Egy utazást a halásztelep szőlőinek meredélyén, ösvényein botladozva fejezünk be – ázottan, az őszi éjszakába burkolózva. Lefelé ereszkedünk, mi hárman barátok (Alan Ford, Art Lover, Triceps), a fenyőkkel és tövisbokrokkal benőtt öreg nyaralóig… Odalenn pislákol a fény: ott várnak bennünket Kerekes László képei.

Még aznap éjjel felrovom egy festmény keretére:

VIBRÁLÓ MOSOLY

ÓRIÁSI SZEMFEHÉR

ÉS IDEGES UJJAK AMINT EGY DOBOZ

GAULOISES CIGARETTÁBAN MATATNAK

Erőtlen fény, teák és bor, baráti beszélgetés, a múlt megidézése: életútjaink kereszteződései az elrohanó években – biográfiáink forrongó művészi világa. Egzisztencializmus fekete pulóver nélkül, rajongás Sartre iránt; a levegőben most a létezés és értelmetlen világba-vetettség megértésének vágya lebeg, amit a művészetre és önmagunkra alapozott hit vezérel.

NEKÜNK NINCS MÁS VESZTENI VALÓNK, CSAK ÖNNÖN TESTÜNK.

Bármennyire is indokolt ez a beszélgetés, mégis mintha az álom és valóság határán suhanna – akár a zsilett élén, amelynek „reprodukált” sziluettjét az Adresa folyóiratban néhány évvel ezelőtt valaki férfias tájképnek nevezte. Kutyák csaholnak a pannon messzeségben, az éj a Duna csobogását is magával hozza – vagy ez talán a fenyők suttogása? A szoba kerek és megbillent (mint az egész planéta), Orfeusz muzsikája szűrődik be – vagy talán a feketés-zöld pineák lombjának nesze, melyek zöldjéből nincs egy csipetnyi sem a helyiséget betöltő képeken. Az ósdi luszter hunyorgó fényében félhomályba rejtőző festmények szétmázolódott pillangókra emlékeztetnek a gyermekkori vadászszenvedély idejéből, mikor ezeket a tarka „repülő virágokat” szakadt ingünkkel szüreteltük, és a kábult törékeny vitorlázó konstrukciókat régi könyvek oldalai közé préseltük, hogy egy-két nap múlva az élet varázslójának csodás kertjéből lopott száraz, színes nyomatait bámulhassuk az elmúlásnak.

Rengeteg a vörös ebben a szobában, a festményekről záporoz rám a vér és szerelem színe – a nagy művészeti metropolisokban Vermillion és Rose Madder névvel illetik –, hogy azután ez a skála más színárnyalatokon át visszatérjen a szabadkai Képzőművészeti Találkozó fehér falaira kiontott vér képének ősformáihoz…

A halak, kövületek, repülőgéptörzsek, feszes és bedöfődő fallikus formák, törött szárnyú lepkék orsós testecskéje, vagy mindezek együtt rendkívül fenyegető, alig kontrollált robbanékonysággal és szétszórt, a képbe ragasztott, az elhaladó valós világ egy-egy darabkáját őrző tükörszilánkokkal keverednek. A tükörcserép, a visszfény felülete, helyenként nem nagyobb, mint ez a Kerék ingéről leszakadt gomb, amellyel egész este játszadozom. Nem vagyok egyedül, többedmagammal ülök a szobában – a világ közepén, a nagy ALEFon –, és mintha ki-ki éppen most lépett volna be, meglepődötten és rajtakapva azon ritka pillanatok egyikében, mikor elegendőek vagyunk önmagunk számára és tudjuk, hogy idegen szem nem figyel bennünket.

A képek köröttem csordultig vannak sikoltással (hallom én ezeket a képeket?) – hangtalanok, elnyújtottak és fekete-fehérek, akár Munch végtelen üvöltése. A vásznak fehér felületén valami igazság keresésének önkívületében széthintett színek – valami igazságénak, amit Kerekes már elért valamennyiünk előtt, és azért mindez csak mese azok számára, akik a véletlen matematikai pontosságával meghatározott születés láthatatlan idejéből jönnek. Párizsi kék, vérvörös, rózsa lágy valőrjei, fenyegetően sötét szépia, piszkos okker – valamennyi a káosz varázslójának kertjéből, aki az érzelmek kavalkádjának, rohamának közepette elfojtott nyugtalanságainkat és szenvedélyeink fellángolását idézi: megfejthető válaszokat kíván lényünk mélységeiből, melyek AKARATTALANOK: világos és érthető formában sohasem jelenhetnek meg.

Gyötör egy kérdés, hosszú évek óta igyekszem megfogalmazni; áthelyezem, és a nyelv gobelinjével csillapítva szeretném valóságos, elfogadható méretére csökkenteni, hogy tiszta és lágy legyen, akár egy gombolyag tarka selyemcérna – de nem sikerül, valószínűleg sohasem tudom megszabadítani az elfogadhatatlan, direkt tudakozódás durvaságától és élétől. A kérdés pedig a csodálkozás és a számomra oly titokzatos kérdőszavak világába vezet: miért a színek? és miért a kép?

Valaki másnak talán lényegtelen kérdés, csak az én személyes dilemmám. Ám valahol ott, e kérdés megfejtésében rejlik (visszaemlékezem a Bosch+Bosch csoport posztobjektuális munkáira) mindenek titka, ezt biztosan tudom – itt kell lennie az életre szóló döntés indokának és a varázsló kertjének kapuját nyitó kulcsnak. A válasszal, mint Ariadné fonalával, elérhetnék a titokig, amely mögött egyedül csak a lemeztelenített ember marad. A roppant pillangók felröpülnének akkor rejtelmes útjaikra és

ÉS MINDEN A MAGA HELYÉN ÁLLANA

ÉS MINDEN AHOGYAN VALÓ

De mindez nem ma éjszaka fog megtörténni. A kérdés cigarettám füstjének vékony fonalán függve marad, és a fejembe meg ebbe a szobába zárva, ahol a beröpülő szél a huzat titkos áramlatait indítja útjukra, lebegő illatokat hordva a képek közé. Vajon Ázsia hatott rá, vagy utazása a parázsló Afrikában – és hol vannak a kolostorok freskói? Utak, színek, formák, döntések…

Odakünn hunyorognak a csillagok, a hold a síkság fölött ragyog – előttem az asztalon apró, hatszögletű üvegcse, megdermedt olajjal és lepecsételt üvegdugóval, porcelán kanalak, iránytű, ősöreg filmkamera és a szobában még tömérdek leírhatatlan tárgy, amelyek a még humánus technika korára emlékeztetnek, Verne Gyula illusztrátorának oly kedves miliőjére.

Amint leoltjuk a lámpát, a szobába beront az éjszaka és holdvilág, és a vetítőgép fénykötege vibrálni kezd. Elragadtatással nézzük a kollázsok és montázsok százait, melyek összetéveszthetetlenül magukon viselik Kerék keze nyomát: a nekilendülő kéz hirtelenségét és erupcióját, amint kiröpül a kép keretéből, és a csillagokig akarja húzni az elkezdett vonalat – vagy tovább. A tárgyak és színes felületek szétszóródottak és elmosódottak – csak a művész mentális látása rendezi őket törékeny egységbe, kaleidoszkópos világgá, hogy egy pillanattal később már a valóság közönséges törmelékének nívójára esve, reménytelenül keringjenek alkotójuk tudatának mikrokozmoszában… Így tart ez órákon át, mi meg csöndesen belépünk intim létébe, akár lábujjhegyen valami ismeretlen kolostor félhomályába, szorongató pietàval és bensőnkben veszélyes ürességgel. Távozva az éjszakában, a folyó felé, eszembe ötlik, hogy az őszinteség nem azonos az igazsággal, legalábbis nem a művészeknél, és arra gondolok, sikerül-e választ kapnom egyszer a kérdésemre – sikerül-e egyszer helyesen feltenni. Mit nyerhetek és mit veszíthetek vele – vagy talán amíg élek, adós maradok magamnak egy kimondatlan kérdéssel?

Kamanc / Sremska Kamenica, 1985. (Triceps fordítása)

* Kerekes László (Ómoravica, 1954 – Berlin, 2011): vajdasági avantgárd festő, multimedialista, performer, feltaláló. Egyéni és csoportos kiállításainak és performanszainak száma több mint háromszáz. 1971–1974: a szabadkai Bosch+Bosch csoport tagja, „új művészeti gyakorlat”, land art intervenciók, akcióművészet a Fluxus szellemében, mail art, konceptuális 8 mm-es kísérleti filmek. 1972: elektrográfiák fekete-fehér, 1980-tól színes technikával. 1972–1976: az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének hallgatója. 1976–1982: ázsiai, európai és afrikai utazások. 1976: az „új szenzibiltás” egyik első festője Európában. 1980: diploma a belgrádi Képzőművészeti Főiskola restaurátor szakán. 1984-1985: az újvidéki Új Symposion grafikai formatervezője, a folyóirat akkoriban radikálisan újszerű vizuális stílusának megalkotója. 1988: a szerbiai politikai változások miatt Nyugat-Berlinbe költözik. 1993-tól az Emmett Williams kezdeményezte Artists' Museum mozgalom tevékenységeinek aktív résztvevője. 1994: elkötelezett akcióművészeti kiállítás az oromhegyesi „Zitzer Szellemi Köztársaságban” (Szerbia). 1994: a világ különböző pontjain megvalósuló False Landscapes / Hamis tájképek c. vajdasági művészeti projektjének kezdete, amely a globális földrajzi és szellemi térben történő önmeghatározás alkotói kifejezésén alapul. 1997: a New York-i ART / OMI International Artists' Residency kiállítás. 1998: a berlini Aggregatzustand – Simple Constructions szellemi szerzője és társszervezője. 1999: Lichtgestalten projekt a budapesti Goethe Intézetben, kiállítás Kis-Jugoszlávia NATO-bombázásának idején. 2000: Digitale Fotografie / Elektronische Bildbearbeitung díj, IG Medien, Stuttgart. 2001: a bonni Kunstfonds ösztöndíjasa és a 49. Velencei Biennále meghívott művésze. 2001: Point Navigator installáció Goya műtermében (Zaragoza, Spanyolország). 2002: a Kasseli Documenta kiállítója, Electric Pole as Outdoor Sculpture. 2002: a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár alkalmából a berlini Lettre International magazin őszi számát a munkáinak szenteli. 2004: az ötvenedik születésnapján jelképesen felhagy a nyilvános alkotói szerepléssel. 2005: a művészi fényképezés céljaira alkalmas, széles látószögű digitális lyukkamera (camera obscura) feltalálója és műszaki megszerkesztője. 2007: a Berlinale Directors Lounge kísérleti filmfesztivál (Berlin) megnyitóján bemutatják a tökéletesített digitális fényképezőgépével készített, történelmileg tekintve első lencse nélkül felvételezett rövid mozgófilmet. 2006–8: az Atomiseur projekttel és a Satellite-Atomiseur sorozattal továbbfejleszti a hetvenes években megalapozott festészetét. 2009: súlyos szívműtét után a Herzkolonie / Szívkolónia c. festmény-fotó sorozat az utolsó műve.

A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban volt megtekinthető, 2019. november 17-ig. A csoport tagjai voltak: Slavko Matković (1948–1994), Szombathy Bálint (1950-), Ladik Katalin (1942-), Kerekes László (1954–2011), Csernik Attila (1941-), Szalma László (1949–2005) és Ante Vukov (1955–2012).

Lásd még:

Szombathy Bálint: Az ötven éve alakult Bosch+Bosch csoportról

Ladik Katalin: Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk (Falcsik Mari interjúja)

Triceps: Hogyan halunk meg váratlanul (Slavko Matković)