bezár
 

irodalom

2019. 09. 16.
A Magyar Nagyregény
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Magyar Nagyregény Közhely, hogy egy szerző első regénye mindig önéletrajz, ám a teljes megértésünket nem helyezhetjük a referencialitás mögé pusztán azért, mert véleményünk van az írás munkafolyamatáról – először is: mert ellenőrizhetetlen pillérekre helyezzük az érvelést, másodsorban: borzasztó idejétmúlt, harmadrészt pedig: mert korlátozni fogja a befogadást. Rendhagyó módon választ közlünk Nényei Pálnak a szintén a prae.hu művészeti portálon megjelent kritikájára.

Röviden és velősen összefoglalva: Lente, és nem Krusovszky. Egy regény politikai olvasata érvényes, sőt, megkockáztatom, egy említés erejéig még egy referenciális olvasat is izgalmas lehet, de egyik sem egyedüli válasz és végképp nem megoldása a teljes műnek. Ha a főhősünk, akinek szemén keresztül végignézzük a környezetét és sorsának alakulását, egy politikai elemző, vagy mondjuk egy véleménycikkekkel vagy történeti érdekességekkel, esetleg gonzó újságírással foglalkozó író, engedjünk meg neki (mint fiktív karakternek) egy fennhagyott politikai szemüveget. Mert ha nem lenne ott, furcsa lenne. Nem tűnne igazinak.

Ahogy azt a kritika szerzője is kiválóan látja, valóban éles ellentétekre épül Lente Bálint látásmódja. Kétpólusú, és ez tényleg az emberektől a helyszínekig hasonlatok és jelzők szintjén is működik. Pontosabban: működtettetik. Budapest kontra Bécs, Magda vs. Juli, Magda vs. Lenke, szürke vidéki kisváros ellentétben az osztrák főváros kozmopolita színkavalkádjával. De a kritika szerzője feltételezi, hogy a regény kontrasztjai reflektálatlanok, és ezért kizárólag a kötet írójának magánéletével, a köteten kívül eső munkásságával (a Magyar Narancs újságírója) lehet őket magyarázni.

Az ellentétes szerkezetek megjelenése tényszerű, minden más pusztán vélekedés. Hiszen ezeket a jelzőket, hasonlatokat és viszonyokat, amiként azt Nényei maga is megjegyzi, „komolyan kell vennünk” – ám aztán mégsem veszi komolyan őket. Komolyan venni ugyanis annyi, mint a regény terében szándékoltan megjelentetettként olvasni. Ám amit ő a didaxis rémének lát, én például egyszerűen dramaturgiának vagy a regény szerkezetének nevezném, ilyenformán: „a főhős saját poklából hányattatásai útján egyfajta happy endhez ér. A sok szürkeségből, árulásból, titokból, a múlt fogságából egy teljesen új életbe, ami idegen, friss és nyugalmat hoz neki. A két világ (vagy világok) ellentétét és ezzel a főhős útjának irányát Krusovszky a szöveg minden szintjén megjeleníti.” Nem látjuk, hogy Lente Bálint megunja-e a túlfényezett barokkot és a nyírt bokrokat meg a „török, szerb, lengyel, magyar, arab és német szavak” szálldosását „az enyhe délutáni szélben” – azt viszont eldönthetjük, hogy milyen mélységében figyeljük meg a két világ közti különbségek megjelenését. Figyelembe vesszük-e a főhős lelkiállapotát, a regény cselekményét vagy a Nényei által is felfedezett ellentétek ismétléses szerkezetét?

Azaz: felfedezzük-e a regény rétegeit, a felbukkanó történelmi síkok egymásra olvashatóságát, a politikai utalások történeti vetületét (pl. a regényben megjelenő emigrációk párhuzamait a mellékszereplők és a főhős lelki életében), az otthonát zártnak érző, hazájában elveszett figura külföldi magára találását, a zárt közösségekből való kilépések leírásait? Felfedezzük-e az írói technika mély ismeretét akár az oly nagyon kárhoztatott lehorgonyzó módszerben, amivel a közeli és távoli történelem eseményeit beazonosíthatóvá teszi a szerző: a közeliekre bátran hivatkozva és minél távolabb érve az írás-olvasás jelenétől, egyre hangsúlyosabb, emlékezetesebb eseményekkel koordinálva az olvasót az években. Valóban nincs ezen semmi csodálkoznivaló, ez ugyanis egy bevett írói módszer. A külső tények beszivárgása nem is lehet részletesebb, mert a feladatuk a betájolás, és az, hogy szereplőik valóságosnak tűnjenek, még a legelzártabb kisközösség ablakát és rádióját is megnyissák a külvilág eseményei felé.

Ugyanezen irányt követve kereshetünk megoldásokat arra is, hogy miért nem csinál a szerző Bécsből Fröccsöt: a szerzői szándék nem arra irányul, hogy az olvasóval beazonosítós játékot játsszon – sőt, megkockáztatom, a Hajdúvágás-Hajdúnánás névverziók pont a referenciális megfelelések ellen jöttek létre. Egy intercity vagy egy nagyváros (Debrecen, Bécs, Budapest) fiktív térként könnyebben működik – például egy többmilliós népességű nagyváros pályaudvarát nehezen nevezhetjük bárki személyes terének, ami nem mondható el egy vidéki kisváros helyszínéről, embereiről.

