Gaudí rejtélyes halála és Gaudí titokzatos épületei – micsoda csábító kultúrkrimi-téma! Ám ha minden, tisztázatlan körülmények között elhunyt nagyformátumú ember misztikus konspirációk áldozata lett volna, alighanem az egész egyetemes kultúrtörténet újraírásra szorulna. Én azért egy cseppet még várnék a projekttel. Bár igaz, ami igaz: Gaudí épületei tényleg döbbenetes hatást gyakorolnak az emberre (legalábbis első látásra), és valóban egyszerűbb irracionális magyarázatot találni művészetére, mint alaposan utánanézni és megérteni. No és, valljuk meg, reklámnak sem rossz a Gaudí-sztori: zarándokoljanak csak el újabb és újabb turisták Barcelonába. Aki meg már járt ott, legalább jól megveszi a könyvet, hogy megértse, mit is látott „valójában”.

A Gaudí-kulcs ugyanis nem más, mint egy kődarab, melyet Jézus testált apostolaira az „erre a kőre építem egyházamat” szavakkal. Az egyház azonban nem Egyházként, hanem templomként értendő (spanyolul/katalánul mindkettő iglesia), Péter (petrus=kőszikla) pedig valójában egy kavics, amit a foglalatául épített Sagrada Familia titkos pontján elhelyezve beteljesedik Jézus jövendölése. A Tervet azonban csak a Kiválasztottak vihetik végbe, nagy nehézségek árán.

Némi bibliai hermeneutika, fraktálmatematika és organikus építészet témában rögzönzött kiselőadás, valamint nem elhanyagolható mennyiségű katalán történelemlecke, illetve az ismereteket átadó mellékszereplők más, gonosz mellékszereplők által történő felkoncolása/felrobbantása után hőseink, María és Miguel nemcsak a rejtélyt fejtik meg, de arról is megbizonyosodnak, hogy immár csak egymás oldalán van értelme az életüknek. A regényre végig jellemző, feltűnő kettősség oka a nem egészen összeillő írótandem. A Gaudí-rejtély mellett az is lelepleződik, hogyan osztotta fel a munkát egymás között a páros: vélhetően az „unalmas” kultúrtörténeti részeket írta a kultúrantopológus Esteban Martín, míg az igénytelen sajtónyelven írt krimi Andreu Carranza műve. Az olvasó pedig kénytelen-kelletlen átlapozza a kultúrrizsát, hogy minél előbb megtudja, győz-e az Örök Jó és tényleg elbukik-e a Gonosz, mint Jancsi és Juliska meséjében – a szerzőpáros ugyanis ezt (!) találta metanarratívának megtenni.

Köszönettel tartozunk Bada Györgyinek, hogy a könyv akár egy este alatt végigolvasható, mert gördülékeny és minden szempontból fogyasztható magyar szöveget állított elő. (A kinti sajtóvisszhang alapján eredetiben sokkal rosszabb a regény nyelvezete.) Mindössze néhány fordítói megoldásába lehet belekötni, ám ezek közül az egyik éppen sarkalatos pontot (itt: szegletkövet) érint. A Sagrada Familia ugyanis szerintem magyarul is Sagrada Familia, és nem Szent Család-templom. Igaz, így legalább megjegyzi a magyar olvasók spanyolul/katalánul (még) nem értő része, hogy a templom neve mit jelent.

„Büszkén” említem, hogy magyar vonatkozások nélkül még a Gaudí-kulcs sem kerülhetne a helyére. Nem, nem Jézus és nem is Gaudí származik budapesti ősöktől; ellenben megtudjuk, hogy a „Modernizmus Barátai Alapítványt az ingatlanágazat egyik vezető cége, a cseh, magyar, lengyel és más kelet-európai fiókvállalatokat üzemeltető Bru Ingatlanfejlesztő Részvénytársaság hozta létre és szponzorálta” (171), amely – természetesen szigorúan a fikció szerint – prostitúcióval és szervkereskedelemmel alapozta meg tőkéjét. Ennyit az országimázs(ok)ról. Az előbbi közbevetésre pedig azért volt szükség, mert a szintén fiktív Gaudí-tudós Ramón Conesa a könyv végén található Köszönetnyilvánítás című szakaszban kiadói szerkesztőként szerepel, alaposan (?) megkeverve (?) a tapasztalatlan (?) olvasót…

A Gaudí-kulcs összességében inkább strand-olvasmánynak vagy vizsgaidőszak-levezető szemgyakorlatnak javallott. Kiemelt célközönsége lehet azonban a Barcelonába tartó illetve onnan érkező szép számú turista: a Lonely Planethez képest ugyanis tényleg igényes, és nem utolsósorban izgalmas információforrás a regény. Leszámítva persze olyan apróságokat, hogy gyalogosan bejárhatónak hiteti el a Güell-park, a Sagrada Familia és a La Pedrera közti távolságot, és hogy nem tesz említést a bejutásra váró/fényképezkedő tömegekről, na meg a borsos belépődíjakról.

Ja igen, csak a történeti hűség kedvéért: a gondolataiba merült Gaudít villamos gázolta el. De akárhogyan is csűri-csavarja a szerzőpáros a sztorit, egyvalamiben egyetértek velük: magam is szilárdan hiszem, hogy az Utolsó Ítéletre a Sagrada Familiában kerül sor. Ha egyszer elkészül.