Offenbach operája kalandos utat járt be. A zeneszerző meghalt, mielőtt befejezhette volna, így Ernest Guiraud egészítette ki. A különböző operaházak igényei szerint többször megváltoztatták: szerepeket választottak szét, felvonásokat cseréltek fel, részeket vettek el belőle, újakat írtak hozzá. A harmadik felvonás Gyémánt-áriája és a nagy népszerűségnek örvendő szeptett szerzői például ismeretlenek. Az 1970-es évektől kezdődtek meg az első kísérletek a darab minél eredetibb visszaállítására Offenbach előkerült kéziratai alapján, a szükséges kiegészítések megtartásával. Az Opera Bastille 2000-ben bemutatott, és azóta néhány évente újra előadott darabja is ezeket a törekvéseket tükrözi: a felvonások az eredeti sorrendbe kerültek, a Múzsa és Miklós újra egy szereppé vált, visszakerültek a recitativók. A művet Robert Carsen rendezése és Michael Levine díszletei és jelmezei finoman értelmezik.

Hoffmann, a költő egy énekesnővel készül találkozni a Don Giovanni előadás után. Múzsája elhatározza, hogy megmenti őt a szerelemtől az alkotás számára, így Miklós képében mellészegődik. A kocsmában már várja őket a baráti kör, akik szívesen hallgatják Hoffmann dalocskáját a szerencsétlen Kleinzachról. Amikor a költő észreveszi ellenlábasát, Lindorfot, aki már többször keresztbe tett neki, elhatározza, hogy elmeséli három korábbi szerelmének történetét.

Az előjáték után egy gondosan felépített színjátékba csöppenünk. A felvonások hasonlóan épülnek fel: Hoffmann beleszeret valakibe, de szerencsétlenül jár, és a különböző álságos figurák képében megjelenő Lindorf győzelmet arat. Carsen rendezésében a történetvezetés háttereként maga a színház világa szolgál: Az első felvonás, mikor a költő Olympiába, egy bábuba szeret bele, még a színpadon játszódik. Színes, sziporkázó jelenetek követik egymást, egészen a drasztikus lezárásig, mikor a Coppelius képében szereplő Lindorf széttöri a babát. Így kiderül a csalás, és a hoppon maradt Hoffmann ott marad szerelme fejét tartva a csúfolódók karéjában. Ezután egészen más dimenzióba kerülünk: a zenekari árokba, amely fölött látszik a színpad. Főhősünk most a hús-vér, kedves, ám beteges Antóniának udvarol, akit azonban az orvos képében Lindorf halott anyjának megidézésével éneklésre kényszerít. A lány felfut a színpadra, magára veszi anyja fátylát, és követi őt a halálba.

A harmadik felvonás elején az eredeti velencei gondolák helyett egy enyelgő párokkal teli nézőtér sorai ringatóznak velünk szemben a Belle nuit, o nuit d'amour lágy dallamára. Itt is csalás áldozata lesz Hoffmann, ráadásul a most varázslónak maszkírozott Lindorf megszerzi a lelkét, és gyilkosságra kényszeríti. A méltán híres szeptett alatt Carsen nyilvánvalóvá teszi, hogy Lindorf irányít mindent: Marionett-bábuként mozgatja a szereplőket, akiknek esélyük sincs az ellenállásra.

Az énekesek kiválasztása tovább emeli az előadás színvonalát: Ramón Vargas nagyszerű Hoffmannak bizonyult, szenvedélyes, szép énekével, kifejező játékával. Roberto Tagliavini Lindorfja méltó társa volt, csakúgy, mint Stéphanie d'Oustrac a Múzsa és Miklós szerepében. Az énekesnő letisztult énekével, játékával, humorával, tökéletesen illeszkedett karakteréhez. Az Olympiát, Antoniát és Giuliettát alakító szopránok gyönyörű énektechnikával, tűpontosan formálták meg szerepüket. Nagyon tetszett a mellékszereplők igényes kidolgozottsága.

Hoffmann ügyes mesélő. Összegyúr minden lehetséges alapanyagot: Lindorf iránti ellenszenvét, vágyait, kudarcait, szorongásait, bizarr álmodozásait. Az előadás apropóján csöpögtet egy kicsit a Don Giovanniból is: minden felvonásban megjelenik az opera partitúrája, jelmezei, sőt, Olympia áriája mintha Zerlina engesztelő dalát parodizálná. Hoffmann mindent folyamatosan növel: Lindorf egyre nagyobb szerepet kap. Először még csak a jussát követelő tudós, később titokzatos karmesterként, végül egyenesen rendezőként jelenik meg. A költő veszteségei is egyre nagyobbak. Először csak egy illúziót veszít el, majd igaz szerelmét, a végén pedig a lelkét. Az elkészült sütemény maga a tökély: szerelem, fájdalom, izgalom – minden benne van, amivel el lehet kápráztatni az ivócimborákat.

A sok sallang kiválóan leplezi Hoffmann legnagyobb félelmét: a felelősségvállalástól való rettegést. Mindenért a környezetét hibáztatja, de legfőképp Lindorfot. Ő maga megelégszik azzal, hogy eljátssza a tehetetlen, tragikus hőst. Az utójátékban a hatalmas, üres színpad az ő mélységesen üres valódi életére utalhat, amely kimerül a borban és néhány teleírt papírfecniben. Az önmaga képzelt érzelmeitől meghatott Hoffmann végül Múzsája társaságában dicsőségesen hagyja el a színpadot. De vajon hőssé teheti-e magát mindenféle tett nélkül? A hősök példát mutatnak nekünk, elgondolkodtatnak, változásra késztetnek minket. A Hoffmannt meghallgató tömeggel nem ez történik: a mesék után ugyanazzal a bordallal táncol ki a színpadról, amelyet az előjátékban is gajdolt.

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi. Szövegkönyv: Jules Barbier. Hoffmann: Ramón Vargas. Olympia: Nadine Koutcher. Antonia: Ermonela Jaho Giulietta: Kate Aldrich. Lindorf: Roberto Tagliavini. Miklós/ a Múzsa: Stéphanie d'Oustrac. Andrès: Yann Beuron. Nathanaël: Cyrille Lovighi. Hermann: Laurent Labardesque. Luther: Paul Gay. Spalanzani: Rodolphe Briand. Antónia anyja: Doris Soffel. Schlémil: François Lis. Díszlet- és jelmeztervező: Michael Levine. Karmester: Philippe Jordan. Rendező: Robert Carsen. Párizsi Nemzeti Opera, Opera Bastille, 2016. Közvetítés: www.operadeparis.fr Fotó: Julien Benhamou. https://www.operadeparis.fr