bezár
 

színház

2020. 02. 02.
Fel kell rúgnunk a színpadot!
Interjú Sardar Tagirovskyval
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A Soltis Lajos Színházban készül a 3 nővér, vagyis Sardar Tagirovsky újra Csehovot rendez. A február 15-ei díszelőadás színházi léptékben mérve még messze van, hívja fel a figyelmünket az orosz származású rendező, aztán invitál minket, nézzük meg az aktuális próba végét.

PRAE.HU: Látva a próbát, változtatnom kellett a kérdéseimen. Úgy éreztem, hogy olykor még nehézséget okoz a színészeknek Csehov világa, a benne való létezés.

Szkéné színház

Ez egy folyamat része. Tegnap nagyon szép találatok voltak, ma válság van. Este megint lesz találat, holnap újra válság lesz.

PRAE.HU: A folyamatos, határozott reflexióiddal próbáltad ebből kizökkenteni őket?

Azt szeretném, hogy levegyük magunkról azt a képet, ami színészivé tesz. Az ember és a szerep közé sokszor egy akadály szokott lépni, ezt színésznek hívom. Ez inkább egy filozófiai szemléletmód: a megtévesztés a lényeg, de nem abban az értelemben, hogy „civilkedem” a színpadon. Az túl könnyű. Úgy kell, hogy közben érzem a varázslatát a dolgoknak. Mint a gyerek, nem spiritiszta módon. A gyerekekre még nem szólunk rá, hogy miért gondolkodnak másképpen. Szerintem a színész az a lény, aki megőrzi hivatása szempontjából a gyermekkori varázslatok világát. Enélkül az energialöket nélkül nincsen értelme csinálni, mert akkor ítélkezéssé válik a színház. Gyermekkoromban, Oroszországban nagyon fontos volt a búcsú. Mi tényleg felkeltünk csak azért hajnalban, hogy valakitől elköszönjünk. Azt éreztem, hogy értéke volt annak, hogy az emberek elbúcsúztak egymástól. Az együtt töltött idő másfajta szempontokat kapott. Ahogyan gyorsul a világ, mi ezt az időt sokszor lenyessük. Láttam gyerekként olyan embereket, mondjuk egy kamaszlányt, aki azt mondta: annyira szeretem a fenyőket, olyan sok szépet adnak a világnak! Aztán megölelte őket. Ez nagyon csehovi. Az, hogy mi racionálisan, cinikusan gondolkodunk a társadalomban, az olyan irányba visz, amitől elveszítünk valamit, amivel azt gondolhatnánk, hogy bármi lehetséges.

Próba a Soltis Lajos Színházban

PRAE.HU: Ez a 19. század végi, ma már archaikus állapot, amit az imént láthattunk, még másnak hatott. Van idő. Lassú, ami a közönségnek olykor a terhére is van.

A lassúság tehát lehet nagyon töltött, nagyon működőképes. Alapvetően engem az zavar, hogy mindig cselekedni kell valamit a színpadon, hogy kívülről érdekes legyen az előadás. Ezt hazugságnak tartom. Ez nekem nem elég ahhoz, hogy felfedezzek valamit a színházban. Miközben persze azt is tudom, fontos, hogy a nézőknek is legyen izgalmas a dolog. Az nem mindegy, hogy mindezt rabszolgaként tesszük, vagy olyanokként, akik felfedezik a világukat.

PRAE.HU: Rólad gyakran lehet olvasni, hogy fel kell rád készülni, mert rendhagyó módszerekkel dolgozol.

Az ember végső soron úgy dolgozik, ahogyan egy festő. Nem klisészerűen fest, hanem felfedezi, hogy milyen festmény születik. Szerintem a színház is arról szól, hogy ne konvencionálisan ismerkedjünk egymással. Mondok egy általános színházi gyakorlatot, ismerkedős játékot: az egyik játszó becsukja a szemét, nem nyithatja ki. A másik fél pedig megpróbálja őt végigvezetni a próbatéren, leültetni, majd gyorsan vezetni, vagy éppen otthagyni őt - ezáltal picit megérzik, hogy milyen a másik, folyik egy bizalomjáték: ez már kommunikáció. Az, hogy mi rá vagyunk állva egy hagyományosabb kommunikációra, az szép és jó, hasznos is, de nem feltétlenül igaz. Más titkok is vannak itt. Hogyan létezik az, hogy gondolsz az egyik emberre és pont akkor hív fel? Túl sok ilyen irreális esemény van. Bárhová érkezem, nem találkoztam még olyan emberrel, akivel ne történt volna ilyen. Szerintem ezek a rejtett szálak a vonalvezetők és nem a kreálás. A lényeg, hogy rajtunk keresztül teremtődjenek a dolgok!

Másképpen úgy tudnám megfogalmazni, hogy a csehovi szerepek nagyon sokszor úgy vannak megírva, hogy ráláttatnak az őt játszó színészre. Engem például Sardarnak hívnak, játszom a magam szerepét az életben. Rendezek, furcsa „alterfigura” vagyok, akit nem lehet egy-egy színházi oldalhoz sorolni, vannak velem néha bajok, néha pedig ügyeskedem. Be vagyok szorulva ebbe a szerepbe, amit nekem valahogy meg kell oldanom, akár egy színésznek, el kell fogadnom, de néha-néha azon gondolkodom, hogy én nemcsak Sardar vagyok. Az, hogy rólam kirajzolódott egy kép, az csak egy dolog. De mi az, hogy én? Megfoghatatlan számomra.

PRAE.HU: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…”

Pontosan! Csehov szerintem úgy írta meg a drámáit, hogy erre az önreflektív szempontra már Brechtnél hamarabb felfigyelt, megadta hozzá a színésznek a lépéseket. Szinte úgy, hogy egyszerre a szerepben tudsz maradni, de ki is tudsz belőle lépni. Lehet, hogy már valami más vezet! Olyan szempont, ami akár gyerekkori gondolathoz kapcsolódik.

Sardar Tagirovsky

PRAE.HU: A próbán mégis azt is mondtad a színészeknek, hogy ne formálják magukra a szerepet, ne átlényegüljenek, hanem merüljenek el benne.

Nem így fogalmaztam, azt mondtam, hogy fedezzék fel a szerepet! Inkább legyen ez csodálat! Amikor szeretsz valakit, akkor elkezded csodálni. Ugyanilyen a szerep. Nem formálom magamra individuális szinten mint egy fehér nagyszakállú európai Isten, hanem valamiből születik egy alak, akit én feltérképezek. A lényeg, hogy önazonosak maradjunk. Vállaljam azt, ami vagyok. Mint Csehovnál: mindenkiről mondanak pletykákat, és mindenki fél. De közben nagyon szeretnének szeretni is. Az ember nem mérhető pletykák alapján!

PRAE.HU: A Három lány kapcsán két fajta szövegről beszéltetek az imént: az eredeti Kosztolányiról és egy „újról”. Átírtad?

Kosztolányi a kiindulópontunk, néha az orosz alapján szoktam bele fésülgetni helyzeteket. Mi úgy kezdjük, hogy Rode és Fedotyik búcsúzik. Úgy tartják egyébként, hogy nekik van a legjelentéktelenebb szerepük, pedig szerintem ők kulcsfigurák, mert ők csinálnak fényképeket a három nővérről. Ők a negyedik felvonás elején elbúcsúznak mert nem akarják végignézni, hogy az a világ, amit ők megszerettek, az végleg eltűnik. Azt találtuk ki, hogy Rode és Fedotyik igazából dokumentumfilmet készítenek a század végéről, hogy megörökítsék a jövőnek, hogy milyen is volt.

Elviszek magammal egy emléket, arról, hogy mi történt a próbán, aztán utána annak vége van. Lesz egy bemutató és megy tovább az élet. A folyamat már nem létezik, ahogyan töltöttük az időt. Ezt akarom megtanítani a próbán. Ne arról szóljon, hogy általánosan kedvesek vagyunk egymáshoz. Nem úgy kell próbálni, mint egy EU-s előírás, ahol megvan szabva az eper nagysága… Nekünk fel kell rúgnunk a színpadot!

Roda és Fedotyik

PRAE.HU: Számos olyan platformot nehéz helyzetbe hoznak a kormányzati tervek, ahol te is alkotsz. Ugyanakkor kissé kívülálló is vagy, gyakran akár egymással szemben álló szekértáborokkal is dolgozol együtt. Nem kötnek a törésvonalak?

Amikor elkezdtem a szakmát, olyan műhelyekben dolgoztam, amik ma már mind megszűntek. A függetleneknél is függetlenebbek voltunk, saját ráfizetéses munkákat hoztunk létre. Már akkor sem voltam nyugodt. Mindig felmerült az, hogy nem kapunk elég figyelmet. Felmerült az is, hogy engem, aki fizetős akadémián tanult, hogy lenéznek az emberek. Ez nem tisztaságra törekvő gondolkodás, tehát már nekem akkor is képmutatónak tűnt az akkori rendszer. Látom a mai, súlyos tragédiát, de azt is látom, hogy ez egy következménye annak, hogy eleve nem volt törekvés arra, hogy empátiával közelítsünk egymáshoz. Nem tudok ítélkezni a színházi oldalak fölött, ráadásul megtapasztaltam mindegyik helyen a szépséget és a rettenetet. Az az érzésem, hogy ezt már nem lehet megoldani. Hiába lesz egyfajta „megoldás”, ott marad a gyűlölet, és újrakezdődik minden valamelyik oldalon mindig. De szeretnék bízni abban, hogy az emberek között születhetnek igaz pillanatok, amelyek fontosabbak számunkra, mint az ideológiai helyzetek. Ez az egész túl bonyolult ahhoz, hogy valakinek igaza van és valakinek nincsen. Mindenkinek igaza van, és emiatt nem tudunk igazságot tenni, akár Csehov szereplői.

Fotók: Bodorkós Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kocsis Marcell --

Huszonhat éves, az ELTE szombathelyi campusán végzett magyar-történelem tanárként. 2013 óta ír újságot, jelenleg az ART7 művészeti portál és a dunszt.sk publicistája, az f21.hu szerkesztője. A színház, az irodalomtudomány, a macskák és a bakancsos túrák megszállottja.


További írások a rovatból

színház

Beckett újratöltve Beckett újratöltve
Könyvbemutató a Keletben
színház

Fel kell rúgnunk a színpadot! Fel kell rúgnunk a színpadot!
Interjú Sardar Tagirovskyval
színház

Ódon szöveg, modern látvány: mit kezdjünk ma Bánkkal? Ódon szöveg, modern látvány: mit kezdjünk ma Bánkkal?
Katona József Bánk bánja a Kamrában
színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai

Más művészeti ágakról

irodalom

„Second hand magyarok” a Kis Présházban „Second hand magyarok” a Kis Présházban
György Alida és André Ferenc szerzői estje
6. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF
art&design

Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés