(Figyelem, kritikánk a film végére vonatkozó információkat, SPOILEREKET tartalmaz! Csak az olvassa, akit ez nem zavar, vagy aki már látta a filmet!)

Rég elmúltak már azok az idők, amikor az akciófilmek látványosságot, újdonságot, izgalmat jelentettek a nagyközönség számára. Amikor a moziforgalmazás után rohantunk a néhai tékákba egy-egy ütős Stallone-, Schwarzenegger-, Nick Nolte-, Mel Gibson- vagy Bruce Willis-filmért. A Reagan-korszak izompacsirtáinak ideje, úgy tűnik, lejárt. És ezen az sem változtat, mi több, csak erősíti a tendenciát, hogy tonnaszámra érkeznek a mozikba a különböző közepes nézettséget produkáló, teljesen fantáziátlan és jobbára antiintellektuális akciófilmek (ld. csak a nyári felhozatalból: Halálos iramban: Hobbs és Shaw; Übergáz; Támadás a Fehér Ház ellen 3.; Szupercella 3.). Sokan mondják, hogy az amerikai családok békéjét már nem modern cowboyok, hanem a – nyolcvanas évek kultikus opuszaihoz viszonyítva súlytalan filmekkel jelentkező – szuperhősök biztosítják. A műfaj egyetlen talpon maradt legénye a Keanu Reeves alakította John Wick, a magányos konzervatív hőst azonban temérdek posztmodern figura veszi körül napjaink Hollywoodjában. Ebbe a felemás helyzetbe igyekszik most belepiszkálni a hetvenhárom éves Sylvester Stallone, jelezvén, hogy a neokonzervatív-éra megöregedett nehézfiúi nem csak haknizni járhatnak vissza a vászonra. Jelzés értékű ugyanakkor, hogy a Rambo V – Utolsó vér sajtóvetítése előtt is a me too mozgalom inspirálta opuszok előzeteseit vetítették.

Az ötödik epizód alaptörténete, belesimulva a kortárs trendekbe, tökéletesen feledhető filmet vázol: a visszavonultan élő címszereplő újra fegyvert ragad, hogy kiszabadítsa egy mexikói drogkartell markából házvezetőnőjének elrabolt és prostitúcióra fogott lányát. Noha a nyitószekvencia igen látványosra sikeredett, összességében egy suta expozícióval indul a film, ami végül rendkívül kiszámítható bonyodalomba torkollik. Semmi finomságot nem találni sem a rendezés, sem a vizuális megvalósítás terén. Mintha a készítők elfelejtették volna az egykoron innovatív technikai összetevői és felemelő történetmesélése miatt oly magas polcra helyezett akcióesztétikát. Hervasztó az Elrabolva lebutított, egyszerűsített változatát viszontlátni egy zsémbes Rambóval a főszerepben. Valahogy nem hitelesek, csupán manírosak a főhős és tizenhét éves védenclánya közti párbeszédek. Mondvacsinált, erőltetett konfliktusra épül a koncepció, és a klasszikus hollywoodi stílus kedvelőjeként is nehéz azonosulni a karakterekkel, őszintén átélni a lelkükben háborgó érzelmeket. Így peregnek az események egészen a játékidő közel feléig, ám ekkor teljesen váratlan fordulat következik, és felborul minden addig kiszámítható és klisés építőkocka. Totálisan és sokszorosan szabályszegő, formabontó irányt vesz a film. Ekkor kezdődik az, amiért érdemes beülni a vetítésre.

Noha a koncepció és a történet szintjén semmi újat nem mutat az Utolsó vér, hatásfokát tekintve igyekeznek soha nem látott tétre emelni az akciót az alkotók. Klasszikus hollywoodi anekdota, miszerint az eredeti 1933-as Sebhelyesarcú készítői annak jegyében kezdtek el dolgozni filmjükön, hogy ha már új sztori nem jut az eszükbe, inkább összegyűjtik a gengszterműfaj addig ismert sablonjait, és minden lehetséges határon túl fokozzák azokat. Pontosan ugyanerre vállalkozik a Rambo V is. Sylvester Stallone azt szeretné elérni, hogy a néző pont ugyanannyira érezze egy tinilány elvesztésének a kínját és olyan szinten élje át az emberben keletkező bosszúvágyat, ahogy ő maga. Ennek a drámai oldalát meglehetősen klisésen mutatja be a film, nem a szofisztikált közlésben jeleskedik a Jack Reacher-típusú akciófilmek second unitjában nevelkedő Adrian Grunberg rendezése. Ugyanakkor valóban imponáló a bosszúhadjárat legexplicitebb és legbrutálisabb bemutatására irányuló törekvés. Nem véletlen a tizennyolcas karika, ilyen szélsőséges kínzási módszerek arzenálját talán még egy blockbuster (jellegű) amerikai film sem merte bemutatni. Jóllehet a Rambo-széria sosem idegenkedett a családi mozik szabályait páros lábbal felrúgó megoldásoktól, a konkrét események szintjén ez még a korábbi epizódokhoz képest is féktelen kegyetlenkedésnek mondható.

Felmerül a kérdés, hogy vajon nem üres hatásvadász produkcióról van-e szó, ami azzal próbálja felhívni magára a figyelmet, hogy ütközésig tolja a gázt, és szinte már fokozhatatlan kendőzetlenséggel mutat be egy bosszúhadjáratot. Több esetben is egyértelművé teszik az alkotók, hogy nem öncélú viszolyogtatás a céljuk. Ahogy a széria többi epizódjában, ezúttal sem hiányoznak a nyomasztó és sötét pillanatok, viszont szinte egyszer sem merülünk el hosszasan a véres-csonkolós jelenetekben, inkább az erőteljes, de szikár önbíráskodás bemutatása zajlik. Nem a néző gyomrának felkavarására apellálnak a készítők, hanem a jogosnak vélt düh minél tisztább képi kifejezése és a bosszúvágy nézőre való átragasztása folyik. Egy hosszú akciószekvencia végén – teljesen rendhagyó módon – vászonra sem kerül a legkegyetlenebb gyilkosság, hanem a Keresztapa lovas jelenetét idéző eleganciával tárul elénk a végeredmény (egyébként ez a mű egyetlen, filmtörténeti értelemben is kiemelkedőnek tekinthető jelenete). Hasonló igényességű audiovizuális kompozíciónak számít a végső párbaj is, bár bizonyos értelemben hibaként könyvelhető el, hogy a finálé túl gyors és túl sima lefolyású. A filmnek ugyanakkor kifejezetten a nyers bosszú bemutatása, a bennünk szunnyadó bosszúvágy felkeltése és levezetése a célja, nem fordulatos párharcok ábrázolása. A zárlat szinte már abszurdba fordul át, olyan explicit és egyben művi formában tálalja a kegyetlen önbíráskodást. John Rambo helyettünk szolgáltat igazságot, pont ahogy legelvetemültebb pillanatainkban kívánjuk azt.

A Rambo V – Utolsó vér sokak szemében a kultikus címszereplő újrázására tett görcsös erőlködésnek tűnhet, pedig a készítők több tekintetben is merészen szakítottak a hollywoodi elvárásokkal. Nem ismertek korlátot a durva jelenetek reprezentációjában, merték a játékidő felénél radikálisan megszakítani a cselekményt, és egy lényegében teljesen új filmet kezdeni, már a finálé előtt tudatosították a nézőben, hogy nem következhet semmilyen megnyugtató lezárás, vagyis bátran feladták a happy end elvét, és olyan sorsot szántak egy fiatal lánynak, amit nagyon kevés amerikai szerző merne felvállalni. Tulajdonképpen az Elrabolva-szériához képest százszor realistább szemmel beszélnek a gyerekrablás, -kereskedelem és -prostitúció kérdéséről. Nem kelt hiú reményeket a film, sőt hangsúlyozza, hogy ez a biznisz bizony soha nem fog megszűnni. Olyan szindikátussal kerül szembe a címszereplő, amelyet legyőzni nincs ereje, segítséget pedig senkitől nem remélhet. A mexikói rendőrség erői például – némi ellenszolgáltatás fejében – előszeretettel falaznak a maffiának. Jogos kritikaként merülhet fel persze a kérdés, hogy vajon csak az USA déli szomszédjánál folynak-e így a dolgok, vajon a határt átlépve rögtön a pokolban találja-e magát az ember?

Clint Eastwood Gran Torinoja lezárni látszott az önbíráskodó filmek sorát, a 2008-as mestermű után legalábbis értelmetlennek tűnt folytatni a bosszúhadjáratokat. Azóta eltelt tizenkét év, a nyugati világban pedig sok évtizede nem látott kultúrharc bontakozott ki, progresszív szobordöntögetésektől kezdve a me too által felszínre bukott ocsmányságokig. Úgy tűnik, hogy hiába adott választ a posztmodern társadalom feszültségeire a Gran Torino, most új hullámok tornyosulnak felettünk. Ebben a közegben újra van értelme akciófilmeket készíteni, és az egykori vietnámi veterán jelenkorhoz való viszonya is megérne egy mozgóképes alkotást. Adrian Grunbergék azonban nem ezt az utat választották, hanem a műfaj összegzésére törekedtek, a bosszúfilmek bosszúfilmjét, a zsáner esszenciáját akarták elkészíteni. Sylvester Stallone Cannes-ban elújságolta, hogy kedvező nézettségi mutatók esetén máris nekivágnának a következő epizódnak. Most azonban, hogy teljesen a falig tolták a nyílt erőszakot, folytatást már tényleg csak akkor van értelme készíteni, ha legközelebb valami újat is tudnak mutatni, és képesek mélységet adni a történetnek, ahogy mondjuk az első epizódban tették.