Noah Baumbach mestere az emberi érzelmek, az apró rezdülések kifejezésének. Esetében igaz a mondás: az élet írja a legjobb történeteket. Míg A tintahal és a bálna című rendezése szülei válását mutatta be gyermekkori énjének szemüvegén keresztül, addig második, válással foglalkozó filmjét ezúttal sajátja ihlette, így az eseményeket a felnőttek szemszögéből ábrázolja. A film alaphangulata nagyon kedves a filmtörténelem egyik legzseniálisabb nyitómontázsának köszönhetően, amelyben Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) felsorolják, hogy mit szeretnek a másikban. Majd hirtelen minden szertefoszlik, a rideg valóság hideg zuhanyként éri a nézőt: főszereplőink egy mediátornál ülnek, a fent említett szeretettel teli katalógusok pedig csupán az ő kérésére készültek. Ugyanis a New Yorkban élő házaspár válni készül. Charlie egy alternatív színházi társulat vezetője és rendezője, felesége, Nicole pedig a vezető színésznő, utóbbi azonban ezek közül egyiket sem szeretné tovább folytatni, és mivel felkérést kap egy sorozathoz, kisfiukkal együtt hazaköltözik Los Angelesbe. Abban mindketten egyetértenek, hogy gyermekük érdekében szépen válnak majd el, jogi procedúra és bonyodalmak nélkül.

A legtöbb romantikus film házassággal végződik, Baumbachnál azonban a házasság végével kezdődik a történet. Azonban a fókusz mégsem azon van, hogy két ember kapcsolata, akik láthatólag még most is szeretik egymást, hogyan ment tönkre, hanem hogy hogyan fogják azt lezárni. Mivel hiába a nemes elképzelés a méltóságteljes szakításról, Nicole Los Angelesben mégis egy válóperes ügyvédnél (Laura Dern) köt ki, így Charlie is kénytelen jogi képviselőt keresni magának – ekkor kezd a válás elcsúfulni, míg végül teljesen be nem mocskolódik. Ugyanis mindkét fél ügyvédje nyerni akar, az eszközök pedig nem számítanak, az apró hibákat is súlyos vétségként kezelik, a közös megegyezés helyett pedig egyre inkább a másik fél könyörületet nem ismerő leigázása a cél.

Charlie Los Angelesbe való költözésével ülünk fel arra az érzelmi hullámvasútra, aminek már a nyitójelenetet követően is érezhettük a szelét. A válás során a két fél között gyakran kialakulnak a se veled, se nélküled pillanatok, a magasságok és mélységek hirtelen váltakozása közben tanúi vagyunk a lassú elhidegülés tragédiájának is. Azonban nemcsak az érzelmi váltások élesek, a két fél iránti szimpátiánk kapcsán is libikókán ülünk, ugyanis a kezdetekben egyenrangú és egyformán szeretnivaló karakterek is változnak a szemünkben. Szimpátiánk attól függ, hogy éppen melyiküket követjük, azonban ez gyorsan módosul, amint valamelyikőjük újra felveszi a kesztyűt, hogy egy jól irányzott gyomrossal a „saját” igazát erősítse. Nicole és Charlie küzdelme a vérszomjas jogászok csatája, akik számára a válás sokkal inkább az újabb trófea beszerzésének lehetőségével kecsegtet, mintsem két ember kapcsolatának minél méltóságteljesebb befejezésének elősegítését jelentené. A konfliktus tetőfokán, amikor a szeretet és a gyűlölet közötti gát visszavonhatatlanul átszakad, lélegzetvisszafojtva nézzük Nicole és Charlie éles vitáját, amely mind képileg, mind filmtörténetileg az egyik legcsodálatosabb szcéna. Tökéletes látlelete annak, hogy Baumbach mestere a kapcsolatok sokrétű ábrázolásának, az elképesztően igazi és emberi jelenetek megalkotásának: két durva sértés között Nicole még mindig „honey”-nak szólítja férjét, miközben, ahogy fokozatosan durvul a vita, úgy közeledik a kamera hőseinkhez, míg végül már csak a két szereplő arcát látjuk premier plánban.

A Házassági történet minden kockájáról süt az a nem mindennapi érzékenység és emberismeret, ami Noah Baumbachot jellemzi. Korábbi műveihez hasonlóan ezúttal is egy hétköznapi témát dolgoz fel egyedi narratívájával. Még az apróságok is valamilyen többletjelentéssel bírnak, és amikor ezeket a néző felismeri, az sokszor valóban katartikus vagy megható élményt nyújt. Charlie egyik fő jellemzője, hogy nagyon pedáns, többek között mindig lekapcsolja a villanyt, míg Nicole még a szekrényajtókat is hajlamos nyitva hagyni – ezek a látszólagos csekélységek azonban folyamatosan vissza-visszatérnek a játékidő során, így alakulva át meghatározó jelképekké. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a film sajátos, fanyar humora. Az eddig megszokott, főként kellemetlen, fekete humor helyett a direktor ezúttal inkább helyzetkomikummal, ironikus dialógusok sorával operál, sokszor pedig a helyzet abszurditása vált ki nevetést a publikumból.

Habár az eddigiek alapján a Házassági történet kellemetlen és végtelenül szomorú, reményvesztett filmnek tűnhet, mégsem az: az egyszerre melankolikus, és mégis kellemes, megindító atmoszférát tovább fokozza a meleg színvilág és Randy Newman érzelmes, bájos aláfestő zenéje. Noah Baumbach meleg szívvel, ugyanakkor őszintén dolgozza fel a fájdalmas szakítást, amelyet a hangnemkeverés, vagyis a dráma és a komédia folyamatos váltakozása tesz igazán szerethetővé. A Házassági történet valóban egy sírva nevetős alkotás, amin – ahogy Charlie is tette a moziban – bőven elsírhatjuk magunkat négyszer. Ehhez tökéletes asszisztenciát nyújt a két főszereplő, akik rendkívüli alakításuk mellett tökéletesen idomulnak a film éles váltásaihoz. Adam Drivert egyszerre sajnáljuk és szeretjük Baumbach alteregójaként, ahogyan az egészen finom és az erőteljes színészi játék között egyensúlyoz, míg Scarlett Johansson talán sosem volt igazibb és emberibb. Mellettük Laura Dern a legemlékezetesebb karakter, aki a Nicole-nak előadott fenomenális Isten-monológjával évekre bevéste magát az emlékezetbe.

Habár az új Baumbach-film lehetne az emberi kapcsolatok, a házasság teljes értelmetlenségének bizonyítéka is, mondván, hogy egyszer mindennek vége, a film mégis a vita közbeni becézgetéstől kezdve a végső katartikus jeleneten át a lezárásig annak reményét sugallja, hogy egymásra odafigyelve meg lehet fékezni a káoszt, egy kapcsolat szépen is véget érhet. Noah Baumbach új filmje tehát munkásságának legkiemelkedőbb darabja, amely minden szájbarágást mellőzve, ugyanakkor időtállóan, őszintén, reményekkel teli módon beszél a válásról. Nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak a direktor, hanem 2019 legjobb filmje is, amely jó eséllyel fog 2020-ban is tarolni a díjátadókon.

Képek forrása: Netflix