bezár
 

gyerek

2020. 10. 03.
Az ajtók mindig ott állnak, csak be kell lépni rajtuk
Interjú Szulyovszky Sarolta illusztrátorral a tervezőgrafikától a gyerekkönyv-illusztrációig vezető útról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szulyovszky Sarolta huszonhárom éve Olaszországban él, de rendszeresen visszajár Magyarországra, a családjához. Udinében számítógépes grafikát tanult, 2004 óta grafikusként és illusztrátorként dolgozik, valamint illusztrációs foglalkozásokat tart gyerekeknek.

PRAE.HU: Az Astrid Lindgren Memorial Award többszörös jelöltje vagy, sokszor beválogattak az év olasz illusztrátorai közé, szerepelt munkád a Frankfurti Könyvvásár 12 legszebb borítója között is. Rengeteg kiállításod van, szervezői tevékenységet folytatsz, információgazdag honlapot kezelsz. Hihetnénk, hogy egész életedben arra készültél, hogy illusztrátor légy, de érdekes módon a véletlen sodort ebbe az irányba. Mesélj, kérlek, a hátteredről, ahonnan elindultál!

Valóban, ez nem volt előre felépítve, véletlenek sorozatának is mondhatnám. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer könyvillusztrátor leszek, talán azért sem, mert gyerekkoromban, a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején nem jelentek meg ilyen hatalmas mennyiségben gyerekkönyvek, másrészt akkoriban a legnagyobb képzőművészek illusztrálták, és a legnagyobb írók alkották ezeket a kiadványokat. Emlékszem a Meseboltra, az Öreg néne őzikéjére, Réber László rajzaira. Gyerekként más szemmel néztem a könyveket és bennük a képeket, nem hiszem, hogy akkoriban lett volna kedvenc illusztrátorom, viszont mesém igen, a Vadhattyúk Andersentől. Manapság egész másképp megy a gyerekkönyvkiadás, rengeteg könyv jelenik meg, ilyen szempontból virágkorát éli az illusztráció. Az mindig világos volt számomra, hogy szeretek rajzolni és szeretem az irodalmat, de arra, hogy ez a kettő az illusztrált gyerekkönyvben összeérhet, csak harminc éves korom tájékán döbbentem rá. A gyerekeim születése után találkoztam újra a mesekönyvekkel, és rácsodálkoztam, mennyire jó dolog is ez, de még akkor sem jutott eszembe, hogy csinálhatnám én magam is. Eredetileg tervezőgrafikát és csomagolástervezést tanultam a Soproni Egyetemen, tehát nem is képzőművésznek készültem, az alkalmazott művészet jobban érdekelt.

PRAE.HU: Hogyan lettél mégis illusztrátor?

Egy felkérés terelt ebbe az irányba, méghozzá az Udinei Egyetem Magyar Tanszékének egy magyar lektorától, akit egy kiállítás kapcsán ismertem meg. Ez egy egészen jelentéktelen kis kiállítás volt, nem is kiállítóteremben, hanem egy búvárcikkeket áruló üzletben. A férjem olasz családjában volt egy műkritikus, ő ajánlotta fel ezt a lehetőséget, miután megtudta, hogy rajzolok. Nem is igen voltak tengeres képeim, de biztosítottak róla, hogy bármilyen kép jó lesz, elég akár egy is, ami tengert, vizet vagy halat ábrázol. El is készítettem egy ilyen rajzot, és erre a kis kiállításra meghívtam ezt a magyar hölgyet az Udinei Egyetemről, akivel később barátnők is lettünk. Egy évvel később aztán eszébe jutottam, elmondta, hogy lefordította olaszra Attila kardjának legendáját, ami egy olasz antológiában (Raccontami chi ero, Fatatrac, 2003) jelenne meg, és a kiadó szeretné, ha a magyar mesét magyar művész illusztrálná. Korábban még sosem készítettem illusztrációt, de megpróbáltam, hiszen csak két rajzról volt szó. Meglepetésemre egy-két hónap alatt már a kezemben is volt a gyönyörű kiadvány, hiszen a könyv már szinte nyomdakész állapotban volt, amikor felkértek, ráadásul Olaszország egyik legelismertebb gyerekkönyvkiadójáról, a firenzei Fatatrac-ról van szó. Egy szerkesztőjük ezután további illusztrátori munkákkal is megkeresett, ösztönzött pályázatokon való részvételre is, és megbeszéltünk egy találkozót az Udinei Egyetemen, ahol ő is tanított. Vittem a rajzmappámat, benne magyar módra az A1-es méretű, fekete-fehér aktokat, portrékat, csendéleteket, a szakértő pedig csodálkozva látta, hogy illusztráció nincsen közöttük. Végül az ő biztatására vettem részt egy pályázaton, ahol a rengeteg jelentkező közül rögtön be is kerültem a kiállítási anyagba és a katalógusba. Ezután felbátorodtam és folytattam a pályázgatást. Autodidakta módon elkezdtem festeni, elvégeztem egy pusztán egy hetes illusztrációs tanfolyamot az Udinétől egy órányira található Sarmédében, egy nagy nemzetközi illusztrációs iskolában, melynek nyári kurzusain azóta már én is oktató vagyok. Ez volt az egyetlen illusztrációs képzésem. A tanfolyamot, melyen részt vettem, Svjetlan Junaković horvát illusztrátor tartotta, itt ismerkedtem meg az akril technikával és a festéssel. Valójában ez indított el, persze voltak rajzos alapjaim, de csupa fekete-fehér, szén- és ceruzarajzok. Akkoriban nagyon kicsik voltak a gyerekeim, így nem is igen volt lehetőségem más képzéseken részt venni, csak egy egyéves grafikai iskolát végeztem el, és grafikusként is kezdtem el dolgozni ebben az időszakban. Ez volt tulajdonképpen a kiindulópont, aztán felkértek az első teljes általam illusztrált könyvre (Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék című könyvének olasz kiadása: Se io fossi grande, L’Omino Rosso, 2006), melyet később követett egy újabb, és utána már egyik felkérés jött a másik után.

PRAE.HU: Egy helyen úgy fogalmazol, hogy Olaszországban könnyebb volt külföldiként érvényesülnöd – tartod még ezt?

Igen, a mai napig így gondolom, az olaszok érdeklődve és kíváncsisággal tekintenek a külföldi művészekre, mert látják bennük az újdonságot. Rólam is megállapítják, hogy magyar vagyok, mások az alapjaim, az olaszoknak más dolgokat és máshogy tanítanak. Ezt egyébként én is észrevettem, a férjem húga művészeti középiskolába járt, ahol például nem volt természet utáni rajz, öt év alatt egyetlen aktot sem rajzolt. Nálunk Magyarországon még a monarchiabeli rendszer dominált a ’80-as ’90-es években. Olaszországban már számítógépen dolgoztak a ’90-es évek elején, amikor Magyarországon még minden kézzel ment, és csak messziről nézegettük, hogy van egyáltalán olyan, hogy számítógép. A természet utáni rajzban tehát én erősebb voltam, mint az olaszok, és ezért is találtam rögtön munkát. Bekerültem egy grafikai stúdióba, ahol olasz boros cégeknek, bortermelőknek kellett címkéket tervezni, melyeken gyakran szerepelt illusztráció is. Én pedig hol szilvát rajzoltam a szilvapálinkára, hol tájképet egy borosüveg címkéjére, és ez volt az a plusz, ami miatt engem vettek fel oda.

PRAE.HU: Az olaszok szemében mi számít „magyar stílusnak”?

Ami sajátosan magyar, az a díszítőművészet. A népművészet teljesen ismeretlen az olaszoknak, erről van is egy történetem. Amikor a szüleim népművészeti tányért, vázát ajándékoztak az anyósoméknak, ők nem is igazán értették, miről van szó, azt hitték, a tárgyak rosszul vannak megfestve, mert a minták nem voltak elég „precízek”. El kellett magyarázni nekik, hogy ez népművészet, melynek hagyományai vannak, s a rajzok direkt ilyenek. A virágmotívumok, melyek az én munkáimban is eleinte igen hangsúlyosan megjelentek, nyilvánvalóvá tették az olaszok számára, hogy kelet-európai kultúrából származom. Olaszország a művészetek hazája, de ott mindig is a „magas művészetet” értették ez alatt, a nagy festőket értékelik, az etruszkok, a római kor, a reneszánsz művészetét, míg a paraszti kultúrának nem, vagy csak alig volt vizuális produktuma, elismertsége.

PRAE.HU: Rád és a munkáidra mennyire hatnak a külső tényezők, s a közeg, ahol élsz?

Biztos, hogy hat rám, amit látok, ráadásul ebben a globalizált világban elkerülhetetlen, hogy lássuk, ki mit alkot a világ különböző szegletében. A Facebook, az Instagram összehozza az embereket, mindenki lát mindent. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, mindenesetre nagyon befolyásoljuk egymást, és szerintem minden kezd egységessé válni az illusztráció területén, a nemzeti sajátosságok már kevésbé lelhetők fel. A magyaroknál is azt látom, hogy stílusban alkalmazkodnak a világszínvonalú trendekhez, és én is biztosan alkalmazkodtam. Túl vagyok többféle stíluson, tizenhét éve, amikor az első illusztrációm megjelent, még a kerekítés, a stilizálás vagy az akril technika volt nagyon divatos. Emlékszem, mindenféle egyéb anyagot, például darabokra tépett újságpapírt is belekevertünk az akrilba, persze ezek a módszerek azóta már kimentek a divatból és avíttnak számítanak, de én is kipróbáltam, majd az évek során visszatértem a gyökereimhez. Tíz évembe telt rájönni, hogy a torzítás vagy a stilizálás nem az én világom, hiszen én sokkal inkább a szabadkézi, a természethez közeli, realisztikusabb ábrázolások világát ismerem, 15-től 25 éves koromig ezt csináltam. Persze nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt felvállaljam, mert akkoriban régimódinak tartották az ilyesmit, de most már egyre inkább aktuális. Fokozatosan tértem ehhez vissza, s mostanában kezd kialakulni az a stílus, ami én vagyok. Ez nem egy kívülről felvett stílus tehát, de biztosan vannak külső hatások is. A kezdő illusztrátorok gyakran próbálják imitálni, amit látnak. Sok év munka és őszinteség kell ahhoz, hogy valaki önmaga legyen, a hibáival együtt.

PRAE.HU: Ez is jelenti számodra a sikert?

Igen, amikor felvállaltam a stílusomat, az jelentette számomra életem legnagyobb sikerét is. Mindez Finy Petra Folyékony tekintet című, 2013-ban a Libri Kiadónál megjelent könyvéhez is kötődik, ott tértem vissza a fekete-fehérhez, a realisztikus ábrázoláshoz, az ornamentikához, de ezt sok kísérletezés, hosszú útkeresés előzte meg. Nem a kereskedelmi sikert tekintem tehát valódi sikernek, hanem azt, amikor megvalósíthatom, amit én szeretnék, amikor az alkotás valóban én vagyok, nincs benne megalkuvás, alkalmazkodás. A Finy Petra könyvért egyébként díjat is kaptam a Frankfurti Könyvvásáron, a Wall Street Journal a 12 legszebb borító közé válogatta be a munkámat. Fontos volt ez a szakmai visszajelzés, mert azt jelentette, értik, látják és szeretik azt, ami a művészetemben őszintén én voltam. Anyagilag ez már kevésbé nevezhető sikernek, hiszen egy kis példányszámban megjelenő verseskötetről van szó, egyszeri tiszteletdíjjal – ellenben illusztráltam amerikai ügynökségnek olyan könyvet is, amiért ennek a sokszorosát fizették. Rajzoltam magánembernek 12 ezer dollárért is, ami után egyébként fel is bontottam a szerződést az ügynökséggel, mert a munka kínszenvedés volt, minden szempontból alkalmazkodni kellett a megrendelő igényeihez. Nagyon korlátozott volt a művészi szabadságom, és végül a kiadványt sem láttam a maga egészében, a megrendelő kinyomtatta magának és a családjának, de nem jutott el az emberekhez. Ez az ügynökség csupa ilyen magánkiadásos munkát tudott volna nekem kínálni, aminek hosszútávon nem láttam értelmét, ugyanakkor pontosan és rendben kifizették a munkadíjat, melyből persze 30% őket mint közvetítőket illette.

Szulyovszky Sarolta – Fotó: Oláh Gergely Máté

PRAE.HU: Olaszországban is dominálnak az ügynökségek? Hasonlóan működik a rendszer, mint például Angliában, ahol az illusztrátoroknak szinte kizárólag ők közvetítik a projekteket?

Nem, általában az angolszász világban van úgy, hogy ügynökség nélkül szinte nem is lehet eljutni a klienshez. Szerintem ez nem rossz szisztéma, mert a művészek többsége alkalmatlan rá, hogy magát menedzselje. Olaszországban vannak ugyan ügynökségek, de nem számottevőek, a legtöbb illusztrátor személyes ismeretségeken keresztül, profi közvetítő nélkül jut munkához, aminek egyébként meg is van a következménye: alacsonyak a díjak, sajnos sok esetben kihasználják az illusztrátorokat és a művészeket. Én egy amerikai ügynökségnek dolgoztam 5-6 évig, főleg tankönyvillusztrációkat küldtek, volt azért egy mesekönyvillusztráció is, majd ráálltak a magánkiadásokra, ami után megköszöntem nekik a lehetőséget, mert a rossz tapasztalat után abból nekem egy is elég volt.

PRAE.HU: Hogyan történt az ügynökséggel való kapcsolatfelvétel?

Nagyon egyszerűen, egy illusztrátor barátnőm megadta a webes elérhetőségüket, aki nagyon meg volt elégedve az ilyen jellegű munkaközvetítéssel, mert tapasztalata szerint precízen és korrekt módon fizetnek. Adott nekem egy listát, amelyről aztán kiválasztottam három ügynökséget, s az egyik volt a már említett amerikai, ők rögtön válaszoltak is. Kaptam tőlük egy próbamunkát, melyet szintén kifizettek, utána pedig felvettek a művészeik közé. Úgy gondolom, tényleg nagyon egyszerű manapság az interneten munkát találni.

PRAE.HU: Valahol úgy fogalmazol, feleségként érkeztél Olaszországba, nem művészként. Mi volt kint az eredeti terved?

Semmiféle eredeti terv nem volt! Gyakorlatilag az iskolapadból mentem ki Olaszországba magánéleti okokból, bezuhantam az új életembe, egy olasz kisvárosba a Soproni Egyetemről. A férjem olasz, de itt élt egy ideig Magyarországon. Nehéz volt feldolgozni egyébként, hogy otthagyom az egyetemet, hiszen sokadszorra vettek fel. Eredetileg az Iparművészetire jelentkeztem kétszer is, oda nem sikerült bejutnom, majd végül felvettek Sopronba, ahol elvégeztem két évet az ötből, ekkor kerültem ki Olaszországba. A tanulmányaimat a gyerekek mellett már folytatni sem tudtam, ami akkoriban komoly törést jelentett, de ennyi idő távlatából már azt tudom mondani, örülök, hogy így történt. Hálás vagyok a családomért, hogy otthon tudtam lenni a gyerekeimmel hét évig és ezután fokozatosan álltam munkába, nagy részben mindig otthonról dolgoztam. Láttam aztán, hogy a lehetőségek így is megvannak, a gyerekek lassacskán nagyobbak lettek és el tudtam végezni én is tanfolyamokat. Ajtók mindig vannak, és ki is nyílnak, csak meg kell látni őket, és be kell lépni rajtuk. Tanárként manapság hozzám is rengetegen fordulnak tanácsért, hogyan kellene a pályán elindulni, de az a baj, hogy az emberek rögtön a sikert akarják, és amikor látják, hogy ez egy nehéz út, hamar el is hagyják a szakmát. Sikeres művésznek neveztek, de nekem is sok kudarcom volt, olyan munkáimmal sem tudtam mindig érvényesülni, amelyekbe rengeteg munkát fektettem bele. Ilyenkor nem vádoltam senkit, nem feltételeztem, hogy a protekciósoknak kellett a hely, hanem magamban kerestem a hibát és azon gondolkoztam, hogyan tudnék változtatni és fejlődni. Abban hiszek, hogy a szorgalom és a kitartás meghozza a gyümölcsét, aki nem adja meg magát és megy előre, annak előbb-utóbb sikerben lesz része. Önmagában a tehetség nem elegendő, kb. 30%-ban számít, de a 70% a munkáé és az alázaté. Arról az alázatról beszélek, amikor elutasítanak, vagy amikor egy könyvtervre vagy egy pályázatra senki sem válaszol, de te újra és újra próbálkozol és még több munkát áldozol az adott projektre.

PRAE.HU: Aki csak illusztrálással foglalkozik, meg tud élni Olaszországban?

Nagyon nehéz csak illusztrálásból megélni, valamilyen kiegészítő munkát is kell vállalni. Ismerek olyan híres, nagynevű illusztrátort, aki emellett egy boltban eladó, illetve nagyon sokan tanítanak, ahogyan például én is, félállásban. Pusztán az illusztrálásból talán úgy lehetne megélni, ha valaki csak az angol nyelvű országoknak dolgozna. Olaszország ugyan 60 milliós ország, de az olasz nyelvet a világban máshol nem beszélik, és a példányszámok, a százalékos illusztrátori részesedések tekintetében is hasonló a helyzet a magyarhoz, a művész csak 2-5%-ot kap a könyv bolti eladási árából, ami kis példányszámnál nem hoz nagy profitot. Nem lesz minden munkából sikerkönyv, ráadásul, mivel túltermelés van, a könyvek 70-80%-át adják csak el. Ha valaki a reklámszakmában dolgozik, ott nagyobbak a tiszteletdíjak, viszont nagyon kevés embernek van tér, úgyhogy leginkább a tankönyvek és a gyerekkönyvek vesznek fel nagy mennyiségű munkaerőt. Olaszországban rengeteg a jó illusztrátor, nagyon sokan akár ingyen is kínálják a munkáikat puszta presztízsből, hogy a nevük rákerüljön a könyvekre, ezt hívják Vanity Pressnek. A kínálat tehát nagyobb, mint a kereslet, ami ahhoz vezet, hogy lemennek az árak. Angolszász országokban ez másképp megy, hiszen a nyelv miatt akár világszinten lehet terjeszteni a kiadványokat, nagyok a példányszámok és magasak a díjak is.

PRAE.HU: Sok helyen oktatsz, tartasz foglalkozásokat tinédzsereknek, felnőtteknek könyvtárak, iskolák szervezésében. Szerinted milyen szerepe van az intézményes képzésnek a szakmádban? Miben lenne más a helyzeted, ha eleve illusztrátorképzéssel, s nem csomagolástervezéssel indítasz?

Igen, 2010 óta tartok illusztrációs tanfolyamokat, Workshopokat felnőtteknek Olaszországban (3-4-et évente), sok gyerekfoglalkozást is tartottam iskolákban és könyvtárakban. 2011 óta tanítok digitális és manuális illusztrációt és grafikai tervezést egy udinei középiskolában, 2017 óta pedig a neves sarmédei nemzetközi illusztrációs iskola tanára vagyok, ahol kollégáim a világ minden részéről jönnek kurzusokat tartani. Fontos a képzés, bár sok olyan illusztrátort ismerek, akik rendkívül tehetségesek, de teljesen autodidakták, vagy éppen nincsen felsőfokú képzettségük, csak egy művészeti középiskolájuk. Ilyen például az egyik legjobb barátnőm, Glenda Sburelin, aki egy képzőművészeti szakközépiskolát végzett, utána pedig önállóan képezte magát három gyermeke mellett, és ma a világ egyik legjobb illusztrátoraként tartják számon. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagyon fontos az intézményes képzés, mert itt nem csak rajzolásról van szó, ez egy szakma, melynek ismerni kell a történelmét. Fontos a művészettörténet, tudnunk kell, hogy honnan jövünk és hová megyünk, tanulni kell a vizuális kultúráról általában és a vizuális kommunikációról is, a technikai kérdésekről nem is beszélve. Ezen felül praktikus dolgokat is meg kell tudni, például hogyan adja el valaki a saját munkáját. Olaszországban gyakran pont az a gond, hogy sokan minimális előképzettséggel kezdenek el illusztrátorként dolgozni, tudják a technikát, de nincsenek gazdasági vagy kereskedelmi ismereteik, nem tudják menedzselni magukat, s végül majdnem ingyen adják a munkáikat, amivel lenyomják az árakat. Az illusztrátorok többsége magánvállalkozó, tudni kell tehát, hogy vállalkozóként hogyan lehet mozogni a világban, miközben egyszerre művész is az ember. Én például nem vagyok egy vállalkozó típus, amikor felvettek oktatónak, hogy illusztrációt és grafikai tervezést tanítsak, örömmel elfogadtam és ezzel meg is szüntettem a 10 évig működtetett vállalkozásomat, azóta szabadúszó művész vagyok. A kereskedelmi tudás mellett persze alapműveltségre, kulturális ismeretekre is szükség van ahhoz, hogy valaki magas szinten tudja művelni a szakmánkat. Ha én a kezdetektől fogva illusztrátorképzésben vettem volna részt, valószínűleg rövidebb utat jártam volna be, így nem is igen tudnék megnevezni egyetlen nagy mestert, akire azt mondhatnám, tőle tanultam az illusztrációt – illetve vannak olyanok, akiket a mesteremnek tekintek, de ők erről nem is tudnak vagy már elhunytak, olyan művészek, akiknek a munkáit sokat elemeztem és tanulmányoztam. Ilyen például Pierre Mornet, egy korombeli művész, de akár a művészettörténet nagy alakjai közül is vannak „mestereim”, a korai reneszánsz és az 1400-as évek olasz festészete a kedvencem, Piero della Francesca, Antonello da Messina, több munkámat inspirálta ez a művészi világ, a színek, a formák, a festési módok. De hat rám Lorenzo Mattotti, aki Olaszország talán legjobb élő illusztrátora, vagy éppen Aron Wiesenfeld. A lírai, festői, sok rétegű, szimbolikus tartalommal is rendelkező képek ragadnak meg leginkább, az emberi arcokban a lélek ábrázolása, amit például Gianni De Conno, Gabriel Pacheco, Alice Wellinger, Eric Puybaret és hogy hazai illusztrátort is említsek, Rofusz Kinga képeiben találtam meg.

PRAE.HU: Mire van szükség ahhoz, hogy alkotni tudj?

Magány és csend kell hozzá, nem véletlen, hogy sok illusztrátor éjszaka dolgozik. A legjobb ötletek gyakran váratlanul ugranak be, például vezetés közben vagy az elalvás előtti pillanatban. Az alkotás legjavát számomra az illusztráció kigondolása, megtervezése jelenti, amiben egy kis kutatómunka is van. Eközben vagy ezután jön a vázlatozás és végül a színes kép megfestése. Otthonomban dolgozom, nincs különálló műtermem, mert így a családdal kapcsolatos teendőket könnyebben el tudom végezni, akár a munkámmal párhuzamosan is, persze időnként azért van olyan, hogy túlfő a tészta, vagy elfelejtek kiteregetni!

PRAE.HU: Képeidet sokszor misztikus, túlvilági aura hatja át, melankolikus halvány kék színekkel, elmosódó, álomszerű formákkal – magad is megjegyzed, hogy az elmúlás, az újjászületés, a valóság és képzelet határai és általában véve is az elvont témák foglalkoztatnak. Hogyan tudod mindezt összeegyeztetni a gyerekillusztrációkkal?

Abból indulok ki, hogy a gyerekirodalom is irodalom, tehát nem egy lebutított irodalom és nem egy lebutított képzőművészet. Azt is sokan gondolják, hogy az illusztrátornak az a célja, hogy a rajzaik tetsszenek a gyerekeknek, de szerintem ez nem jó út. Bevallom, én nem gondolok rájuk, amikor alkotok, A hálás virág (Bp., Csimota, 2010 – a szerk.) című könyvem kapcsán például eszembe sem jutottak a gyerekek, egyszerűen csak jöttek a képek, úgy éreztem, ez egy jó történet, van benne valami költői, ráadásul önéletrajzi elemekre épül. Szerintem ennek irodalomként, képzőművészetként kell megállnia a helyét, arra viszont nem gondolok, hogy a gyerekeknek tetszik-e majd a végeredmény, befogadják-e vagy sem. Ez talán a szerkesztők és a kiadó munkája, döntse el a kiadó, hogy a munkám alkalmas-e gyerekek számára. Én mint képzőművész, vagy A hálás virág esetében mint író valójában senkinek sem szántam a művemet, nincsen benne kereskedelmi célzat, nincs célcsoport, akiknek „terméket” készítenék, az alkotás egyszerűen csak megszületett, mint egy gyerek – akiből nem tudod, hogy mi lesz, de egyszer csak ott van, és fölajánlod a világnak, hogy ez a te szüleményed. A hálás virág így keletkezett, nézegettem, gondolkodtam, hogy mit is kezdjek vele, viszont az teljes egészében az én produktumom, senki sem szólt bele, hogyan csináljam. Sok kiadványt kifejezetten egy célközönség igényeihez igazítanak, megvannak a konkrét paraméterek, hogy például egy 2-5 éves korosztálynak szóló, tanító, nevelő szándékú könyv legyen az eredmény. Ez nem irodalom, persze nem mondom, hogy ennek nincs létjogosultsága, fontos, hogy a gyerek megtanulja ezekből, hogy a gyümölcsöt és a zöldséget is meg kell enni, vagy hogy szeressék az állatokat, fogadják el a másikat, az idegent. Egyébként A hálás virágnak is van egy ilyen üzenete, hiszen egy művirágról szól, ami kilóg az őt körülvevő valós természetből, de ez a motívum egyáltalán nem azért merült fel, mert a másság annyira menő vagy trendi mostanában, és az erről szóló könyvet biztosan megveszik majd az emberek.

PRAE.HU: Van konkrét, visszajáró vevőköröd?

Előfordul, hogy írnak nekem egy nyomat vagy egy illusztráció rendelése kapcsán, de ez nem olyan számottevő. Én nem csinálok például házi vásárokat, egyszerűen nem vagyok ilyen típus, de ha valaki megkeres, akkor természetesen küldök neki képeket. Egyébként nektek is hoztam képeslapokat az interjúra! Nem vagyok egy jó eladó, minden évben nyomtatok képeslapokat, amiket aztán egytől-egyig el is ajándékozok! Láthattok ezek között egy mesés térképet is, ami egy viszonylag új projekt, 2 éve kezdtem el térképeket rajzolni. Az első ilyen munkám a Friuli-Venezia Giulia tartományt ábrázolta, ez pedig, amit elhoztam, a római kori Aquileia várost (Mappa parlante di Aquileia, Radio Magica, 2020). A térkép egy online gyerekrádiónak készült, melyet a weboldalukon egyébként böngészni is lehet, ráadásul ez egy interaktív felület is, hiszen a fontos helyszínekhez – kattintásra – egy-egy történet is tartozik híres olasz írók tollából. Ennek ismeretterjesztő missziója is van, segíti a tájékozódást és kulturális ismereteket is ad, szól gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Olaszországban ezeket a turisztikai irodákban egyébként bárki ingyen elviheti.

PRAE.HU: A honlapodról meg lehet rendelni a képeidet, és vannak önálló kiállításaid is, Magyarországon legutóbb Az ismeretlen gyermek (Virányosi Közösségi Ház), és a Zöld lábú angyal (Klebelsberg Kultúrkúria) című tárlatokon találkozhattunk veled. A műveid szöveg és kontextus nélkül is megállnak?

Az illusztrációra abszolút önálló műként tekintek. Amikor alkotni kezdek, mindig arra gondolok, hogy a készülendő képnek a saját lábán is meg kell állnia, szerintem az irodalmi illusztráció autonóm. Persze a deskriptív jellegű illusztrációknál, mint amilyenekkel például a tankönyvekben is lehet találkozni, más a helyzet, ott a kép csak megismétli a leírást. Amikor rajzolok, számomra nagyon fontos szempont, hogy a kép szöveg nélkül is működjön, anélkül is kommunikáljon, illetve egy könyv esetében adjon még valami pluszt is a szöveghez, mondjon valami újat, mást, s kvázi párhuzamos narráció legyen. Ne mondjon ellent, de legyen önálló. Egy kiállításon sincsenek textuális mankók, de a képek mégiscsak közvetítenek érzelmeket, értékeket a látogatók számára, s tulajdonképpen az is a lényeg, hogy az illusztráció hasson az emberekre. Sok illusztrációm egyébként nem is szöveghez, hanem csak egy témához készül, például egy kiállítás hívószavához, vagy amikor a karácsony témájára minden évben készítek képeslapokat, hogy elküldjem a barátaimnak, ismerőseimnek. Versek mellé illusztrálni pedig a leghálásabb feladat, abba tényleg nem szól bele senki, a verseket mindenki úgy értelmezi, ahogy gondolja. Máté Angival, akivel egyébként barátnők is vagyunk, nagyon szerettem együtt dolgozni, vele a Pagony Kiadó hozott össze, amiért nagyon hálás is vagyok – ez akkor történt, amikor a Pagonyhoz is elküldtem A hálás virágot, s nekik ugyan nem fért a profiljukba ez a könyv, de megnézve a munkáimat eszükbe jutott, hogy Máté Angi szövegeihez viszont passzolhatnának a képeim. Így született a Volt egyszer egy című könyv.

PRAE.HU: Olykor fotók alapján is készítesz képeket. Miért fordultál ehhez a módszerhez? Mennyiben lesz „másolás”, mennyiben rugaszkodik el tőle a végeredmény?

A realisztikus ábrázolás irányába mentem el, tehát szükségem van egy mintára, már csak az anatómia szempontjából is. Mivel van okostelefon és digitális fényképezés, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, de ez nem jelenti azt, hogy az adott képet teljes egészében lemásolom. Magam is kattintgatok, de sokszor az interneten is keresek képeket, persze előfordul, hogy nem találok megfelelőt, mert a figura másképp tartja például a karját, mint ahogyan én elképzeltem, úgyhogy végül különböző elemekből montírozom össze a végeredményt.

PRAE.HU: Akkor tehát képzeletben előbb látod a képet, mint a valódi fotót?

Pontosan, én már eleve tudom, hogy mit keresek, van egy elképzelésem, és ahhoz válogatok fotókat. Modellként néha beállítom a férjemet, a lányomat vagy a fiamat, amit egyébként nagyon utálnak, és aztán én fényképezek. Végül az is előfordulhat, hogy a fiamból lesz egy kislány, a férjemből pedig egy öreg bácsi, olykor magamat is felhasználom, ha éppen nincs más. Lehet, hogy csak egy mozdulat kell, vagy egy kéz, a figurák általában nagy változásokon mennek keresztül, amíg papírra vetem őket. A végeredménynek olyannak kell lennie, hogy felismerhetetlen legyen a kiindulási fotó, át kell írni annyira, hogy végül az enyém legyen.

PRAE.HU: Áttértél a színes, digitális photoshopos festésre, de mégsem hagytad el teljesen a kézi festést. Milyen szerepet tölt be számodra manapság a szabadkézi rajz? Miben más, mint a digitális megformálás?

Sokan gondolják úgy, hogy a digitális festés esetén a számítógép végzi el a munkát, de ez nincs így. Én egy Wacom rajzpadon, vagyis egy digitális rajztáblán dolgozom, ami azt jelenti, hogy én húzom meg a vonalat kézzel, ami aztán megjelenik a digitális képernyőn. Legfőképpen a rövid határidők miatt tértem rá erre a módszerre, annyira felgyorsult ez a szakma, hogy az otthoni, „középkori” stílusú festegetés már nem működik. Főleg az én technikámmal nem, nekem egy hét egy kép, két hét egy borító, pár hónap megfesteni egy könyvet, ezt nem lehet megoldani hagyományos módszerrel. Emiatt kezdetben pánikba is estem és körbe is kérdeztem a kollégáimat, hogy nekik is ennyi ideig tart-e a munka, de kiderült, hogy nem vagyok lassabb náluk. Arról nem is beszélve, hogy a kész képet utána még be is kell szkennelni, photoshopban korrigálni, akár körbevágni a figurát, beilleszteni a könyvbe, sokszor pedig maga a kiadó is kér módosításokat, tehát ez rengeteg munka. Annak idején, amikor még nem volt annyi felkérésem, rászántam az időt. Finy Petra Egy marék buborék című könyvéhez például azért festettem a borítót két héten át, mert változtattam a háttérszíneket, egyszer világoskék volt az ég, egyszer pedig rózsaszín, de ilyenkor mindig a nulláról kell kezdeni az adott festményt. Photoshopban mindez csak egy kattintás. Teljesen átugrom a technikai rabszolgamunkát, a beszkennelés-korrigálás fázist, és a megspórolt időt arra tudom fordítani, ami igazán érdekel: az ötlet kreatív megtervezésére, a kísérletezésre, akár színpróbákra, és egyáltalán, a rajzolásra. Digitálisan is ugyanazzal a módszerrel dolgozom, mint kézzel, rétegekben rakom fel a színeket, majdnem száraz ecsettel, a végeredmény nagyon hasonlít az akril festményeimre. A nyomtatásban, vagy online felületen megjelenő munkáknál teljesen mindegy, hogy milyen az eredeti, persze a kiállításokon a látogatók jobban értékelik a kézzel készült munkákat. Vannak, akik azért szeretik jobban a kézi rajzokat, mert ott jobban látszik a mesterségbeli tudás – de én több mint tíz évig kézzel dolgoztam, tehát úgy érzem, már bizonyítottam. Most áttértem a digitális technikára, de ez is csak egy eszköz, akár az ecset vagy a ceruza. Segít nekem, de nem befolyásolja, hogy mit gondolok, mit rajzolok, az eredmény ugyanúgy én vagyok, mintha papírlapot használnék.

 

PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőben, mit láthatunk tőled legközelebb, akár itthon, akár külföldön?

 

Magyar nyelven ősszel két könyv jelenik meg az illusztrációimmal. Az egyiket a Manó Könyvek adja ki, ez lesz a Nagy indiánkönyv, amely egy nagyon szép, akár karácsonyi ajándéknak is kiváló, több mint 1000 oldalas nosztalgiakiadás, J. F. Cooper öt indiánregényével. A borítóját, illetve a könyvben lévő fekete-fehér illusztrációkat én készítettem. A másik könyvet éppen ezekben a napokban nyomtatják egy csíkszeredai kiadó, a Bookart jóvoltából: ez Dér Adrienn Hős Teki és az eltűnt holdtehén című regénye lesz, 120 oldalon 27 illusztrációm lesz, plusz a borító. 2020 november-decemberében lesz egy önálló kiállításom Olaszországban a Villa Frova kastélyban, Canevában, márciusban pedig a HVG Kiadónál fog megjelenni az ötödik könyvünk Singer Magdolnával. Mindemellett úgy döntöttem, hogy a jövő évben visszatérnék egy régi tervemhez, szeretnék egy saját könyvet, ami régóta ott lapul a fiókban – erről többet nem árulhatok el. Eddig egyik felkérés jött a másik után, és arra jöttem rá, ha mindent elvállalok, akkor a saját könyvemet sosem fogom megcsinálni! Az erdők asszonya címmel van még egy könyvtervem, ahol a szöveg szerzője nem én, hanem egy trieszti író, Cristina Marsi lenne. Erre már van is egy szerződésünk egy kínai székhelyű, Olaszországban működő irodalmi ügynökséggel. Az irodalmi ügynökségek könyvterveket és szövegeket várnak, melyeket kiadóknak mutatnak be világszerte, hogy megismertessék, elhelyezzék őket a piacon. Az erdők asszonyát is várja már egy francia kiadó.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Szulyovszky Sarolta tapasztalata, miszerint az angolszász világban általában ügynökség nélkül szinte nem is lehet eljutni a klienshez. Szerinte ez nem rossz szisztéma, mert a művészek többsége alkalmatlan rá, hogy magát menedzselje. Olaszországban vannak ugyan ügynökségek, de nem számottevőek, a legtöbb illusztrátor személyes ismeretségeken keresztül, profi közvetítő nélkül jut munkához, aminek egyébként meg is van a következménye: alacsonyak a díjak, sajnos sok esetben kihasználják az illusztrátorokat és a művészeket.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- László Laura --

László Laura az ELTE Esztétika Doktori Programján szerzett PhD-fokozatot. Szerkesztő-újságíró, a Pesti Bölcsész Akadémia szabadegyetem főszervezője.


További írások a rovatból

gyerek

Nem félünk a kortárstól Nem félünk a kortárstól
Kapu - kortársakról tanároknak és szülőknek
gyerek

Családbarát és Közösségi Múzeum Családbarát és Közösségi Múzeum
Családbarát és Közösségi Múzeum díjat kapott a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria
gyerek

Grimm-mesék, fénytanórák és veszélyeztetett állatok utolsó szavai
Helyszíni és online programok októberben a Deák17 Galériában
gyerek

Aminek nincs helye egy könyv kapcsán
A HUBBY állásfoglalása

Más művészeti ágakról

Michelle Marly, Maria Callas, a díva regényéről
art&design

Karanténba zárt vizuális napló Karanténba zárt vizuális napló
Birtalan Zsolt 40 nap (Karantén napló) kiállításáról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Minden egy Excel-táblázattal indult Minden egy Excel-táblázattal indult
Interjú Puklus Péter fotográfussal képzőművészetről, nemzetközi kapcsolatépítésről, a szabad alkotás lehetőségeiről és jövőbeli tervekről
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, Magvető, 2020


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés