bezár
 

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

2020. 11. 24.
Minden egy Excel-táblázattal indult
Interjú Puklus Péter fotográfussal képzőművészetről, nemzetközi kapcsolatépítésről, a szabad alkotás lehetőségeiről és jövőbeli tervekről
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Puklus Péter egyedi módszert fejlesztett ki a nemzetközi kapcsolatépítésre. Bár mára számos jelentős megjelenést és díjat tudhat maga mögött, a sikert mégsem ezek mentén definiálja.

PRAE.HU: Önmagadra nem fotográfusként szoktál hivatkozni, hanem olyan képzőművészként, aki számára a fényképezés az egyik legfontosabb kifejezőeszköz. Ezen kívül installációkkal és festészettel is foglalkozol. Fel tudod idézni, mely fordulópontok alakítottak téged mint művészt leginkább?

Az egyik legfontosabb állomást a franciaországi tanulmányaim jelentik. 2005 és 2007 között Párizsban, az École National Supérieur de Création Industrielle-be jártam mesterképzésre újmédia-design szakon. Az ottani szemléletmódnak köszönhetően ismertem fel azt, hogy az intézményes művészetoktatás adta keretek csupán ahhoz az adminisztratív rendszerhez elengedhetetlenek, amelyek annak működését biztosítják. Alkotóművészként éppen az a lényeg, hogy ezeket a határokat átlépjük.

A másik fontos változás, hogy kialakult egy, a művészettől teljesen különálló életem. Ennek kezdetét 2007-re datálom, és az akkori Kitchen Budapesthez kötődik. Bár én nem voltam KIBU-tag, de sokat jártam oda, mivel a barátnőm ott dolgozott programigazgatóként. Számos egyéb program mellett elindult az úgynevezett ZUI (Zoomable User Interface) nevű projekt fejlesztése, ebből nőtte ki magát később a Prezi. Amikor még nem került ki a piacra, de magánszámítógépről már lehetett használni, a fejlesztőkkel ápolt szoros kapcsolatom miatt az egyik első külső tesztelőjévé, majd szakértőjévé váltam. Pár évig szabadúszóként foglalkoztam ezzel, majd alapítottam egy kisméretű céget, amelynek a profilja az egyedi Prezi-design tervezése. Ekkor kezdtem el hinni abban, hogy meg lehet változtatni a világot, és ehhez csak egy jó ötlet kell. Beiratkoztam a CEU vállalkozói képzésére, ahol olyan dolgokba kellett beleszoknom, amelyek ma már evidensek, de akkor számomra újdonságot jelentettek, hiszen korábban sosem tanultam őket. Kezdve a legegyszerűbb kérdésektől, például hogy miként kell számlát kiállítani, egészen odáig, hogy hajnal négykor angolul tárgyaljak egy amerikai ügyféllel. A művészethez való hozzáállásom során nagyon sokat profitáltam ezekből a tapasztalatokból, és ez fordítva is igaz. Az egyedi Prezi-grafikák tervezésekor sokat merítek a saját művészetemből.

Ezen kívül fontos még megemlíteni az amerikai ösztöndíjamat, 2016-ban három hónapot töltöttem New York-ban a budapesti ACAX és a new york-i Residency Unlimited közreműködésével. Ott kezdtem el A hős anya című projektet, ezen azóta is dolgozom.

PRAE.HU: Miután 2007-ben visszajöttél Budapestre, elvégezted a MOME fotográfus DLA-képzését. Mit jelentett az a lehetőség, hogy itthon és külföldön is intézményes keretek között fejleszthetted szakmai tudásodat?

Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző egyetemeken képezhettem magamat. A MOME-n – főleg Kopek Gábor témavezetőm miatt – elitista képzésben részesültem, ahol kaptam egy olyan löketet, amely felkészít az életre. Tudni kell angolul, lehet nyíltan beszélni a pénzről, és elvárás, hogy a szakmai kritériumoknak megfelelj. Tanultunk különböző stílusokról, világítástechnikákról, műteremhasználatról, riportfotózásról, mindenről, ami ezen a területen fontos. Ezzel szemben Párizsban a szabadegyetem-életérzést tapasztaltam meg. A nemzetközi osztályban az argentin táncosnőtől kezdve a lengyel testművészen át a koreai webdesignerig mindenki kipróbálhatta magát. Ebbe az osztályba ketten jártunk magyarok, az üvegszakos barátnőm és én. Össze voltunk eresztve, és az egész képzés arról szólt, hogy nincsenek műfaji határok, nincs semmi korlát, egyedül a gondolat számít, és azt kell megtanulni kifejezni. Ott jöttem rá, hogy én addig csak kockában gondolkodtam, a fotót kizárólag könyvben vagy a falon tudtam elképzelni. Miközben folyamatosan arra vágytam, hogy kiszakadhassak ezekből a hagyományos keretekből. A fotó előtt és mögött időben és térben rengeteg minden történik, az csak egy kimerevített pillanat. Ekkortól kezdtem felfedezni magamnak a világot, és vágtam bele érdekes kísérletekbe. Ezeknek egy részét nem is feltétlenül használom, de a szabadság, hogy megtehetem, biztosan innen jön.

PRAE.HU: Tekintesz valakire mesteredként? Meghatározó a mester-diák viszony a fotográfiában?

Létezik a fotográfiában ilyen, de kifejezetten mesteremnek nem neveznék senkit. Mivel kicsit mindig elutasítottam ezt a klasszikus felállást, nem is kerestem ezt a viszonyt. Bár vannak asszisztenseim – jellemzően volt MOMÉ-s diákok –, de a vírushelyzet miatt most őket sem hívom be a műterembe.

Tehát nem ebből a mester-tanítvány viszonyból nyertem az energiát és az inspirációt. Ma már mindezt a hétköznapokból merítem, legyen az a zene, a film, az irodalom, vagy éppen egy játszótér, kávézó vagy buszmegálló.

PRAE.HU: Számos nemzetközi kiállításon és rezidenciaprogramon szerepeltél, könyveidet is különböző külföldi kiadók publikálták. Mennyire befolyásolja a munkádat az, hogy éppen hol laksz és dolgozol?

Egyre inkább befolyásol, méghozzá pozitív értelemben. Bár gyakorlatilag minden nap felmerül a kérdés, hogy külföldre kellene költözni a családommal, de aztán nem tudunk válaszolni a hova? miért? mikor? mennyi időre? miből? kérdésekre. Így hát megint maradunk még egy napig. Másnap pedig ismét felmerülnek ugyanezek a kételyek. Ez egy évek óta tartó, éppen induló emigráció, de persze nincsenek összecsomagolva a bőröndök. Nagyjából a new york-i rezidenciaprogrammal egy időben jött az a felismerés, hogy azok a helyek, amelyek a költözésen gondolkodva elsőre felmerülnek, már amúgy is telítettek. Párizs, Berlin, London, New York… rengeteg galéria, temérdek művész. Ez természetesen izgalmas, ugyanakkor nehezítő körülmény is. Számomra egyelőre érdekesebb kihívás Közép-Kelet-Európában élő művészként sikeresnek lenni külföldön, mint kiköltözni és beállni abba a sorba, ahol én lennék a százezer-egyedik Kelet-Európából érkező ismeretlen. Mindezt végiggondolva úgy döntöttem, hogy akkor már inkább tudatosan használom ezt az adottságot a művészetemben. Munkáim esztétikájában megjelenik a kelet-európaiság, ami egy kicsit balkános ízű, egy picit olyan szerencsétlen, szedett-vedett. Ez nem egy felvett dolog, hanem az őszinte elfogadása annak, hogy honnan jövök, és hol készítem a munkáimat. Nem próbálok betagozódni semmilyen nyugat-európai trendbe. Persze azok önkéntelenül is eljutnak ide és hatással vannak a művészetre, de nem érdemes egy az egyben másolni őket. Büszkének kell lenni és megpróbálni használni a helyben meglévő adottságokat. Ezek egyáltalán nem rosszabbak, legfeljebb mások – csak nem mindig látjuk az előnyöket.

PRAE.HU: Hazai és nemzetközi szakmai elismerésekkel a hátad mögött mi az, ami számodra az igazi sikert jelenti?

Számomra kifejezetten hosszú folyamat volt, amíg a „sikert” egyáltalán magamnak definiáltam – mindössze háromnegyed éve. Előtte hajszoltam egy vágyálmot, a nemzetközileg sikeres képzőművész ideáját, bármit is jelentsen ez. Nyilván ennek vannak szimbólumai, például hogy fizetik a repülőjegyed, kijön a taxi eléd a repülőtérre és bevisz a hotelbe, azután este fogadás vár a múzeumban, és az igazgatóval állsz kint a színpadon, majd a te munkád szerepel a főfalon, és a végtelenségig sorolhatnám még. Mindez ugyanúgy igaz a fesztiválok, a könyvkiadás és a magazinok világára. Azt hittem, az a siker, ha szeretnek és mindez körbevesz. Fotóművészként megfordultam sok jelentős intézményben, megismerkedtem szakmailag fontos emberekkel, de ez sem volt elég. Mindig újabb és újabb eredményekre vágytam.

Körülbelül egy évvel ezelőtt Barabási Albert-Lászlóval folytatott hosszabb beszélgetésünk során szóba került A képlet című könyve, amelyben a siker definíciójáról ír. Éppen akkor olvastam, de még eléggé az elején jártam, és megosztottam vele a sikerrel kapcsolatos dilemmáimat. Ekkor világított rá, hogy talán nem is egy reális álmot választottam magamnak. Azt mondta, ha elolvasom a könyvét, belátom majd, hogy statisztikailag szinte esélytelen a legnagyobb ideálokat (MOMA, Tate) elérni innen, Magyarországról. Felvetette azt is, mi van akkor, ha nem is jó a cél, amit kitűztem magam elé. Rákérdezett, nekem mit jelent a siker, és a beszélgetést követően ezt alaposan átgondoltam. Azóta egyértelműen meg tudom fogalmazni a választ: ha azt csinálhatom, amit szeretek. Amikor nem külső körülmények irányítanak, hanem – a realitás talaján megmaradva – olyan munkákat készíthetek, amilyeneket én akarok. Rendelkezésemre áll ehhez a megfelelő tér, idő, az anyagi lehetőségek. Nyilván ez a szabadság kompromisszumokkal is jár, de számomra ez a siker definíciója.

PRAE.HU: Hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg számodra?

A diplomaszerzés után utaztam Párizsba, és ott kinyílt a világ előttem. Nem minden előzmény nélkül mentem, hiszen az előző évben Erasmussal, azt megelőzően pedig egy másik ösztöndíjjal jártam ott. Ráadásul a nővérem is Párizsban élt már évek óta. Ismertem hát a várost, de valójában a képzés ideje alatt fedeztem fel a hétköznapjait. Beleláttam a galériák és az ottani művészet világába. Felismertem, hogyha én is a részese akarok lenni, akkor kapcsolatokat kell kiépítenem. Még fiatal diák voltam, és nem tudtam pontosan, hogyan is működik mindez. Amikor hazajöttem, azzal töltöttem három évet, hogy az interneten fellelhető adatokból összeállítottam egy ötfüles, színkódokkal ellátott Excel-táblázatot – nagyságrendileg öt-tíz görgetésnyi anyagot – a különböző galériákról, kurátorokról, múzeumokról, könyvkiadókról és fotómagazinokról, vagyis hogy az adott helyen ki az, akivel érdemes lenne felvennem a kapcsolatot, mi az illető telefonszáma, munkaideje, postacíme. Döntően európai, észak-amerikai, de japán és talán koreai címek is szerepeltek itt. Ezután fontos kritérium volt, hogy el tudom-e képzelni az éppen aktuális munkáimat az adott intézmény profiljában, hiszen ez alapján állítottam össze egy rangsort a magam számára, és kezdtem el pdf-eket gyártani, önéletrajzokat és portfóliókat. Százával küldtem az e-maileket. Ha létezik egy lista arról, miket ne tegyél soha a művészeti karriered fejlesztése érdekében, akkor valószínűleg ez lenne a legeslegelső pont benne. De nem volt más lehetőségem, úgyhogy beleálltam. Meglepően sokan válaszoltak a leveleimre, és számos együttműködés kezdődött az e-maileknek köszönhetően, például az első nyugat-európai galériás megjelenésem is. Utólag úgy látom, azért is nagyon megérte kifejleszteni ezt a táblázatos módszert, mert segítségével fel tudtam mérni a terepet. Kiépítettem egy olyan információs bázist, amely alapján láttam, mekkora is a játéktér. Ez a későbbiekben nagyon megkönnyítette a tájékozódást és a kommunikációt a művészeti világban. Érdekes, hogy ez az interjú szintén azért készül velem, mert sikerült érvényesülnöm a szcénában. Azonban ez az időszak ért most véget, már jóval kevésbé vonzó számomra a művészvilággal együtt járó körítés. Nem akarom elvágni azt a hálót, amely felemelt engem, de más dimenzióban szeretném értelmezni azt, és nem stratégiákban gondolkodni, vagy ideálok mentén előrehaladni. Mindez most sok lenne nekem.

PRAE.HU: Vagyis egy teljesen új időszak kezdődik számodra. Ebbe valamilyen szakmai célkitűzések beleférnek?

Szakmailag és emberileg is egy elég erős váltás közepén vagyok. Tizenöt éve diplomáztam fotó szakon, gyakorlatilag húsz éve foglalkozom ezzel. De van egy nagyon erősen elnyomott festészeti vonzódásom is, amelyről ritkán szoktam beszélni. Holott valójában mindig festő akartam lenni, csak úgy hozták a körülmények, hogy aztán fotós lettem. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdett újra megjelenni az életemben a festészet, és most ennek az útját keresem. De a valódi kérdés nem is az, hogy fotóval vagy festészettel foglalkozzak, hiszen esetemben a két dolog szervesen összekapcsolódik. Az előző tizenöt év fotóanyagára építem a festményeket. A dilemma sokkal inkább arra irányul, hogy hogyan tovább? Van egy füzetem, amelyben a jövőbeni terveimet gyűjtöm, témákat, anyagokat, technikai paramétereket, illetve a következő tizenöt évre szóló munkatervet jegyeztem le. Rajzoltam egy idővonalat is, amelyen öt évekre lebontva jelzem, mikor mivel akarok foglalkozni. A mostani szakaszban a lelassulás a terv. Az utóbbi időben elkezdtem feleslegesnek és soknak érezni a külföldi megjelenéseket. Azt, hogy akár napokat is utazzak egy-egy kézfogásért, ráadásul majdnem minden héten. Ha csak másfél-két órát vezetsz vagy repülsz, már az a nap is szinte kizárólag az utazásról szól. A vírus miatt most egy kicsit lecsendesedett körülöttem minden, én pedig ezt az időszakot szeretném gondolkodásra és tervezésre fordítani.

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Puklus Péter felismerése, miszerint munkái esztétikájában megjelenik a kelet-európaiság, ami egy kicsit balkános ízű, egy picit olyan szerencsétlen, szedett-vedett, és amelyet lehet tudatosan használni. Büszkének kell lenni és megpróbálni használni a helyben meglévő adottságokat. Ezek egyáltalán nem rosszabbak, legfeljebb mások – csak nem mindig látjuk az előnyöket.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pertics Flóra --


További írások a rovatból

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Talán nincs is tökéletes elégedettség Talán nincs is tökéletes elégedettség
Interjú Menyhei Szabolcs visual effects artisttal a sikerhez vezető eltökéltségről, tanulni vágyásról és tudatos karrierépítésről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Ott állok a könyv mögött Ott állok a könyv mögött
Háttérinterjú Nádori Lídia műfordítóval a fordítás folyamatáról, munkamódszerekről, a személyes ízlés, a kiadói profil és az olvasói igény viszonyáról, a fordítók sokszínűségéről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Egyéni utakat jártam Egyéni utakat jártam
Interjú Simkó Beatrixszal pályakezdésről, külföldi lehetőségekről, az alkotóművészet és az előadóművészet útjairól
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

A sokrétűség fontos és inspiráló A sokrétűség fontos és inspiráló
Interjú Nánási Henrikkel a főzeneigazgatói székig vezető útról, a karmester szerepéről, pályája kettősségeiről

Más művészeti ágakról

Rómeó-misszió avagy Rómeó és Júlia a Kaposvári Egyetem harmadéves színész osztálya előadásában Gyulán
színház

Kinek szól a taps? Kinek szól a taps?
III. Richárd Gyulán
színház

Azt mondom: cirkusz Azt mondom: cirkusz
Szubjektíven CIRCUS FLOW Cirkusz-Művészet-Alkotás Tárlatról, Visegrád, 2021. július 7., Duna Event rendezvényhajó
irodalom

Puncsos válságregény Puncsos válságregény
Mucha Dorka: PUNCS, 21.Század Kiadó, 2019


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés