Ünnepi koncerthez ünnepélyes nyitány dukál. Dvorák sziporkázó (bár az én ízlésem szerint inkább talmi fényekben tündöklő) Karnevál-nyitánya a félórásra nyúlt laudációkban megfáradt publikumot kellően feltüzelte, hogy azután Madarász darabja a győri illetőségű közönség java részét rögtön le is hűtse. A II. Madarász-zongoraverseny tipikusan az a mű, amire a "kortárs" jelzőt szitokszóként használná a populáris tábor. Kétségkívül igaz, hogy nem éppen könnyen fogyasztható zene, és megkockáztatható, hogy népszerű repertoárdarabbá sem válik idővel, ám mégis megvan a maga "diszkrét bája".

Itt jegyezném meg, hogy a mű ősbemutatója valójában két nappal korábban, Gödöllőn volt. Látszott is (pozitív értelemben), hogy nem először játssza a zenekar a művet - amely sok tekintetben hasonló az elsőhöz. A II. zongoraverseny - melyben ezúttal is Jandó Jenő játszotta a szólót - formanyelvét meghatározzák a korábbiban is szerepet kapott aleatorikus elemek. Jellegzetes építőkocka, amikor egy adott, rövidebb motívumot ismételget a zenekar mindaddig, míg a szólista végig nem játszik egy másik hosszabbat (a szinkront a karmester teremti meg). A repetáció egyébként is központi elem Madarásznál. Nem csak a gazdag ütőhangszer-használat, de az időnként elementáris erejű dadogássá változó zenei dikció is az ismétlés ősi elvének (elméletét Pernye András írta meg Hegel-modorban) engedelmeskednek. A II. zongoraversenyben ezért dallamot vagy polifóniát alig lelünk, helyette megannyi akkordfelbontás és hangközsúrlódás alkot atonális-szeriális (dodekafón?) zenei szövetet. Talán az esztétikai kategóriaként értett rút harmadikrichárdi karakterével volna jellemezhető az egész darab, melyet leginkább Beethoven nemes formaküzdelmeivel lehetne rokonítani. (Félreértés ne essék: a fenti mondat nem lekicsinylésként, hanem épp ellenkezőleg értendő.)

Bár ezúttal is egyetlen hosszú tételt írt Madarász, az egybekomponált darabot mégis 2-3 perces jelenetekre lehet tagolni. A bevezető "tétova óda" Reihe-jellegű tág hangközlépései kimért marcato-karakterrel indulnak a zongorán. Később sirató, majd kánikula (méhekkel és "tikkadt szöcskenyájakkal"); azután gyors, aszimmetrikus lüktetésű tánc tépett pizzicato-kísérettel és tutti glissandókkal… mígnem visszatér az első, lépegető szakasz. A zongora és a zenekar párbeszédét egyfelől a "kontrasztok", az "ideális és torz" disszonanciája, másfelől pedig egyfajta narratív keretbe helyezett neoprimitív természetfestés jellemzi (ez utóbbit a jelenetek leírásában próbáltam érzékeltetni).

Persze az is lehet, hogy e programatikus szerkezet csak az én agyszüleményem, amit minden bizonnyal a második félidőben következő Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei sugallt. Az örökzöld mű - mely népszerűségét nem utolsósorban az általános iskolai ének-zene tantervnek köszönheti - kétségkívül jól sikerült: Medveczky Ádám vezető karmester itt is mindent megtett a színes előadásért, s a győri muzsikusokon is csak hellyel-közzel fogott ki a kotta. Megjegyzendő azonban, hogy a séta-motívum feltűnően és túlságosan legato volt. Lévén, hogy Muszorgszkij a darabot eredetileg zongorára írta, s 10 ujjal nem lehet (még sűrű pedálhasználattal és a kotta előírása ellenére sem!) kötve eljátszani azt az akkordmenetet, amit Ravel aztán egy egész szimfonikus zenekarra osztott szét; magam inkább a tenuto artikulálást tartom helyesnek.

A győri közönséget persze effajta apróságok nem nyugtalanították, s felállva, vastapssal ünnepelte a jubiláló zenészeket. A siker különösen annak fényében értékelendő, hogy néhány nappal korábban a Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenyén a MÜPA kongott az ürességtől. Marketing? PR? Műsorpolitika? Mert nem (vagy legalábbis nem ilyen) hatalmas a különbség a két együttes között. Bár ezúttal a győriek nem csak a nézőszámban voltak jobbak.