Az egyik nyilvánvalóan a képi megjelenítés tapasztalata: etnográfiai- vagy szocio-horrorról beszélhetünk nyomasztó külvárosi negyeddel. A másik az aláfestő zene. A Kampókéz azok közé az igen ritka esetek közé tartozik, hangozzék bármilyen furcsán, amelyeknél nem könnyű eldönteni, filmet nézünk-e, vagy zenei művet hallgatunk. A képanyaghoz ugyanis a Philip Glass által írott fülbemászó, egyben roppant hatásos zene önmagában is óriási élmény, olyannyira, hogy alighanem jócskán emeli a film élvezeti értékét.

Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha a művész-, dogma- és paródia horrorfilmek nagy részétől eltekintve itt nem egyszerűen függőleges montázsként kezeljük a zenét, de a hatáskeltés szerves részének tekintjük. Sőt, talán azt sem szükséges különösebben magyarázni, hogy egy jó zene sokkal tovább és erősebben marad meg az emlékezetünkben, mint egy film, melynek évek múlva maximum a szüzséjét és néhány kockáját tudjuk felidézni.

A Kampókéz zenéje nem a félelemkeltés miatt dicsérendő, bár tagadhatatlanul ebben is szerepet játszik – ilyen értelemben a klisé igazolódik: ha jön az ijesztgetés, jön a félelmetes hangeffekt és zene is. Igaz továbbá, hogy a Kampókéz muzsikája viszonylag egyszerű: kórus, orgona és zongora játsszák a főszerepet. Nehéz megmondani, mitől válik egy dallam vagy egy hangszer hangja nyomasztóvá, tény viszont, hogy a Kampókéz a történettől és a képi anyagtól függetlenül is nagyban amiatt nyeri bámulatosan nyomasztó jellegét, hogy a csaknem egyetlen, ám roppant hatásos zenei téma folyamatosan, a brutális és a „merengős” részek elhelyezésétől függetlenül felbukkan.

A lágyan, sok érzéssel előadott zongoramű viszi a pálmát: dallamának helyenként orgonára történő áthangszerelése hiába jelent fokozati különbséget – és így kiemelő, nyomatékosító szerepe van –, csak részben érvényesíti a szándékot – végül a zongora-verzió vissza- visszatérése fogja egybe a film már említett nyugtalanító, vészterhes hangulatát.

A sztori egyébként Clive Barker The Forbidden című szövege alapján került vászonra, Bernard Rose forgatókönyvével és rendezésében.. A Candyman magyarul az e helyütt helytelen „cukrosbácsi”-ként is, „mézember”-ként is hangozhat; ez utóbbi változatot igenli egyébiránt a második rész szinkronja, ahol is a központi rémalak már nem „kampókéz”, mint az elsőben, hanem a különben a történethez hűségesebb „mézember”.

Az ifjú, magasra nőtt fekete rabszolga, miután teherbe ejti ura lányát, kegyetlen halált hal: gazduram és barátai a város széléig kergetik, meglincselik, egy rozsdás fűrésszel levágják a jobb karját, majd meztelen testét mézzel kenik be, és ráeresztenek egy kaptárnyi dühös méhet.

Később, napjainkban, Chicago egyik szegénynegyedében éled újra a legenda: aki kimondja Kampókéz nevét ötször egymás után a tükörbe nézve, azért eljön a rém. A rém, akinek levágott keze helyén kampó van, és aki – megnyugvásképp – rendíthetetlenül keresi áldozatát, túlvilági párját.

Így kerül a képbe Helen, aki az egyetemen a városi legendákat kutatja, s ezáltal jut el Kampókéz történetéig: ám ahogy egyre mélyebbre ás, amint egyre inkább belebonyolódik a történetbe, úgy lesz valósággá a rémálom, egészen addig, ahonnan már nem eldönthető, mi valóságos, és mi képzelt, mi tudatos, és mi az, ami csupán a tudat kivetülése.

Újra- és újrajátszódó események, álmok, kellő mennyiségű vér: a motívumok közt pedig a fel- és felbukkanó gyönyörű zongoradarab. A Kampókéz horrorja: éteri zenei kötés.