PRAE.HU: Az egyetemen jogot tanultál, és abból is doktoriztál. A jog és a történelem között erős a kapcsolat, tehát nem meglepő, hogy valaki, aki évekig jogot tanult, a történelmi fikció felé fordul. Viszont a történeteid tele vannak más elemekkel is: a horrorral, a gótikussal és a szörnyűvel, aminek az egyik legjobb példái a Canaletto-sorozat és az I sette corvi (A hét varjú) című horror regényed. Mi vonzott az irodalomnak ehhez az oldalához? Hogyan fedezted fel, hogy erről szeretnél írni?

Nagyon nagy hatással volt rám a klasszikus irodalom. Szeretem a drámákat, például Shakespeare műveit, Friedrich Schillert, Johann Wolfgang Goethét vagy Alekszandr Puskintól A kapitány lányát. Szóval klasszikus irodalom, a Macbeth vagy a Párizsi Notre-Dame. Bizonyos szempontból ez utóbbi egy sötét krimi, ahol a főszereplő Esmeralda, akibe mindenki beleszeret. Számomra ez egy nagyon érdekes keverék. Amikor fiatalon olvasni kezdtem, mindig arra törekedtem, és még most is arra törekszem, hogy felhasználjam ezeket a benyomásokat, helyszíneket, karaktertípusokat, és megpróbáljam megalkotni a saját verzióimat ezekről a történetekről. Rengeteg sötét elemet fedezek fel az írásaikban. Mint például Robert Louis Stevenson Dr Jekyll és Mr Hyde különös esetében, Bram Stoker Drakulájában, Mary Shelley Frankensteinjében, vagy Brontë Üvöltő szelek című regényében. Tehát minden olvasóként kezdődött az elején. Ezek a szerzők a személyes hőseim, ezért íróként igyekszem olyasmit alkotni, ami kicsit hasonlít azokhoz a történetekhez. És innen jönnek a történeteimben megjelenő sötét és hátborzongató elemek. Ha modern műveket akarnék említeni, akkor mondanám például Stephen Kinget, vagy Stephen Graham Jonest, ő egy amerikai író, a legsikeresebb könyvének a címe The Only Good Indians, ami a „csak a halott indiánok a jó indiánok” [the only good indians are dead indians – a szerk.] mondással játszik, de nyilván van annak oka, hogy csak mondat első felét használta fel. Bizonyos értelemben A hét varjú az én kísérletem egy horror-gótikus történet megírására. Nem a mai világban játszódik, hanem a 90-es években, de modern, alpesi gótikus történet, hasonlóan Stephen King Cujojához vagy a Kedvencek temetőjéhez.

De ha a Michelangelóról és Canalettóról beszélünk, akkor azok inkább Az operaház fantomja-féle gótikához hasonlítanak. Ha jó olvasó az ember, vagy ha szeret sokat olvasni, természetes, hogy azok a történetek hatással lesznek a stílusára. Velem is ez történt.

Bizonyos értelemben ez egy személyes életfelfogás, valami, ami a zenéből származik, a rockzenéből. Hosszú hajam is van, napszemüveget hordok, bársonykabátot viselek, ilyesmik. Emellett a reneszánsznak, a 18. századi Velencének alapból van egy sötét oldala. Benne vannak az intrikák, a gonoszság. A szépség és a kecsesség, de ugyanakkor a kegyetlenség is. Ez a sötét és gonosz oldal része annak a kornak.

Matteo Strukul. Fotó: Kabai Henrik.

PRAE.HU: Annyira örülök, hogy megemlítetted Velencét! Először is, hadd gratuláljak a legújabb regényedhez! Néhány napja jelent meg Olaszországban, La vendetta dei leoni di Venezia (A velencei oroszlán bosszúja) címmel. Ami rögtön megragadta a figyelmemet, az az, hogy ez is Velencében játszódik, a 17. században. Sok regényed játszódik Velencében, nemcsak a legutóbbi, hanem a Canaletto-sorozat és a Giacomo Casanova: összetört szívek szonátája is. Tudnál mesélni arról, miért mindig ide térsz vissza?

Padovában születtem, ami Velence közvetlen közelében van. Úgy érzem, hogy ehhez a kultúrához tartozom, és nem csak a történelmi időkről beszélek. Velence történelme 1421 évre nyúlik vissza. Ez nagyon hosszú idő, és ha valaki olasznak tartja magát, és Firenzéről vagy Rómáról beszél – amelyeknek megvan a maguk kulturális és művészeti öröksége –, akkor Velence is az egyik főváros. Egyedülálló, mert vízre épült. Még a fény is más, mert ott van a napfény, és ott van a víz által visszatükrözött fény. Amikor megérkezel Velencébe, olyan, mintha visszarepülnél az időben: látod a régi palotákat, a csodálatos Szent Márk-bazilikát, a teret, a lagúnát. Varázslatos. Bizonyos értelemben ez önmagában is egy regény. Velence pedig talán a legfontosabb szereplője néhány könyvemnek, körülbelül nyolc könyvem is ott játszódik. Ha már Canalettóról beszélünk, Velence a festészet egyik bölcsője is: ott élt Tintoretto, Tiziano, Giorgione da Castelfranko, Guardi, a három Bellini testvér, Carpaccio, Cima da Conegliano, Lorenzo Lotto. Annyi festő van. És imádom a Palladio-villákat is.

Egy olyan írónak, mint én, aki ennyire szereti a művészetet, Velence egyértelmű választás. A helyszín maga a történet, és a történet bizonyos értelemben a regényeim.

Fotó: Kabai Henrik.

PRAE.HU: Az írásaid másik visszatérő eleme az, hogy olyan történelmi személyiségeket, mint a Medici család, Casanova, Michelangelo vagy Dante, a regényeid főszereplőivé teszel. Az eretnek című könyvedhez széleskörű kutatást végeztél, és a regény a narratív ívével – Michelangelo kételyei a katolikus egyházzal szemben – szinte akadémiai álláspontot képvisel azzal kapcsolatban, hogyan értelmezhető Michelangelo életének végéhez közeledő munkássága. Ez a megközelítés, ahogy a Jegyzetekben is alátámasztod, a művészettörténészek körében is létezik. Bizonyos értelemben lehetőséget adsz történelmi személyeknek, hogy a saját szemszögükből meséljék el a történeteiket, de mindig hű maradsz a történelemhez. Mit mondanál, mik a kihívások egy ilyen koherens, realisztikus karakter megalkotásában? Vannak egyáltalán egymásnak ellentmondó elemek?

Lehet akadémiai vagy művészi megközelítésről beszélni, de én inkább azt mondanám, hogy egyfajta nekromanta vagyok. Természetesen az okiratokat is tanulmányozni kell, de véleményem szerint a legfontosabb az, hogy megvizsgáljuk a leveleit, az archívumokat, sőt, még azokat a fecniket is, amelyekre felírta, mit kell aznap vásárolni. Két alma, egy üveg bor, festékek, pigmentek… Az összes eszköz, amit a munkájához használt. Ez az a fajta kutatás, ami engem érdekel, mert amit nekem kell tennem (ezért mondtam, hogy nekromanta vagyok), az a karakter szellemének megragadása. Nem voltam ott, szóval honnan tudhatnám? Rengeteg monográfiát és szakkönyvet elolvashatok a művészetről és a szobrászatról, de ami igazán számít nekem, és az olvasóknak is, azok az érzelmek. Michelangelo mindennapi élete. Nem pontosan az, hogy milyen helyzetben állt a Mózes-szobor, vagy hogy hogyan nézett ki a Sixtus-kápolna. Azt akarják tudni, hogyan tudta megmunkálni a márványt. Lóháton kellett mennie, hogy egy barlangból hozza a márványt, és vitte magával a tömböt, amiből később a szobrot faragta. Képes volt eltávolítani a márványt, ami a kőben már benne rejlő figura körül volt. És ahogy dolgozott, úgy tűnik, mintha a kő bársony volna. Ha megnézzük a szobrait, úgy néznek ki, mint igazi emberek. A bőr, a ruhák, az orrok, a szakállak… de mind kőből vannak. Ami engem igazán érdekelt, az az volt, hogy megragadjam az embert. Gazdag és sikeres volt, de úgy élt, mint egy szegény ember. Hosszú haja és szakálla volt, egyszerű ruhákat viselt, naponta mondjuk egy almát evett, néha még azt se. Mert számára az volt a fontos, hogy alkosson. A művészet volt az élete. Pont ilyen történelmi figurával akartam dolgozni, a spirituális emberrel. És azt hiszem, az olvasók megértik ezt, mert a könyv elég sikeres volt, és szerintem ez azért van, mert látják, milyen ember volt Michelangelo. Ez érdekelt engem, ezt próbálom csinálni, amikor történelmi regényeket írok.

Canaletto esetében más a helyzet, mert róla nincs olyan sok anyag. Nagyon diszkrét volt, nem akart sokat írni magáról. Sok festménye és vázlata maradt ránk, de nem írt sokat. De Michelangelo! Ő költött is, nagyszerű költeményeket. Azt mondanám, hogy egy igazi zseni zseni, mert hihetetlen festő, szobrász, költő és építész is volt. Canalettonál ez nincs így. Nincs sok bizonyíték vagy dokumentum, és bizonyos értelemben jogosnak éreztem kicsit többet kitalálni róla.

PRAE.HU: Miután a Mediciekről írtál, mi szólított el délre, Rómába?

A Michelangelot rögtön a Medici családról szóló négy könyv után írtam meg, mert valami mást akartam kipróbálni. Ott volt ez a csodálatos történet a spiritualinak nevezett csoportról, akiket a római egyház eretneknek tartott. Ott volt Michelangelo és Vittoria Colonna barátsága. Ő egy nagyon fontos szereplő, egy értelmiségi, egy írónő. Egy reneszánsz kori nő, ami ebben a tekintetben teljesen más korszak volt. Felfedeztem ezt a barátságot, és onnan indultam el. Ugyanakkor ott volt ez a csodálatos emlékmű, a Mózes-szobor, amelyet II. Gyula pápa sírjára készített. A története azért is volt érdekes, mert negyven évbe telt, mire elkészült a pápa számára az emlékmű. Michelangelo közben megváltoztatta a szobor testtartását, mert Mózes végül a fényekre nézett, nem az oltárra, ami közvetlen kapcsolatot fejezett ki Istennel, nem pedig egy olyat, ahol az egyház közvetít, ami akkoriban eretnekségnek számított.

A 16. században, abban a negyven évben Rómában működött az inkvizíció, ott volt Michelangelo, a barátsága Vittoria Colonnával, ott volt maga Vittoria, egy igazán erős női karakter, és ott volt ez a kultuszszerű csoport, a spirituali, aztán a kardinálisok, a pápa… Megannyi érdekes összetevő. Mindezek Rómában történtek, ezért választottam ezt a helyszínt a Mediciek utáni első regényemhez.

Fotó: Kabai Henrik.

PRAE.HU: A regényeid mellett számos különböző műfajú történetet is írtál. Készítettél képregényeket, például a Red Dread: Mila, Delta macchiato di sangue-sorozatot (illusztrálta: Alessandro Vitti és Alessandro Puggioto), valamint a Vlad-sorozatot (illusztrálta: Andrea Mutti). Te írtad a Dark Renaissance forgatókönyvét is, egy Lorenzo Medicire fókuszáló videojátékét. Hogyan közelítetted meg ezeket a műfajokat? Mi volt az a kihívás, amire nem számítottál?

Amikor elkezdtem dolgozni a Mila című, legelső könyvemen, a karakter még inkább a Ponyvaregény stílusát követte. Quentin Tarantino egy mangából vette át a menyasszony karakterét, és az alapján készítette a Kill Billt, a Ponyvaregény meg azelőtt volt. Robert Rodriguez rendező szintén nagy hatással volt rám a kezdeti időszakban. Olyan írók, mint Joe Lansdale, Victor Gischler, Don Winslow és még sokan mások. Szóval ez a női főszereplőtípus, a katanákkal, a fegyverekkel és a többi cuccal, onnan ered. De a képregényeket és a forgatókönyveket azért közelítettem meg, mert megismerkedtem néhány képregényrajzolóval, akik akkoriban a Marvelnél dolgoztak. Küldtek nekem néhány rajzot, mert már barátok voltunk – hosszú történet –, és úgy gondoltuk, érdekes lenne, ha a karakterem történetét egy más nyelvezeten mondanám el. Szóval Alessandro Vitti rajzolt néhány vázlatot, és onnan indultunk el. Elmagyarázta nekem, hogy ha képregényt akarok írni, szükségem van egy forgatókönyvre, és tudnom kell, mi történik az egyes panelekben, de korlátoznom kell magam egy cselekvésre képkockánként. Aztán elolvastam néhány amerikai képregényíró forgatókönyvét, olyan híresekét, mint Michael Bandis vagy Mike Mignola. Nagyon nagylelkűek voltak, hogy elolvashattam őket, Andrea Mutti és Alessandro Vitti révén adták kölcsön őket. Így rengeteget tanultam, és meg tudtam írni az első forgatókönyvemet, a Milát. Panelről panelre, oldalról oldalra kellett haladnom, és jelenetről jelenetre kellett átgondolnom a történetet. Ez később nagyon hasznos volt az írásban.

Szerintem a képregények írása a legnehezebb. Lényegében festményekről van szó, ellentétben egy videojátékkal, ahol van rendező, és egy-egy jelenetben sokkal több akció zajlik. De a képregény nyelvtanában megvannak ezek a szakaszok.

Imádtam együtt dolgozni Andrea Muttival, aki az amerikai képregényírók körében nagy név. Pokoli jó munkát végzett a Vlad című képregényen, amelyet az USA-ban is kiadtak. Ez a történet Vlad Tepesről, a hadvezérről szól, és Havasalföldön játszódik. Hónapokig ott éltem tanulmányi célból, és beleszerettem a régióba, a tájba, Temesvárba, Kolozsvárba, a Kárpátokba. Varázslatos volt. A feleségem rengeteg fotót készített, így sok képünk volt a hegyekről, az erődített templomokról, a kastélyokról, a városokról. A helyszín tökéletes volt. Gyerekkoromban szerettem meg Drakulát, nem tudom, miért. Talán morbid gyerek voltam. Aztán a Feltrinelli (olasz könyvesbolt és könyvkiadó cég – a szerk.) felkeresett, és azt mondták, megvan a költségvetés, ha van valami, amiről írni szeretnék a barátommal, mint illusztrátorral, akkor itt a lehetőség. Teljes művészi szabadságom volt, hogy azt csináljak, amit akarok, ami fantasztikus volt. Minden nap beszélhettem Andreával, annak ellenére, hogy az USA-ban élt.

A videojátékos tapasztalat, a Dark Renaissance egy igazi rémálom volt. Teljesen más dolog. Kicsit olyan, mint a filmek: vannak jelenetek, párbeszédek, fő- és mellékszereplők. De nem csak a fő történetet kell megírni, hanem a játékos döntései alapján kialakuló összes különböző változatot is. Tehát ha másképp döntenek, akkor az egész történetet át kell írnom. Ez egyfajta interaktív szöveg. Két évig dolgoztunk rajta, én voltam a vezető szerző, de öt másik ember is velem dolgozott. Teljes káosz volt. Érdekes tapasztalat, de nem pontosan az, amit szeretnék csinálni.

Fotó: Kabai Henrik.

A filmeknél ez változó. Néha csak egyfajta tanácsadó vagyok, megkérdezik, hogy rendben van-e, ha valamit egy bizonyos módon csinálnak. Például írtam egy művészeti dokumentumfilmet Giottóról – Giotto, megálmodni a reneszánszot – a feleségemmel. Csodálatos volt. Fizettek azért, hogy gyönyörű helyeken, freskókkal díszített templomokban lehessünk, ami nagyszerű élmény, és nagyszerű volt együtt dolgozni egy ilyen projekten. Aztán színházban dolgoztam egy nagyon neves olasz zenésszel, Red Canziannal, aki a Pooh rockzenekar basszusgitárosa. Világszerte körülbelül 100 millió példányt adtak el. Ő vette meg a Casanova (Giacomo Casanova: megtört szívek szonátája) jogait, hogy musicalt írjon belőle. Fantasztikus élmény volt. Ez bizonyos szempontból hasonlít a filmekhez. A premier egy régi 17. századi velencei színházban zajlott, mintegy ezer fős közönség előtt.

És látni a szereplőimet a jelmezekben, a díszletek között, abban a régi színházban! Olaszországban turnéztunk vele, sőt eljutottunk Kínába is, ahol ez a musical (Casanova Opera Pop) volt az első, amelyet eredeti olasz nyelven adtak elő.

Tehát ez az író története, de egyben a rendezőé, a színészeké, mindenkié, és egy képregény esetében a művészé is. Sokkal inkább egy közös alkotás.

PRAE.HU: Írtál Drakuláról, és éltél is Erdélyben, így szoros kapcsolat fűz téged Európa ezen részéhez. Egy interjúban említetted, hogy vannak magyar gyökereid. Mesélnél erről egy kicsit? Tudod, hogy a felmenőid hogyan és mikor kerültek Észak-Olaszországba?

Igen, igen, ezt mondtam. Nos, a helyzet az, hogy nem tudom biztosan, csak ezt mesélte nekem a nagyapám. Utánajárt a dolognak, és arra a következtetésre jutott, hogy a Strukul név egy osztrák–magyar birodalmi tiszt nevéből származik. A Birodalom uralta akkoriban, a 19. század elején, a Velencei térséget. Ez egy gyakori történet, mert sok magyar név van Velencében, mint például a Weisz vagy a Pintér. Szóval ez a tiszt vagy lovag szerelmi viszonyba keveredett egy helyi nővel, és családot alapítottak, teljesen normális. A tiszt Erdélyből származott, ezért mondtam ezt. Meg kell említenem azt is, hogy a 15–16. században sok bojár tanult Padovában. Az egyik legfontosabb padovai család, a Carraresik, voltak többek között a vidék urai, amikor a 14. században szövetségre léptek Magyarországgal. Tehát Magyarország és Olaszország valamilyen módon szorosan összekapcsolódik, különösen, ha Olaszország északkeleti részéről, Velencéről, Triesztről, Padováról, Veronáról, Trentóról… ezekről a területekről beszélünk. Ez az oka annak, hogy körülbelül húsz éve, amikor idelátogattam, nem csak Budapesten jártam, hanem egy hosszú-hosszú utazást tettem Magyarországon. Jártam Egerben, Esztergomban, a Balatonnál, Kecskeméten. Láttam a pusztai csikósokat! Néhány hetet Budapesten töltöttem, és beleszerettem Szentendrébe. Szóval azt kérdeztem magamtól, miért nem vagyok itt gyakrabban? Mert a város csodálatosnak tűnik számomra, tele művészettel, kultúrával, színházzal… Érdekes helynek ígérkezik, ahol néhány hetet vagy annál többet is el kell tölteni. Emellett Európa egyik legfontosabb fővárosa is, az évszázadok során mindig is az egyik legjelentősebb főváros volt.

PRAE.HU: Van valami kedvenc helyed Budapesten?

Imádom a kávézókat. Sok évvel ezelőtt jártam a Café Gerbeaud-ban, és fantasztikus élmény volt. De valahányszor visszajövök és magyarokkal beszélgetek, azt mondják, hogy az is szép, de mindenképp meg kell néznem a New York Kávéházat vagy a Centrál Kávéházat. Szóval biztosan el fogok menni oda. Imádom a sörfőzdéket is, és a Nemzeti Múzeum homlokzatát, az csodálatos.

Ezért említettem korábban Palladiót, tudom, hogy az építészt, Pollack Mihályt olyan építészek befolyásolták, mint ő. Imádom a Szent István-bazilikát is, csodálatos hely. Szóval Budapest egy olyan város, amit imádok, de nem mondhatom, hogy minden részét láttam.

Fotó: Kabai Henrik.

PRAE.HU: És végül: mit csinálsz mostanában? Van valami terved vagy ötleted, miről szeretnél legközelebb írni?

Most dolgozom az új, 17. századi velencei trilógiám harmadik kötetén. A könyveimet népszerűsítem a világ körül, ezért nagyon örülök, hogy itt lehetek. Aztán Franciaországba utazom, mert szeptembertől ott is megjelenik a Canaletto-trilógia. Cannes-ban leszek, találkozóm lesz néhány filmproducerrel. Szeretnék még egyszer visszatérni a horror műfajához, talán egy Hét varjú-folytatással vagy valami hasonlóval. Az amerikai barátaim azt mondják, hogy sok csalival pecázom. Csodálatos dolog írónak lenni és ennyi különböző projektet csinálni. Ez a legjobb módja annak, hogy felfrissítsd magad, a történeteidet, a hozzáállásodat. Imádok külföldre utazni, és megismerkedni a külföldi közönségemmel, az olvasókkal. Az ötletek a legváratlanabb helyekről jönnek. Alig várom, hogy ma a Petőfi Múzeumban lehessek, Michelangelóról és Canalettóról beszélhessek, és találkozhassak az olvasóimmal.

Fotók: Kabai Henrik