bezár
 

film

2021. 01. 24.
Rettentően veszélyes vagyok
Pálfi György filmrendezővel a filmkészítés kollektív alkotói mechanizmusairól, fordulatokról, szenvedélyről és rendszeren kívüliségről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A folyamatos újrakezdés embere Pálfi György, aki mindig valami mást és váratlant akar csinálni ahelyett, hogy a kor igényeihez alkalmazkodva, szisztematikusan építené egységes filmrendezői „énmárkáját”.

PRAE.HU: Meghatároz téged az, hogy hol élsz, vagy éppen hol dolgozol? Van egy olyan állandó, belső zsinórmérték, amely belőled, a te alkotói attitűdödből adódik, és független a külső körülményektől?

Ezt nagyon nehéz szétszálazni. Biztos vagyok benne, hogy minden hat. Az is, hogy az ember hol nőtt fel, hol töltötte a gyerekkorát, milyen nyelven és kikkel körülvéve szerezte az első, generációs tapasztalatait. Rendkívül fontos élmény a generációhoz tartozás, az, hogy együtt láttuk ugyanazokat a mesefilmeket, együtt jártunk ugyanabba a cukrászdába. Alapvetően meghatározóak, hogy ezek a hatások hol és mikor érik az embert, ezek adják ugyanis a legbensőbb élménybázisunkat, amit mindenhova magunkkal viszünk. Ugyanakkor nagyon meghatározó az is, hogy éppen hol és kinek készítek filmet. Éppen egy olyan munkán dolgozunk, ahol eltökélt célunk kifejezetten a magyar közönségnek filmet készíteni. Elképzelhető, hogy eljut majd az országhatárokon túlra is, de szinte biztos, hogy míg bármely más országban ez a film nem lesz több egy tucatakciófilmnél, addig itthon, a mi helyzetünkből adódóan, másik síkon is fog tudni beszélni a nézőhöz. Rettentően fontos, hogy az ember milyen környezetbe „csöppenti bele” a filmjét. Aki megélte, az a szocializmus tapasztalatából érti a legjobban, mit jelent a sorok között mesélni egy alkotással. A külföld ezeket a jeleket akkor sem érette, és ma sem, ezek az üzenetek kizárólag azoknak szóltak, akik itt éltek és olvasni tudták ezt a kódot.

A másik lényeges szempont: a forgatás körülményei. Nem hiszek benne, hogy csak a megmásíthatatlan rendezői akarat létezik, abban a tudatban dolgozom, hogy mindenekelőtt van egy stáb, akik így-úgy összeverődtek, hogy közösen létrehozzanak valamit. Azt pedig vagy tudják jól csinálni, vagy nem, az elkészülés körülményei nagyon rányomják a bélyegüket minden filmre. Példának okáért Pohárnok Gergővel (operatőr – a szerk.) jártunk egy alkalommal Kanadában forgatni, ahol a kontár producer nem a megfelelő stábot biztosította nekünk, mi viszont kénytelenek voltunk elkezdeni forgatni úgy, hogy minden áldott nap cserélődtek a stábtagok. Hol egy új hangosító érkezett, hol egy kellékes, vagy berendező, aki nem tudott semmiről semmit; így tulajdonképpen előkészítés nélkül forgattunk, amiből óriási káosz lett. Úgy éreztük, hogy már főzzük a leveshez a répát, miközben a húst még föl sem vágtuk – holott a filmkészítésben is be kell tartani bizonyos sorrendiséget. Mi nem ismertük annak a közegnek a saját törvényeit, ők pedig nem ismerték a miénket. Mindennek a tetejében ült egy semmihez sem értő producer, az egész helyzetből pedig végül olyan zavar alakult ki, ami egyértelműen nyomot hagyott. Úgyhogy bár volt egy forgatókönyvünk, azt semmiképpen sem állítanám, hogy az a film készült el belőle végül, amit eredetileg le akartunk forgatni. A filmrendezés sosem egyéni alkotó tevékenység, elképesztően hat rá minden apró véletlen.

PRAE.HU: Eszerint téged kifejezetten foglalkoztat a hatás filmkészítés közben. A Final Cut – Hölgyeim és uraim! című munkád modellszerű példája a filmnyelv működésének és a filmes hatásnak.

A film egyben ipar is, aminek muszáj figyelembe venni a nézőjét. Természetesen el lehet felejtkezni a nézőről – én nem szoktam. Nekem nagyon fontos, hogy tudjam, kiknek gyártok filmet, ahogyan az is, hogy az adott film úgy legyen megmunkálva, hogy ne érhesse igaztalan kritika – értem ezalatt azt, hogy az alkotói szándék legyen következetes, és derüljön ki egyértelműen a filmből. Nem szeretem viszont önmagamat ismételni.

A Hukkle után minden producer azt kérte, hogy készítsek egy Hukkle 2-t, de hát minek? A Taxidermiával mindez megismétlődött, mindenki várta tőlem a Taxidermia 2-t, de engem ez már nem foglalkoztatott tovább, mindig olyan filmet akartam csinálni, ami engem éppen akkor érdekelt. Olyan filmeket csinálok, amilyeneket nem látok a moziban, és senki sem csinálja meg helyettem, egy olyan ideális nézőnek, akinek az tetszik, ami nekem.

Életemben először dolgozok most egy olyan akciófilmen, amelyben kipróbálom, milyen filmet készíteni egy olyan közönségnek, amiről nincs személyes tapasztalatom, nem én vagyok. Nagyon érdekes elhagyni ezt a jól kiismert, biztonságos zónát. Ezúttal az a cél, hogy nekem is tessen, de elsősorban ne nekem szóljon a film, hiszen egy bűnügyi akciófilm feladata az, hogy nagyon széles közönséghez eljusson. Eközben pedig reflektáljon arra a társadalmi helyzetre, amelyben jelen pillanatban élünk, azáltal, hogy azt a leegyszerűsítő, primitív nyelvet használja, ami eluralkodott a társadalmi beszédmódban. 

PRAE.HU: A filmjeid nagyon sokfelé jártak világszerte. Van arról tapasztalatod, hogy a különböző közegből, kulturális háttérből érkező emberek eltérően reagáltak volna az egyes filmjeidre?

Egyértelműen igen. A Taxidermia a mediterrán térségben megy nagyon, máshol is szeretik, de Mexikótól Olaszországig egyenesen rajonganak érte. A Szabadesést Kelet-Európán kívül nemigen tudták értelmezni. Ezt a fajta groteszket – Mrozektől Örkényig – ebben a töménységben nem bírta feldolgozni sem a Nyugat, sem a Kelet, csak itt jelent valamit igazán, ebben a régióban. Érdekes látni, hogy az angolszász film- és sorozatiparnak köszönhetően a protestáns kultúrából kinövő, kicsit absztrakt, angolszász humor lett egyeduralkodó. Úgy látom, hogy mára felnőtt egy olyan generáció, akik csak ezt a típusú humort ismerik, szemben az elmúlt nemzedékek vaskos, de szellemes, a pc-kultúrába nem éppen beleillő, de mélyen igazmondó humorával. Ha egy filmet angolszász piacra szeretnél eladni, szinte lehetetlen a humor oldaláról megfogni, mert számukra az csaknem teljesen értelmezhetetlen.

PRAE.HU: Az intézményi képzés nagyon pregnánsan jelen van a karrieredben, az SZFE-n végeztél és tanárként is ismered. Mit adott neked szakmai szempontból, hogy diplomát szereztél? Van hely egy fiatal filmrendezőnek az intézményen kívül?

Abszolút van élet az intézményeken kívül. Ha valaki filmet akar rendezni, azzal fogja kezdeni, hogy összehívja a haverjait és forgat egy kisfilmet. Tizenkét évesen már én is tudtam magamról, hogy filmrendező leszek. Tizenhárom évesen vettem meg az első kamerámat, és a barátaimmal kisfilmeket forgattunk, körülbelül három perc hosszúságban, mivel annyi fért bele a super8-as gépbe.

Azért beszélek sokat a szenvedélyről, mert úgy gondolom, hogy ha ez megvan valakiben, akkor az az intézményen kívül is képes alkotóvá formálni az embert.

Természetesen a legkönnyebb mindenképpen az intézményi út, hiszen itt tudunk találkozni azokkal, akik később is jelen lesznek körülöttünk a pályán. Amellett Amerikán kívül szinte sehol sem lehet állami támogatás nélkül filmet forgatni, a támogatások fölött diszponáló döntnököket pedig az egyetemen keresztül lehet a legegyszerűbben megismerni. Ezek az emberek rendszerint látták a különböző vizsgafilmjeidet, amikor pedig kaptak egy forgatókönyvet, általában megszavazták a bizalmat. Egy jó szó egy jó pillanatban elegendő ahhoz, hogy bizalmat kapj – ami a filmkészítésben természetesen pénzt, azaz lehetőséget jelent. Ugyanezt el lehet érni egy jó rövidfilmmel, ami ha kikerül egy fesztiválra, megnyer egy versenyt, ott a zsűritagok között találkozhatsz valakivel, aki éppen döntési helyzetben van, és ad neked egy új lehetőséget. Reklámfilmet viszont szinte azonnal lehet csinálni intézményi háttér nélkül, ahogyan el lehet kezdeni dolgozni a filmiparban más típusú munkákkal, például szövegírással is, amíg be nem dolgozod magad. Én nagyon fiatalon kerültem be a Főiskolára, és valahol ott értem be igazán, mert egy egészen más szemlélettel léptem ki a kapun a diploma után. Vidnyánszkyék (Vidnyánszky Attila, az SZFE új rektora – a szerző) nem értik, hogy az SZFE ereje abban rejlik, hogy az ember ott találja meg önmagát. Legalábbis velem így történt. Nem éreztem jól magam, nagyon kemény volt, szarabbnál szarabb filmeket csináltam – de csináltam, gondolkodtam, és az alkotói identitásom eközben teremtődött meg, nem kis mértékben az osztálytársaimmal közös munkának köszönhetően. Nem véletlen, hogy a magyar film sikerágazat! Ha engedik filmhez jutni a megfelelő alkotókat, azonnal kiderül, hogy külföldön is nagy visszhangot kapnak, nemzetközi szinten is jól működnek. Ennek a titkát pedig egymástól tanuljuk, és ezzel vissza is kanyarodtunk a legelső kérdéshez, hogy mennyire mélyen meghatároz a közeg, amelyből származunk. Ezzel együtt úgy voltam vele a felvételi idején, hogy ha nem vesznek fel, akkor elmegyek máshova tanulni. Emlékszem a pillanatra, amikor sétáltam az épület felé, ahol már ott volt kifüggesztve a felvettek névsora: volt még száz méterem, ami alatt eldöntöttem, hogy bármi történik, én akkor is filmes leszek. Úgyhogy igen, van élet az intézményen kívül is.

PRAE.HU: Bár mindkettőt említetted, mégis melyik a fontosabb a lehetőséghez jutás szempontjából: a hivatalos, pályázati út, vagy az informális háttérkapcsolatok ereje?

Ez mindenkinek más. Az én filmjeim például nem a kapcsolati háló segítségével kerültek ki külföldre. A Hukkléra úgy figyeltek fel és vitték százfelé, hogy nem ismertem az égvilágon senkit. Megvette harminc ország, sok fesztiválon megjelent, holott nem is indult igazán jól. Hiába küldtük Cannes-ba, egyszerűen kifogtunk egy olyan előválogatót, aki nem vette észre benne a történetet! Később bocsánatot kért érte egyébként... Így indultunk végül a San Sebastian Filmfesztiválon, ahonnan viszont szép karrierívet futott be. Onnantól kezdve mindenki azt várta, hogy mi lesz a második film, hiszen a szakmában van egy mondás: a másodiknál derül ki, hogy valóban tudsz-e filmezni, vagy elsőre csak szerencséd volt. A Taxidermia pedig ismét nagyot szólt, azt már rögtön elvitte Cannes, megvette egy nagy forgalmazó, holland és francia támogatóm is volt ehhez a projekthez, méghozzá úgy, hogy sem a hollandokkal, sem a franciákkal soha, semmilyen kapcsolatom nem volt előtte, sőt visszautasítottam a Cinéfondation felajánlását, aminek a lényege, hogy egy egyéves projekt keretében összehoznak a megfelelő emberekkel a következő filmed forgatókönyvének fejlesztéséhez. Ezek a kapcsolatok nagyon-nagyon sokat segíthetnek az embernek később a pályáján, én viszont visszautasítottam, mert akkor és ott a Taxidermiát akartam csinálni, gondolván, hogy filmezni sokkal jobb, mint kapcsolatokat építeni egy évig Párizsban. A Taxidermiát nem bántam meg, de most nagyon sajnálom, hogy itt állok cinéfondationos kapcsolatok nélkül. A Taxidermiát eredetileg nem akarták támogatni itthon, aztán ahogy megnyertük a Sundance Filmfesztivál és az ARTE támogatását, egyből beállt az állam is a projekt mögé. Innentől kezdve viszont én soha többet nem tudtam előre lépni. 2009-ben összeomlott a magyar filmgyártás, onnantól kezdve hiába voltak nekem külföldi támogatóim, mindenki azt kérdezte, hogy hol van a büdzséhez a magyar pénz. A Szabadesés nagyon érdekes megkeresés volt, a koreaiak egyszerűen annyit mondtak: itt van százezer dollár, csinálsz-e nekünk filmet? Kapva-kaptam az alkalmon és itthon százezer dollárból Pusztai Feri produceri segítségével, no meg rengeteg szívesség, barter és ingyen kapott eszköz árán, egy nominálisan kétszáz millió forintos filmet tudtunk előállítani. A pénz pedig a film esetében hihetetlenül fontos. Rájöttek erre most a nemzeti oldalon is, és azóta elzárják a pénzcsapokat mindenki elől, akit nem kontrollálható alkotónak tartanak. 

PRAE.HU: Sok meghatározó véletlen volt a szakmai életedben? Esetleg tudsz mondani olyan saját döntéseket, amelyek markánsan befolyásolták a pályádat?

Kilátástalan küzdelemben érzem magam, és azt, hogy csupán morzsák valósulnak meg az elképzeléseimből. Nem tartom magam szerencsés filmesnek, aki meg tudta volna csinálni azt, amit akart, olyan karrierívet tudott volna bejárni, amit gyerekkorában elképzelt. Igaz viszont, hogy bár nem egészen ugyanolyan körülmények között, de a mai napig azt csinálom, amit gyerekként elképzeltem magamnak. Hiszen éppen most, itt, a hátam mögött vágjuk a legújabb filmemet, amit szó szerint semmi pénzből csinálunk úgy, hogy összeállt húsz ember, hogy belerakja szívét-lelkét, és minden tudását. Egyetlen dolog hiányzik belőle, a pénz. De az nagyon, és egyszerűen nem látok semmilyen lehetőséget arra, hogy bárhonnan szerezzek. Itt vagyok egy remek ötlettel, és nem tudom, hol lehet az az ember, akinek ha megmutatom, rászánna tíz-húszmillió forintot – ami, lássuk be, egy mai magyar film költségvetésének az öt százalékát sem éri el. Mégis, valami miatt működik a dolog, mert emberek beáldozzák az idejüket, energiájukat, gondolataikat, egészségüket, hogy működjön. Ez is

csak itt, Kelet-Európában lehetséges, hogy megkérdezzük a szomszédot, van-e egy fűrésze kölcsön. Amerikában ez elképzelhetetlen, menj, vedd meg a sajátodat! Itt meg még át is jön a szomszéd, hogy segítsen kivágni a fát. Jelen pillanatban ez menti meg az én filmezésemet.

De mondok egy konkrét esetet: egyszer kaptam egy lehetőséget, hogy beszéljek valami komoly, nagy amerikai producerrel telefonon, aki filmet kínált nekem. Öt perccel késtem le a megbeszélt időpontot, mert nem értem haza. Még mindenki más a vonalban volt, de ő otthagyta a beszélgetést. Elúszott ezen az öt percen életem nagy lehetősége? Nem hiszem. Ha tényleg ennyin múlik a dolog – akkor azon valójában nem múlt semmi. Mi lett volna akkor, ha kiválasztom a színészt, ő pedig akkor tűnik el? Mi lett volna, ha akkor sértődik meg, amikor az utolsó vágás jogát firtatjuk? Úgy hiszem, hogy valamilyen nagy kudarctól óvott meg így az élet. Ez a lehetőség valójában nem volt igazi lehetőség.

PRAE.HU: Végeredményben sikeres filmrendezőnek tartod magad?

Nézd, ha elmegyek bármelyik filmfesztiválra, ott azt látom, hogy velem egyidős rendezők még az első filmjüket gründolják össze. Nekem van hét. Amikor viszont a hazai filmgyártás összeomlásakor elmentem Los Angelesbe nyelvet tanulni, hónom alatt a vadonatúj Final Cuttal, hat hét alatt egyetlen ember sem nézte meg. Azzal a szándékkal vittem magammal a filmet, hogy ha találok egy embert, aki csak egy-két millió dollárt belerakna, hogy megszerezzük a szükséges jogokat, forgalmazhatóvá válik a film. Arra nem tudtam senkit rávenni, hogy egyáltalán megnézze. Az ottani ügynököm annyit tudott mondani, hogy mivel legutóbb 2006-ban volt egy Taxidermiám, ismét gurítani kell valami nagyot ahhoz, hogy felmenjenek a részvényeim a piacon... Ez vajon szerencse volt, vagy szerencsétlenség? Szerencse, hogy sok filmem van, majdnem ugyanannyi, mint Tarantinónak, de nincs meg az a lehetőségem, hogy úgy basszak el egy filmet, ahogyan neki sikerül az utóbbi időben? Brad Pittel kell elbaszni egy filmet, szerintem is. Én ennek a közelébe sem jutottam soha – akkor sikeres vagyok, vagy sem? Közben viszont megcsináltam azokat a filmeket, amiket szerettem volna? Úgy mint Hukkle, Taxidermia, Final Cut, Szabadesés, stb. Hát, igen, megcsináltam. De vajon megcsináltam azokat a filmeket, amiket szerettem volna? Úgy mint Toldi, Sömmi, Nyugat+zombik. Amik igazi, szaftos közönségfilmek lettek volna, ami nekem is alkotói kihívás, és a néző is megkapja a maga szórakozását. Hát nem, nem csináltam meg. Nem engedték. Tíz éve bajlódom a döntéshozókkal, hogy meggyőzzem őket: ha kapnék lehetőséget, nagyon jó közönségfilmet tudnék csinálni.

PRAE.HU: Neked valamilyen egészen unikális kapcsolatod van a döntéshozókkal, vagy az egész rendszerrel, ahogy szabad elektronként mozogsz...

Nem bíznak bennem, és sejtem is, hogy miért nem. És nem csak a magyar döntéshozókról van szó. Ebben az igen költséges iparágban abban az alkotóban bíznak, aki mindig ugyanazt csinálja, aki egy jól felismerhető stílust egy biztos brandet képvisel. Pontosan úgy, mint egy piaci szereplő, mondjuk egy cég. Nagyon sok rendező építi tudatosan ezt a brandet – remek példa Pedro Almodóvar, aki egyetlenegy féle filmet csinál egész életében különböző, apró történetmódosítással. Ha beülsz egy Almodóvar-filmre, pontosan tudod, hogy mit fogsz kapni: lesz benne egy kis némafilm-betét, egy hisztérikus nő, néha egy torreádor, és alapvetően ugyanazok a vígjátéki elemek, ugyanaz a humor, díszlet, ugyanazok a beállítások. Ezt a brandet ki lehet ismerni, és meg lehet támogatni a piacon a következő projektet. Én ehhez képest rettentően veszélyes vagyok, mert nem lehet tudni, hogy milyen lesz a következő filmem.

Itthon, ezen felül ma már kultúrharc is folyik: alapvetően a „mi” és „ti” mondvacsinált rendszere szerint, ami úgy szól, hogy vannak a „mi” megbízható embereink és vannak a „ti” kívül rekedt veszteseitek. A lojalitás fontosabb, mint a szakértelem.  Úgy gondolom, hogy a Toldit azért nem volt hajlandó rám bízni Andy Vajna, mert nem volt benne biztos, hogy kontrollálni tudja a jelentéstartományt. Márpedig a Nemzeti Filmalap azért jött létre, hogy kontrollálja az alkotók gondolkodását. Akár úgy, hogy rávette őket az öncenzúrára, akár úgy, hogy három-négy évre ráültek egy forgatókönyvre, addig-addig módosítgatva, míg esetleg át formálták a saját ízlésük szerint, vagy ejtették a projektet. Az egykori Nemzeti Filmalap, illetve azóta a még radikálisabb Nemzeti Filmintézet cenzúrahivatalként működik. Sem a Toldi, sem a Sömmi esetében nem volt garancia arra, hogy a végén is arról fog szólni a dolog, ami a forgatókönyvből kiolvasható. Vállalom, hogy én igazságkereső, emiatt pedig veszélyes vagyok.

PRAE.HU: A tizenkétéves Gyuri büszke lenne most?

Ő úgy képzelte, hogy nagy, grandiózus filmeket csinál, új Volt egyszer egy Vadnyugatot és Csillagok háborúját. A tizenkétéves Gyuri arra lenne büszke, ha a The Mandalorianben rendeznék két részt. De filmrendező vagyok, és amennyire lehet, független gondolkodású. Erre büszke lenne. Megtaláltam az örömömet a kísérletező szerzői filmekben, de ha adnának egy Marvel-filmet, hogy a saját képemre formáljam, annak nagyon örülnék.

PRAE.HU: Te is tudod, hogy nem adnak az embernek egy Marvel-filmet azért, hogy a saját képére formálja!

Láttunk már példát rá...

PRAE.HU: Ez azt jelenti, hogy van olyan középutas megoldás, amivel elégedett lennél?

Ez ugyan DC-példa, de láttuk, hogy Nolannek odaadták a Batmant. Ahogy Tim Burtonnek is. Amerikában is létezik az a nagyon kicsi csúcsréteg, a jó rendezők között is millióból az egy, aki eljut odáig, hogy a stúdió azért kéri fel őt, hogy az ő látásmódja jelenjen meg az anyagban. Hiszen egy filmnél mégis az alkotó embernek – vagy egy rendező köré gyűlt, alkotó csoportnak – a szellemisége folytat párbeszédet a közönséggel. A jó producerek pedig értik ezt, és azokat a rendezőket keresik meg a feladathoz, akikről tudják, hogy képes lesz megtalálni a közös hangot a nézővel. Ha ez csorbul, akkor jönnek a szakmányban gyártott, buta, egysíkú, kompromisszumos filmek.

PRAE.HU: Gondolod, hogy most egy ilyen korszak következik? A szakmányban, kompromisszumokkal, sebtében legyártott tartalmak?

A filmezést most érte el a sztenderdizálódás, a pénz a Netflix és az HBO kezében van, a streamingszolgáltatók határozzák meg, hogy mi legyen. Mivel pedig belőlük nagyon kevés van, nagyon hasonlókká váltak egymáshoz az általuk készített filmek is.  A streamingszolgáltatók ezrével ontják a hasonló esztétikájú filmeket, létrehozva egy olyan sztenderdet, ami kifejezetten középre tájol. Ez a középpont ráadásul nagyon is találkozik a nézők ízlésével.

PRAE.HU: Arról nem is beszélve, hogy oda-vissza hatnak egymásra.

Így van, sem a nézők, sem a készítők nem gondolják, hogy ennél különlegesebbre, egyénibbre van szükség, beáll az igényszint. Ugyanakkor előbb-utóbb unalmassá válik, és ez teret nyithat a „kézműves termékeknek” is. Erre pedig a szolgáltatók is hamar rá fognak jönni. Egyszerűen kelleni fog az egyéniség és a bátorság.

PRAE.HU: Van olyan alkotó a feltörekvő generáció tagjai között, akire érdemes figyelni, vagy akinek te személy szerint kíváncsi vagy a munkáira?

Rengetegen vannak, ha elkezdem sorolni a neveket, megvan az esélye, hogy valakit kihagyok. Elsőre, a teljesség igénye nélkül: Szilágyi Fanni, Badits Ákos, Kis Hajni készülő filmjeit nagyon várom. Szerencsére sokan kaptak mostanában lehetőséget arra, hogy inkubátorfilmet csináljanak, amelyeket bár ugyancsak szigorú forgatókönyv-fejlesztés előz meg, és alapvetően a rendszeren belül kell mozogniuk, összességében mégis jó lehetőség arra, hogy a frissen végzett rendezők izgalmas munkákkal lépjenek a közönség elé. Ugyanakkor nagyon hiányzik egy olyan pénzforrás, amely lehetővé tenné a szabad, kísérleti jellegű filmkészítést, akár nagyon alacsony büdzséből is. Biztos vagyok benne, hogy igazán jó filmet csak szabadon lehet készíteni.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Pálfi György véleménye, miszerint a film egyben ipar is, aminek muszáj figyelembe venni a nézőjét. Nagyon fontos, hogy tudja, kiknek gyárt filmet, ahogyan az is, hogy az adott film úgy legyen megmunkálva, hogy ne érhesse igaztalan kritika – vagyis az alkotói szándék legyen következetes és derüljön ki egyértelműen a filmből.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Viktor Kosakovskiy: Gunda
Magyar rövidfilmek a 9. Friss Hús Budapesti Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon
Emerald Fennell: Ígéretes fiatal nő
J Blakeson: Fontos vagy nekem

Más művészeti ágakról

art&design

Kereszt a világ végén Kereszt a világ végén
Keresztes Zoltán oroszországi fényképeiről
irodalom

Helyzetjel - Észak Helyzetjel - Észak
Ibsen a konyhában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés