lapok kényszerítő erejét. Mégsem megy gördülékenyen a megemlékezés vagy emlékek nélküli viszonyulás kialakítása, néha visszatérhet a látogatóban a közönyös magatartás szájíze, amelyek nem az értelmezés és érzelmi közellépés nehézsége miatt jönnek létre, hanem néhány alkotás miatt. Néhányan nem találták meg a helyüket, ezt a pengevékony, tüskés pozíciót, hanem az őszintétlen alkotással tolakodtak ebben a ritmikus, fátyolos sorban.

Waldsee 1944 Bán Zsófia levele F.a.: Ausch Rózsa Waldsee-am-Seele C.: Ausch Mór, Ausch Kamilla Ausch Éva (Vica) Budapesti Gettó VII. Dohány u. - Fotó: 2B Galéria

A 2B Galéria kiállítás-sorozata és installációja ugyanakkor utat enged és nyit a magyar közönség számára ahhoz, hogy közelebb lépjen a történtekhez, hogy eljusson azok feldolgozásához, megismeréséhez – társadalmi szinten. „Nekem nem emlékeim, csak fogalmaim vannak” – írja Balla Zsófia, aki a családjával történteket írja bele a válaszlapjába. De akiknek a fogalmai ennél halványabbak, azok is tudnak végre társadalmi és történeti szinten kapcsolódni, azoknak is meg tud elevenedni, az installáció azokkal is párbeszédet tud kezdeményezni. Mert Waldsee „tere” ott van, árnyéka rávetül a szemközti falra. Onnan pedig tüskeként mered ki. A valóságról szóló dezinformációk, a közönyös beletörődés jelenségei pedig még mindig jelen vannak, más-más organizmusok tüskéjeként. Hogy is lehetne azt hinni, hogy múlt, hogy nem kell megdolgozni vele?

A Waldsee 1944 című kiállítás augusztus 9-ig, péntekig tekinthető meg a 2B Galériában.

A cím idézet, Ferencz Győző levelezőlapjáról.

Képek: A 2B Galéria engedélyével

(Borító: Tábor Ádám levele Budapestről, a Haris közből Mándy Stefániának Waldseeba)


[1] Ebben a tekintetben vitatkozik a szerző Schiller Erzsébettel, lásd itt: Revizor, a kritikai portál (A szerk.)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Annamária --

Szabó Annamária az ELTE BTK Esztétika mesterszak végzős hallgatója.


További írások a rovatból

art&design

Divatséta a Ludwigban Divatséta a Ludwigban
Király Tamás. Out of the box
Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
Cséfalvay András: Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Jon Watts: Pókember: Idegeben
irodalom

huszonegyedik #8 huszonegyedik #8
Túl ismerős, túl távoli: David Attenborough Climate Change – The Facts


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés