art&design
Simonovics Ildikó, a konferencia főszervezője, és Varga Benedek, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának köszöntője után kezdetét vette az egész napos utazás a szocialista divat legnagyobbjainak világába.
A konferencia első előadását Djurdja Bartlett, a London College of Fashion tanára tartotta, aki az úgynevezett „vörös Diorok” jelenségéről beszélt. Először is kontextualizálta, hogy miért is lehetett Christian Dior (1905–1957) az, akihez hasonlították a tervezőket. Dior a nyugati tervezők közül elsőként nyitott a szovjet piac felé, 1931-ben el is látogatott az országba. Sőt, mikor Hruscsov vezetése alatt elindult egyfajta nyitás nyugat felé, ez a divatház volt az egyetlen, ami divatbemutatót tartott Moszkvában. Ez az 1959-es divatbemutató óriási eseményt jelentett mind a szovjet, mind a nyugati sajtó számára – de éppúgy az orosz közönség számára is, hiszen 20 ezer ember nézte meg a show-t.
Bartlett ezenkívül arra is rávilágított, hogy azért volt fontos a Szovjetunió számára, hogy a nyugati haute couture ruhákhoz hasonló, ám mégis eltérő termékeket biztosítson a társadalmi elit számára, hogy így is kifejezzék a szocialista ideológiát. Ugyanis ezek a ruhák sokban hasonlítottak a kapitalista tervezők modelljeire, ám hiányzott belőlük a kihágás. Nem jelentek meg szélsőséges karakterjegyek, mert a szerénység fontos szerepet töltött be, így a divatnak is követnie kellett az élet minden területén uralkodó narratívát. Az előadó ezeket az állításokat különböző, a vasfüggönytől keletre tevékenykedő tervezők munkáival, életútjával támasztotta alá: szót ejtett kelet-német, orosz, szerb és horvát alkotókról is, akiknek ugyan életútjuk sokban különbözik, de a fent felsorolt mintázatokban megegyeznek.
A második előadást Maja Arčabić és Ivana Čuljak a Zágrábi Városi Múzeum kurátorai tartották, a horvát divattörténet egyik legjelentősebb alakjáról, Žuži Jelinekről (1920–2016). Először Arčabić mutatta be a divattervező életútját és mesélt a munkásságát feldolgozó, jelenleg is látogatható kiállításról. Megtudtuk, hogy Jelinek a második világháború előtt elhagyta Zágrábot, majd 1945-ben partizánként tért vissza. A háború után megnyitotta ruhaszalonját, ami hamar nagy sikereket ért el. Čuljak előadásában pedig Žuži Jelinek sikerének titkát boncolgatta. A divattervező célja nem az volt, hogy a párizsi modelleket másolja, hanem hogy az általa tervezett ruhák egy hétköznapi nőből a legtöbbet hozzák ki. Žuži Jelinek volt az első olyan horvát szabó, aki szalonját vezette és közben tovább dolgozott szabóként. A horvát tervező arra törekedett, hogy egyszerű vonalvezetésű ruháival megalkossa a jugoszláv divatot, ami a haute couture ruhák mellett is megállja helyét. Fontos azt is kiemelni – Čuljak szerint –, hogy rendhagyó módon ő együttműködött textil- és ruhagyárakkal. Az Európában, Ázsiában és az Egyesült Államokban is bemutatott modelljei a vasfüggöny mögötti divat nagykövetévé tették.
Žuži Jelinek (középen) modellei között. Forrás: Wikipédia
Jadwiga Grabowskát (1898–1988) Joanna Regina Kowalska, a krakkói Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének kurátora mutatta be. A zsidó családból származó Grabowska a második világháború előtt újságírással foglalkozott, különösen szerette az esküvői ruhákról és párizsi divatról szóló cikkeket. Grabowska divatipari karrierje 1945-ben indult, ugyanis ekkor nyitotta Phoenix nevű szalonját, ami a háború előtti időket próbálta visszahozni. Ám a szalont 2 év után ellehetetlenítették, Grabowska mégsem döntött a divatipar elhagyása mellett. A divattervező 1947 után újraalakította művészeti hálózatát, ám anyagokhoz természetesen ekkor is csak igen nehezen tudott hozzájutni. Bemutatókat ez idő alatt is tartott, fő közönségének pedig a dolgozó nőket tekintette, akiknek kényelmes ruhákat igyekezett tervezni. Majd 1958-tól, az akkor alapított állami divatház, a Moda Polska főtervezője lett, ahol despotikus vezető vált belőle. Az állam engedélyezte neki, hogy Párizsba járjon bemutatókra, és anyagokat is beszerezzen, így a Moda Polska ruhamodelljei jó minőségű, időtálló darabokat jelentettek. Grabowska nyitott volt az újdonságokra, fiatal tervező csapatát bátorította, hogy inspirálódjanak avantgárd divattervezőktől. 1967-ben nyugdíjazták – ugyan még folytatta munkáját, de mivel már nem ő volt a Moda Polska vezetője, befolyását elvesztette. Öröksége azonban megmaradt, és továbbra is őt tartják a lengyel divat egyik legfontosabb szereplőjének.
Moda Polska 1961-es divatbemutató. Forrás: culture.pl
A konferencia negyedik előadását a belgrádi Artis Center divatkurátora, Stefan Žarić tartotta, aki a még élő, Aleksandar Joksimović (1933–), a „jugoszláv Dior” munkásságát mutatta be. Žarić fontosnak tartotta kiemelni, hogy Jugoszlávia nem tartozott a keleti blokkhoz, technikailag nem is volt a vasfüggöny mögött, tehát a divatipart sem központosították. Így keleten Jugoszlávia volt a legkevésbé szovjet és a leginkább nyugati állam. Az első jugoszláv haute couture bemutató (1967) Aleksandar Joksimović nevéhez köthető. A kollekció nevét a 14. századi Simonida királynőről kapta, ez pedig már állásfoglalásként is értelmezhető – a kollekció és egyben a jugoszláv haute couture balkáni gyökereit megtartva kívánt csatlakozni a nyugati trendhez.
Ez a hozzáállás Joksimović későbbi munkáiban is visszaköszön, hiszen egyik kollekciója az állam multikulturalizmusára reflektál: ruháinak mintáit különböző vallási felekezetek üvegablakairól mintázta. A tervező a divatipar egyik legfontosabb szereplője volt, hiszen ő öltöztette Tito feleségét, Jovanka Brozt. Tehetségére pedig a nyugat is felfigyelt, ugyanis 1969-ben a Dior divatház felkérte, hogy dolgozzon velük, azonban ezt ő visszautasította, és továbbra is Jugoszlávia egyik vezetőtervezője maradt.
A konferencia utolsó előadását Simonovics Ildikó, divattörténész, muzeológus, a Clara kiállítás kurátora tartotta Rotschild Klára életéről. Az előadás azokra az összefüggésekre próbált rávilágítani, amelyek lehetővé tették, hogy ugyanaz a tervező öltöztethette a Horthy- és a Kádár-korszak elitjének asszonyait. Simonovics szerint sikerének receptje pedig a következő volt: szülei szabók voltak, így hamar elsajátította a szakmai alapokat, kivételes tehetségnek mutatkozott. Fontos szerepet játszottak nagyszerű sajtókapcsolatai is, és megszerezte az első magyar divatkritikus, Guthy Böske támogatását. Továbbá széleskörű szakmai és magánéleti hálót tartott fenn és fűzött össze egymással, vagyis megtalálta a megfelelő embereket ruhái viseléséhez, valamint versenytársainál alacsonyabb árat kínált. Ezt a feltevést támasztja alá az a tény, hogy Rotschild szinte berobbant a köztudatba, hiszen első üzletét 1934-ben nyitotta és 1935-re már egyike volt a legsikeresebbeknek. Üzletét a háború után, 1949-ben államosították, Rotschild pedig 2 éven keresztül kénytelen volt biztosítási ügynökként dolgozni. Miután visszatért a divatiparba, 1956-ban őt nevezték ki a Különlegességi Női Ruhaszalon művészeti vezetője. A Kádár-korszakbeli sikereihez az is hozzájárult, hogy a megfelelő embereknek tudta felkínálni a párizsi divathoz hasonló luxustermékeket, szalonja mintegy „kirakatként” bizonyította a magyar szocialista divatipar versenyképességét. Ő és divatháza lett az élhető Magyarország országimázsának egyik alappillére, valamint a rendszer számára is kapóra jött, hogy egy szocialista országban egy Rotschild is nagy karriert futhatott be, mindezt nem a családneve révén. Munkájára a külföldi sajtó is felfigyelt, 1967-ben Norman Parkinson, a Life magazin fotósa készített fotósorozatot Rotschild Klára ruhakölteményeiről.
Simonovics Ildikó a Kelet „Diorjai” divattörténeti konferencián. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
A Kelet „Diorjai” konferencia nagyon érdekesen mutatott be különböző szocialista országokban dolgozó tervezőket, rávilágítva az egyes államok berendezkedése közti különbségekre is. Egy hosszabb konferencián bizonyára több szó eshetett volna a társadalmi, politikai kontextusról is, de a körülbelül egy-egy órát felölelő előadásokban csak egyes alkotó életútját lehetett kellő alapossággal bemutatni. A konferencia beleilleszkedik abba a tendenciába, amely nemrég indult: a szocialista időszak divatiparát dolgozza fel kiállítások, előadások formájában. Ezek a kezdeményezések együtt el tudnak indítani egy folyamatot, mely által jobban megismerhetjük a még velünk élő történelmet, és tanulhatunk belőle. A tanulságos előadások segítségével a vasfüggöny mögötti országok egy eddig kevéssé ismert és részletezett oldalról kaphattak képet a résztvevők.
A képek forrásai: flickr.com, wikipedia, europeana.eu, culture.pl, Magyar Nemzeti Múzeum
Szerzők
-- Edvy Athina --
Jelenleg esztétika és vallástudomány szakos hallgató az ELTE Bölcsészettudományi karán.
