Az első benyomás meghatározó – a Magyar Nemzeti Múzeum pedig kifejezetten rosszul játszotta ki az elején a kártyáit ilyen szempontból. A főépületben Rotschild Klára hét menyasszonyi ruháját állították ki, ezek között találhatunk tűzpiros és miniszoknyás darabot is, de mikor a látogató ezeket a ruhákat szemléli, még keveset tud a tervezőről. A kiállítás többi része a múzeum mögötti Geraldine-házban kapott helyet, ami nem tűnik túl nagynak kívülről. A rendelkezésre álló teret ezért igyekeztek maximálisan kihasználni, az előtér szűk folyosóján rögtön egy idővonalon követhetjük végig Rotschlid Klára (vagy ahogy Nyugaton nevezték: Clara) életét.

Az idővonal csupán támpontokat ad: zsidó családból származott, a szülei pedig szabóságot vezettek. Így a kisujjában volt a szakma, mikor gazdag exférje, Somogyi Pál ellen nyert perből megnyitotta az első üzletét.  Sőt, a marketinghez is jó érzéke volt: a harmincas években gazdag nőket, a kor Leading Ladyjeit kérte fel modellnek a ruhák bemutatására – melyeknek gyakran szintén ők voltak a tulajdonosai – ugyanúgy, ahogyan ma nagyobb márkák influenszereket kérnek fel termékeik népszerűsítésére. A legnagyobb reklámot pedig az jelentette számára, hogy ő tervezett ruhát Horthyék esküvőjére, később pedig Kádárné és Tito marsall felesége is gyakran látogatta az üzletét.

Az indulás nem volt botrányoktól mentes: pályája elején többször megvádolták azzal, hogy ellopta a nagy párizsi szalonok szabásmintáit. Erre nem kapunk választ, ahogyan arra sem, hogyan vészelte át Klára és családja a zsidóüldözéseket. Életében sok a sötét folt, sejtetés, ez is az imázsa részét alkotta, csakúgy, mint mondjuk Coco Chanelnél. A hivatkozás nem véletlen, a Clara szalonra végig az egyszerű, ám elegáns vonalvezetés volt a jellemző. A falakon olvasható életrajzi adatok nem segítenek tisztábban látni az életrajzot, inkább olyan, mintha nyomozásra invitálnának, hogy magunk döntsük el, mi is a valóság az imázs és a sikeres szalon mögött.

A tervező, Rotschild Klára – Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum 

A kiállítás nagy előnye, hogy nem csupán egy életrajzot vagy történelmi adatokat mond fel, hanem úgy enged betekintést a tervező hétköznapjaiba, hogy szinte azt éreztethetjük, mindjárt betoppan maga Rotschild Klára. A lépcső alatti kis termekben különböző anyagokat, például tweedet és selymet tapogathatunk, beleszagolhatunk Klára kedvenc parfümjeibe, amik között természetesen ott van a Chanel híres n◦5-je, sőt a szalon próbafülkéjébe is bekukkanthatunk, ahol egy estélyi és egy menyasszonyi ruha vár ránk, hogy felpróbáljuk.

Rotschild Klára – vagy ahogy egykori munkatársai, megrendelői emlegetik, Klára néni – igazi középpont volt, királynőhöz méltó udvartartással. Hatalmas terasszal rendelkező lakásán többször adott partikat, hozzá járt mulatni például Halász Judit, Psota Irén, de maga Hubert de Givenchy is. Franciául ugyan nem tudott, de barátai fordítottak közte és a tervezőóriás között. Manökenjeire lányaiként tekintett, akiket nemcsak felköszöntött születésnapjukon, hanem akár a kifutón viselt kedvenc ruháikat is megtarthatták. Aki viszont nem volt elég fegyelmezett, azt a bemutatóról is hazaküldte – megkövetelte, hogy minden rendben menjen. Itt érthetjük meg: az, hogy valaki egyedül uralja a hazai, sőt, a keleti blokk divatéletét nem csak a politikai hátszél miatt lehetséges, kell hozzá az a vezetői szenvedély, ami csak a legtökéletesebbet adja a vásárlóknak.

És ha már vásárlók: nem csak a legtehetősebbek léphették át a Clara Szalon küszöbét, bár ők voltak az elsődleges célcsoport. Több kosztümöt is kiállítottak, amit jogászok, tanítók, egyetemi professzorok viseltek. Számukra is megérte a minőségi magyar divatba fektetni – nem utolsó sorban azért, hogy egy kis luxust csempésszenek a hétköznapjaikba. Az üzlet kirakata maga volt a nagy szocialista vágyálom, amely azt sugallta: ha az ember okosan spórol, szert tehet egy olyan ruhára, amit a párizsi divatszalonok ihlettek. A külföldiek számára pedig megmutatta, mire képes a keleti blokk divatipara, az országimázs része volt a szalon. Talán más kiállításlátogató is szívesen megnézte volna, hogy festett az ország leghíresebb kirakata a kirakatrendezők aranykorában, ám sajnos erről nem szerepelt fotó a tárlatban.

Fotó: Horváth Péter Gyula, nullahategy.hu

A kiállítás jól mutatja be a divatikon mindennapi megjelenését, amit egyszerűen Clara-jelenségnek hívhatunk: frissen dauerolt frizura, elegáns manikűr, harisnya és a kutyája, Vogi, aki a Vogue magazinról kapta a nevét. Ő, mint a divat halhatatlan nagyasszonya a hetvenes években fogimplantátumot kap, amit képtelen elviselni, óriási fájdalmakra panaszkodik. Viszont a királynői szerep nem engedi meg, hogy az ország Klárája, a Nyugatnak felmutatott Váci utcai Clara szalon büszke tulajdonosa fog nélkül jelenjen meg! Így marad az állandó fájdalom, és erőltetett mosoly az utolsó években készült képeken. 1976-ban megtartja utolsó divatbemutatóját hatalmas sikerrel, majd abban az évben öngyilkos lesz.

A kiállítás időgépszerűen teljesen magába szippant minket, látogatókat. A szalon vendégeivé válhatunk, miközben a kiállítást végigjárjuk – vagy akár táncolhatunk a háttérzenéül szolgáló lágy jazzre. A kijáratnál pedig ügyesen terelik a látogatót a további ismeretszerzés irányába: a múzeumban megvásárolható Simonovics Ildikó: Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című könyve, ha esetleg tovább kutakodnánk ebben az érdekes életrajzban. Kérdésként merülhet fel azonban, hogy miért most jött létre ez a tárlat, mit akar számunkra mondani a múzeum ezzel? Az újrafelfedezésére elég indok a nosztalgia? Napjaink magyar tervezői jócskán meghaladták a praktikus és csinos alapelvét, kiléptek azokból a sémákból, amiket a szovjet divatipar dicsőített. Az tehát szintén hiányérzetet okoz, hogy a kiállítás nem reflektál arra, mi töltötte be a divatvilágban a tervező által maga után hagyott űrt. Hiszen a nagyobb divatházak sokszor úgy működnek, mint a királyságok, méltó örökösök viszik tovább az örökséget. Márpedig a Clara egy olyan divatház volt, ami nem tűnhetett el csak úgy. 

Rotschild Klára életét és munkáit bemutató kiállítás április 30-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.