Ennek a mélyen személyes és intim drámának a legnagyobb erénye, hogy bátran enged elegendő időt megismerni és megkedvelni a főhősünket. Finom rezdüléseken, hétköznapi, csaknem mellékesen végzett, berögzült mozdulatok ismétlődésén és a családtagokhoz fűződő rétegzett, de sohasem túlbeszélt kapcsolatokon keresztül ismerjük meg Francket, a párizsi tűzoltót, a szép és reményteljes jövő előtt álló fiatalembert, s nem utolsó sorban az ő lelkes elkötelezettségét hivatása iránt. A film kényelmesre nyújtott expozíciója bepillantást enged egy kiemelten veszélyes szakma mindennapjaiba – s ami ennél fontosabb: abba a mélyen gyökerező, megkérdőjelezhetetlen hivatástudatba, amely arra ösztönzi az embert, hogy a saját, különben kiegyensúlyozott és boldog életét kockára téve minden egyes nap szembe nézzen a lángokkal.

Látjuk az odaadást és eltökéltséget, amint Franck a hajnali indulás előtt még önszorgalomból elvégzi a napi edzésrutinját, és azt a mentális szilárdságot is, amellyel a család folyton a felszín alatt lappangó aggodalmát kordában tartja. Ez a jól ismert, kényelmes világ hullik szilánkjaira, amikor egy végzetes napon társait mentve Franck teljesen összeég egy raktártűzben. Életben marad – de élete minden további pillanatát ez a baleset határozza meg, ez jelöli ki a jövőjét.

Eleinte nincs más, csak a gomolygó sötétség, amelybe lassan, őrjítően lassan szüremlenek be először a hangok, a fények, majd a szűnni nem akaró fájdalom. A film nagy erénye, hogy míg virtigli francia drámaként végtelenül humánus módon, az emberi problémákat érzékenyen letapogatva, gesztusértékű apróságokkal teletűzdelve ábrázolja az eseményeket kívülről, időről időre intim bepillantást enged az égési sérültek speciális nézőpontjába is. Miközben Franck tudata ép, emlékezete pedig a kelleténél jóval élesebben tárolt el mindent, ami történt, kezdetben magatehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, és számolatlanul végzik el rajta a műtéteket. Amikor pedig gyógyulásnak indul, előröl kell kezdenie mindent, meg kell küzdenie mozgás- és beszédképessége visszaszerzéséért is. Ezen a ponton a film – használva az elbizonytalanító képi megoldásokat – kimondottan nagy erővel érzékelteti, hogy az égési sérültek számára a gyógyulási folyamat legnehezebb részét a pszichés terhelés jelenti.

Hogyan lehet elfogadni, hogy soha többé nem leszek olyan, mint voltam? Hogy az a test, az az arc, az a tekintet, amelyet ismertem és önmagammal azonosítottam, nem szervesen, hosszú idő alatt, az öregedés során változik, alakul valami mássá, hanem néhány végzetes perc alatt örökre összeégett – a helyén pedig egy idegen test, idegen arc, idegen én áll. Hosszú, kitartott jelenetekben látjuk közvetlen közelről a küzdelmet, a realista fogalmazásmódnak köszönhetően pedig a nézőnek nincs módja az esztétikai távolságba menekülni. Minden itt van, az orrunk előtt, a könyörtelen részletességgel ábrázolt orvosi beavatkozásoktól, kezelésektől kezdve egészen addig, ahogyan látjuk Francket, amint leszámol a régi élete, régi vágyai és régi jövőképe ábrándjaival, hogy megvajúdja és megszülje új önmagát. Tudván, hogy mindaz, ami vele történt – a derékba tört ifjúkorral és kecsegtető karrier semmissé válásával együtt – minden egyes pillanatban, minden szembejövő ember számára jól olvashatóan, megmásíthatatlanul az arcára van írva. A szó legszorosabb értelmében.

Képek: Cirko Film