Egy szépirodalmi művön, amennyiben az nem kimondottan erre a témára irányul, nem lehet számon kérni a valóságot, a fikcióban elfér a Hajdúnánáson talált hanganyag, amit a szerző főszereplőjével fedeztet fel. „De nem értjük, mire gondol, miközben a telefonja a kezében van, és nyugodtan rákereshetne a témára az interneten is, ahol a hajdúnánási 1956-os zsidóüldözésekről 2006 óta kimerítő anyag olvasható.” Csakhogy a szereplő világában, ha van is Hajdúvágás, az nem azonos Hajdúnánással, és az ő világában ez egy fel nem fedezett, titkoktól övezett téma, ami csodálatosan elébe bukkant.

„A valóságról írni komoly kihívás, mert csúnyán bele tud piszkolni a fikcióba.” Lente valósága számomra hitelesnek tűnik, de ha nem tűnne hitelesnek, akkor is megélhetőnek tartanám, és miközben róla olvasok a kortárs jelenben játszódó történetben, nem igazán érdekel, hogy volt-e Hajdúakárhol 1956-ban valamilyen történelmileg hitelesített eseménysorozat. Természetesen vannak olyan műfajok, amelyek a történelmi tudásunkra alapoznak vagy azt forgatják ki, a megélt valóság és a megjelenített fikció viszonyát tematizálják, felhívják a figyelmünket erre, játszanak a történelmi tudásunk és a mű közötti szakadékkal. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az Akik már nem leszünk sosem nem ezzel a kettősséggel él, történetét teljesen elmeríti a „mi lett volna ha” gondolata mögött, fog egy sor szereplőt, és elhelyezi a kortárs Magyarország egy lehetséges verziójában, ami alapjellegében ismerős, sőt, fontos általánosságokra, metaforákra, igazságra (nem valóságra) juthatunk az olvasás közben. Történeti utalásai, a jelenkort ábrázoló és érzékeltető leírásai, politikai kiszólásai a fikció terének részét képezik. És ameddig nem írja rá a szerző vagy a kiadó a kötetre, hogy doku-regény, vagy hogy igaz történetek alapján, addig a szövegegyüttes fikciót képez, önálló valóságot. Sajnos ismét szokás lett a szerző szájában turkálni, ha az lyukas fogakról ír (arról nem is beszélve, hogy „ahhá, szóval BAL felső hatos…véletlen volna?”). Ritkán mondok biztosabban valamit kritikában, mit ezt: ha egy szövegre rá van írva, hogy regény, akkor az egy regény. Ha a valóság tényszerű ismétlésére szorítkozik, akkor unalmas regény. Ha a valóság tényszerű ismétlésére szorítkozik, de nem a mi világlátásunkat tükrözi, akkor egy kevésbé unalmas regény. De semmiképp nem publicisztika. A ponyva megnevezést nem igazán tudom értelmezni a kritika szövegében.

A kritika szerzőjének, ha jól értelmezem, a fő problémája, hogy a regény körül kialakult pozitív kritikusi visszhangot túlzónak tartja, illetve úgy véli, hogy ezek a szövegek „magyar nagyregényként” jellemzik a művet. Valóban nem érdemes egy kortárs regény köré gúzsba kötő koszorúkat húzni a keletkezés évében.

És mielőtt még beállnék a sorba: a regénynek számos problémáját látom, számomra leginkább a cselekményszálak összefüggéseinek hiátusai és kiszámíthatóságai voltak zavarók, alapvetően rendkívül kérdéses számomra a regény „csattanója”. De elgondolkodtató esztétikai probléma utólagosan megtalált vitapartnerem felfedezése, a finomkodó „kortyol” ige folyamatos használata a piálásra, vedelésre, ivásra, poharazásra, bebaszásra, lerészegedésre. Elgondolkodtató abból a szempontból, hogy példaként állhat (az előbbiekkel szemben) a reflektálatlan szóhasználatra, amelyet, „megkockáztatom: az írója sem vett észre”. Bár, ha igazán jót reggeliztem, azért ilyen hibát nem hánytorgatok fel egy nagyregényben. Igen, nagyregényben. Merthogy a nagyregény kifejezés maximum egy kritika kétértelműségre törő retorikai megoldásában jelenthet értékítéletet, tehát csak ebben az értelemben érdemes figyelemre méltatni. Egyébként, többnyire a kisregénnyel ellentétpárba állítva, elég homályosan, ezzel a szóval szoktuk illetni azokat a szövegeket, amiket még gyorsolvasással sem tudunk egy este alatt kivégezni. De sem a humanizmus (emberi nagyság?), sem valamiféle esztétikai „nagyság” nem társul automatikusan a kifejezéshez. Magyar nagyregény: magyar nyelven vagy magyar író által írt hosszú prózai munka. Nagyepika. Melyben a nagy nem a prózaírók dölyfös felsőbbrendűségét hivatott jelezni a lenézett lírai és drámai műnem felett.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Hutvágner Éva --

író, kritikus, színháztörténész


További írások a rovatból

irodalom

A sellők fájdalma A sellők fájdalma
Krimírás és a nők elleni erőszak
irodalom

Bemutatták a Prae legújabb számát Bemutatták a Prae legújabb számát
Kis Présház, 2019. november 16.

Más művészeti ágakról

Simon Longman: Rozsda, avagy minden vérünk benne szárad
art&design

Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje
Slavko Matković: Kerék, a Bosch+Bosch csoport festője*
Muhi Klára és Dér András A szabadság bolond körei című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon
Bogdán Árpád Gettó Balboa című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés