bezár
 

színház

2020. 09. 19.
A mindennapok történései dinamizálnak
Interjú Hód Adrienn koreográfussal táncosok lehetőségeiről, egyéni utakról és koprodukciókról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hód Adrienn koreográfus, 2007-ben alapította meg a HODWORKS együttest, amely szabadúszó alkotókkal működő, a hazai és a nemzetközi kortárstánc-színtéren is aktív csapat. Előadásaival bejárta Európát, társulatával játszott Ázsiától Amerikáig világszerte, Magyarországon pedig többszörös nyertese a Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjnak.

PRAE.HU: Rengeteg helyen dolgoztál külföldön, bejártad Európát, emellett Amerikát és Ázsiát is érintetted. Hogy sikerült külföldi lehetőségekhez jutnod?

Szkéné színház

1993-ban, amikor a Budapest Tánciskolában megkezdtem kortárstánc tanulmányaimat, megalapították a Műhely Alapítványt. Az alapítvány elsődleges célja a hazai kortárs előadó-művészet, ezen belül kiemelten a kortárstánc támogatása és fejlesztése, valamint a határok átlépése, átjárhatósága, művészeti és földrajzi értelemben is. Az első külföldi lehetőségeim rajtuk keresztül voltak, 2008-ban a Meeting Points és 2010-ben a Trust for Mutual Understanding amerikai ösztöndíjak. Fontos felismerés volt, hogy magánemberként nehezen érnek el információk, így pályakezdőként utat jelenthetnek ezek a szervezetek, amelyeknek már több éves tapasztalata és kapcsolati hálója van ezen a területen, például a Műhely Alapítvány, a Katlan Csoport vagy a SÍN Művészeti Központ. Ez a pályázási lehetőségeket is kiszélesíti, mert sokszor követelmény, hogy csak szervezettel pályázhatsz. 2002-ben létrejött az OFF Alapítvány, ami a mai napig a működésünk hátterét adja. Az OFF-fal pályáztunk a Tempus Alapítvány 2011-es ösztöndíjára, amivel Berlinben voltunk három hónapot. Emellett tovább dolgoztunk a Műhely Alapítvánnyal, velük volt az első koprodukciós munkánk 2012-ben, a Jardin d’Europe nemzetközi projekt. 

PRAE.HU: A Budapest Tánciskolába jártál, később pedig pedagógus szakot is végeztél. Fontosnak tartod a táncművészet intézményes képzését?

Amikor én jártam a Budapest Tánciskolába, akkor még alapítványi működésű magániskola volt, és az egyetlen, ami kortárstánc-képzéssel foglalkozott. Az elmúlt harminc évben rengeteget változott, jövőre már más helyszínen, újcirkusz szakkal bővülve fog zajlani a képzés. A szomszédos országokban sokan panaszkodnak arra, hogy a táncosok és koreográfusok nagyon hamar elhagyják az országot, mert nincs ott hivatásos képzés. Hosszabb ideig külföldön tanulnak, és vannak, akik aztán kint maradnak. Többen hazatérnek, de sokan vannak, akiknek nincs stabil helyük, állandóan projekt-munkákban vesznek részt, és ezért folyamatosan változik, hol élnek. Jellemző, hogy a hazai tánciskolákban végzettek közül is többen elmennek egy külföldi iskolába továbbtanulni. Lehetséges út még bekerülni egy minél nevesebb iskolába. Ott a tanárokkal megismerkedve kiépülhetnek az ember kapcsolatai, és esetleg így külföldön még többfelé tud mozdulni. Van olyan iskola, ami arra képez, hogy technikailag magas szinten tudj dolgozni kortárstánc együttesekben, és van olyan, ami pedig arra, hogy minél inkább engedd el azt a fajta kortárstáncot, amit most technikailag oktatnak, inkább kísérletezésre buzdítanak. Mindkettőnek van piaca, de azt gondolom, a könnyebben befogadható daraboknak még mindig nagyobb, és ezekre államilag is több pénz jut. Tehát a képzéssel az ember választ egy utat, sokszor műfajt is, ami meghatározza, hogy meddig nyújtózkodhat. Tegyük hozzá, hogy a kortárstánc nagyon jó, nyitott terület, szélsőséges jelenségeket is meg tud mutatni a színpadon, például egy mozgássérült, nem klasszikus értelemben vett táncos testnek is abszolút helye van, Angliában például képzésük is van. Nálunk ez még szűk rétegben működik csak, az Artman Egyesület foglalkozik ilyesmivel, ők is inkább terápiás céllal. Még mindig jellemző, hogy van egy klasszikus elképzelés arról, hogy milyen az ideális táncos. Pedig rengeteg más lehetőség is van!

PRAE.HU: Említetted a Műhely Alapítványt, amellyel koprodukciós munkákat hoztatok létre, és másokkal is nagyon sok előadást csináltál ebben a formában. Jellemző a táncra a koprodukciós működési forma?

Ennek finanszírozási okai is vannak, mert ha állami pályázati oldalról nincs komoly támogatás, akkor a színház vagy valamilyen intézmény veszi át ezt a szerepet. Azt látom, a táncban ez jól működik, a Trafóval is koprodukcióban dolgozunk, sok európai uniós lehetőség is van. Most éppen egy máltai projektben vagyok, amiben öt vagy hat ország vesz részt, és az alapítvány tud delegálni művészeket a munkába. Koprodukciót azért nehéz csinálni – nekem legalábbis – mert ahhoz kell, hogy legyenek kész kreatív ötleteid, legalább másfél évre előre kell tervezned. Utána el kell kezdeni felvenni a kapcsolatot a külföldi helyekkel, bemutatni a tervet, és minél jobban felkelteni az érdeklődésüket, el kell adni az ötletet. Én nehezen tervezek előre, ezen szeretnék változtatni, de nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. Engem a mindennapok történései dinamizálnak, és amikor a próbateremben vagyok, ott történik valami ezekből az élményekből. Sok rezidenciaprogram is van, ezek azért fontosak, mert minden helyhez lesz kapcsolódásod, megismered a közeget, ismeretségeket szerzel. Viszont ebben a formában nem fogsz tudni pénzt keresni.

Szerintem egyébként, ha nálam tíz évvel fiatalabbakat kérdezel, ők teljesen másképp gondolkodnak erről. Én igényt tartottam a hazai állami támogatási rendszerre, pályáztam működési támogatásra, pályáztam az NKA-hoz rendszeresen. Vagyis próbáltam belecsúszni a magyar rendszerbe, de ezzel egy időben elkezdtem külföldön is építkezni. Úgy látom, hogy a fiatalok egyre kevésbé építenek az állami támogatásokra, nem mennek bele ebbe a rendszerbe, és például nem alapítanak együtteseket. Inkább egyéni utak és megoldások vannak, amit nem is csodálok, hiszen nincs olyan helyzet, se kialakult rendszer, hogy biztosan tudj fizetést adni két-három évig mindenkinek. Évente lehet pályázni, de az is nehézkes, mert februártól indul az évad, március végén van pályázat, öt hónappal később derül ki, hogy kapsz-e pénzt, és mire azt meg is kapod, már minimum szeptember van. Éppen ezért fontosnak tartom megjegyezni, hogy alapvetőn nem gondolom, hogy nekünk, mint társulatnak, kifejezetten jól menne a sorunk. Nem érzem sikeresnek magunkat ebben, hiszen a rendszer nem teszi lehetővé. Ilyen módon nehezen is tudok tanácsokat adni a sikeres működéshez.

PRAE.HU: A próbafolyamat közben szempont neked a hatásmechanizmus?

Igen, mindig próbálok eltávolodni, eggyel hátrébb lépni, hogy kívülről, nézőként figyeljek és lássam az egészet.

PRAE.HU: Voltak olyan tapasztalataid, hogy más országokban, eltérő kultúrájú emberek nagyon másképp reagáltak?

Például a meztelenség kérdése nagyon változó. Északon, skandináv országokban ez egyáltalán nem probléma, itthon tizenhatos korhatárra kategorizálnak egy ilyen előadást, Albániában pedig a férfiak kiküldték a feleségeiket a színházból, és olyan visszajelzést is kaptunk, hogy a lányok nagyon szépek voltak, de a fiúkat nem kellett volna levetkőztetni.

PRAE.HU: Nemcsak színházban dolgozol, koreográfusként dolgoztál Nemes Jeles László filmjeiben, illetve koreografáltál például reklámfilmeket is. Mennyiben mások ezek a munkafolyamatok?

Amikor a saját dolgomat csinálom, nagy a súly, mert az egész struktúrának, a szervezetnek az összetartása is feladat, meg kell teremteni az anyagi bázist is. Úgy kell működni, mint egy ügyvezető igazgató, és ezen felül kell foglalkozni a projekt kreatív részével. Ehhez képest felüdülés, ha elhívnak filmbe vagy színházba, mert az nagyon egzakt. Megmondják, hogy pontosan mit kell megcsinálni, mi a koncepció, mit szeretnének látni, érezni, ez olyan, mint egy mestermunka, mint egy megrendelés. Például egy ilyen felkérés: „az ötvenes évek Angliája, sztriptíztáncosnők a színpadon”. A kapcsolódó kutatást is nagyon szeretem, ilyenkor utána lehet nézni dolgoknak, nagyon különböző irányokba lehet kitekinteni. Mindent megteremtenek a munkakörnyezetedhez, neked a kreatív alkotásra kell figyelned egy rendező mellett. A reklám nagyon gyors, óradíjban a legkedvezőbb. Két nap casting, egy nap próba, körülbelül két nap felvétel, összességében egy héten belül megvan. Ez talán nekem azért könnyű, mert nem vagyok a kamera előtt. Viszont mindig dilemma, hogy igazából mit támogatok ezzel a részvétellel. Nem mindig könnyű. 

PRAE.HU: Mikor jött el az a pont, amikor azt mondtad, innentől muszáj foglalkozni a nemzetközi kapcsolatokkal, így kell erre egy munkatárs?

A legnagyobb baj, hogy sokáig nem tudtam, hogy kell erre ember. Ez az iskola hiányossága is volt, nem volt szó arról, hogyan menedzseld magad, milyen rendszerek vannak, hogyan működnek más országokban, mit ad a magyar rendszer, mit a külföldi. Hanem táncosként, mint egy kolostorban a saját belsődet nézed, az izomzatodat erősíted, technikákat sajátítasz el. Talán vendégelőadókat kellene meghívni, hogy ezek a kérdések kinyíljanak a diákokban. Most a SÍN-nek és az Imre Zoltán Programnak vannak rendezvényei, amelyek ezeket próbálják lefedni. Arra emlékszem, hogy 2010-ben volt az első dunaPART, ahova eljött rengeteg külföldi szakember. Sokan magukat menedzselik, odamennek barátkozni az emberekhez, viszont úgy éreztem, én nem ilyen karakter vagyok. Imely Zoltán, aki korábban a Mozgó Ház Társulás menedzsere volt, épp akkor jött haza Svájcból, és megkértem, hogy a dunaPART hetében segítsen nekem, végül aztán több évig együtt dolgoztunk. Tőle kezdtem el megtanulni, hogy milyen lehetőségek vannak, például abban, hogy mennyire engedek be egy menedzsert a munkámba: csak a kész projektjeimmel foglalkozik és eladja őket, vagy együtt tervezzük a jövőt, esetleg ötletet ad koprodukciókra. A harmadik ember, aki ezt a pozíciót viszi nálunk, Ujvári-Pintér György, vele dolgozom most. Megpróbálunk további szálakat építeni külföld felé, és nagyon szeretnénk a vidék felé is nyitni, keresni a lehetőségeket.

PRAE.HU: Külföldön viszont több lehetőségetek van játszani. Ez miért lehet? Jobb ott a tánc marketingje?

Itthon a rendszerváltás után nem történt meg a színházi struktúra váltása. Voltak kisebb változások, de azok a törekvések, amelyek a független színházat próbálták volna jobban pozícionálni, mindig ellenállásba ütköztek. Ez nagyban meghatározza azt is, hogy miért nincs vidéken kiépített rendszere a kortárstáncnak. Például Franciaországban minden nagyobb városban van egy koreográfusközpont, ahol rezidenciaprogramok vannak. Így akinek az adott országban bemutatója van, turnézik is, rögtön sok helyszínre eljut a munkája. Nálunk azok a kezdeményezések, amelyek vidéken történnek, mint például a MASZK Szegeden, sajnos nincsenek megfelelően támogatva. Most folyamatban van egy új struktúra kialakulása, észleljük a változást, de nem vagyunk részei ennek a formálódásnak, ami nagyon frusztráló. Rólunk is szó van a változás kapcsán, de nem tudom, hogy hogyan kerülhetnénk kapcsolatba, hogy nélkülünk ne szülessen döntés rólunk. Nincsen párbeszéd, pedig például a FESZ erre jó terep lehetne, próbálkozások történnek, de kevés választ kapunk. Azt is látom, hogy ez a változás sajnos erősen ideológiai terepre húzódott. Ráadásul amikor színházról van szó, nem a tánc van előtérben, az egy kisebb szegmens. Amikor a nagy struktúraváltások történnek, a színházról van szó, a tánccal pedig ennek árnyékában történik valami. A táncszakma nagyon megosztott, ezt kellene talán először helyre tennünk, ahhoz hogy közösen felléphessünk. Rengeteg energiát kellene ebbe beletenni, de mint alkotó újra és újra bele ütközöm az időhiány problémájába. Nem szeretek erről beszélni, mert nem látom át kellőképpen a helyzetet.

PRAE.HU: A Műhely Alapítvány közvetítésével létrejött második EU-s projekted kapcsán válogattál először nyilvánosan táncosokat. Hogyan találsz még fiatal tehetségeket?

Fiú táncosból hiány volt, sokan mentek el külföldre. A Basse Danse castingján találkoztunk Marcio Kerber Canabarróval, akivel azóta is együtt dolgozunk. Azt is meg kellett tanulni, hogyan kell castingot csinálni. Mi rögtön próbáltunk egy workshopot tartani, tehát többnapos esemény volt, amiatt is, mert nem volt lehetőségünk minden jelentkező utazását, szállását és napidíját kifizetnünk. Nagyon furcsa dolog a válogatás, mert mindenkiben látok valamit, és mivel sokszor billegek érzetek és ötletek között, számomra nagyon nehéz meghozni egy döntést. Amikor az élet hozza a kapcsolódásokat, azt sokkal jobban viselem. Ezenkívül járok rendszeresen előadásokat nézni, igyekszem minél többet látni, és közben figyelem, ki mit csinál. Bár nem tanítok mostanában sokat, azért ott is lehet találkozni új emberekkel, és olyan is van, hogy ajánlanak valakit. Néhányan Facebookon, e-mailben jelentkeznek.

PRAE.HU: Az előadásaidat három alkalommal válogatták be az Aerowaves programjába, itthon nyertél Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjat. Mit jelentenek ezek a visszajelzések, mit tekintesz sikernek?

Az Aerowaves olyan platform, amire bárki jelentkezhet, nem kuratórium hív. Európa összes országa benne van, Angliában van a központja. Többfordulós válogatással működik, és a húsz legjobbnak csinálnak egy fesztivált. Van egy olyan belső szabályuk, hogy bizonyos

szervezőknek a résztvevő előadásokból kötelezően el kell hívniuk valakit a saját országukba megmutatkozni. Tehát ez azonnal generál külföldi fellépéseket. Ráadásul az is számít, hogy a szervezők kikkel vannak kapcsolatban, nekik is vannak ismeretségi hálóik, és adják egymásnak az alkotókat. Sajnos mi nem tudunk ebbe beleadni, pedig az lenne a legjobb. Minket csak venni tudnak, de ha az OFF Alapítványnak lenne egy fesztiválja, akkor be tudnánk szállni a körforgásba, és feltételezem, így sokkal többet kaphatnánk vissza.

A siker kapcsán fontos a kapcsolat az alkotótársakkal, ha mindenki szabadon, kreatívan tud jelen lenni a munkafolyamatban, az szakmailag nagy siker nekem. Az a legjobb, amikor össze tud állni egy remek csapat olyan témával, ami nem csak érdekel, hanem jól meg is valósítható. Mert sok minden érdekel, de a táncnak, a testnek vannak határai, nem tudok mindent ezen keresztül megjeleníteni. Van, amikor el kell dobnom ötleteket emiatt. Az a legnagyobb siker, amikor a forma limitáltsága nem korlátoz, hanem tökéletesen egyezik azzal, amit létre akarok hozni. Például a Pirkad volt ilyen, ahol minden teljesen stimmelt. Persze az is siker, ha fennmarad a működésünk, és van jó előadásszámunk. Szeretem a nézőket, szeretek találkozni, beszélgetni velük. Izgalmas és értékes visszajelzéseket lehet tőlük kapni, ami szintén egyfajta siker.

Fotó: Bach Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Hód Adrienn felismerése, miszerint magánemberként nehezen érnek el információk, így pályakezdőként utat jelenthetnek a szervezetek, amelyeknek több éves tapasztalata és kapcsolati hálója van ezen a területen, például a Műhely Alapítvány, a Katlan Csoport vagy a SÍN Művészeti Központ. Ez a pályázási lehetőségeket is kiszélesíti, mert sokszor követelmény, hogy csak szervezettel pályázhatsz.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Németh Gábor Dávid --


További írások a rovatból

Interjú Ubrankovics Júlia színésznővel filmes és színházi szerepeiről, amerikai tapasztalatairól
Interjú Bretz Gáborral versenyekről, külföldi és magyar színpadról, a tanulmányokról, a Kékszakállúról és a szakírásról
színház

A tizennégy karátos színház A tizennégy karátos színház
A tizennégy karátos autó a Városmajori Szabadtéri Színpadon
színház

Nyuszi a kalapból Nyuszi a kalapból
Nassim Soleimanpour Fehér nyuszi, vörös nyuszi című előadásáról

Más művészeti ágakról

gyerek

Családbarát és Közösségi Múzeum Családbarát és Közösségi Múzeum
Családbarát és Közösségi Múzeum díjat kapott a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria
irodalom

Margó a korona idején Margó a korona idején
Hangulatjelentés a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár második offline napjáról
Opera otthonról – Moody: Push a La Monnaie előadásában
irodalom

Nőkön átsöprő történelem Nőkön átsöprő történelem
Gurubi Ágnes: Szív utca, Kalligram Kiadó, 2020


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés