A zenekar 2008-ban alakult, ám legelső stúdióalbumuk, a Priorities csak 2012-ben jelent meg. Zenei stílusukat nehéz meghatározni, ha a teljes diszkográfiát nézzük, kezdetben dallamosabb rockzenét játszottak, és ahogy múltak az évek, egyre inkább kezdtek közeledni a metálhoz, melyre a legújabb, tizenegy dalt tartalmazó lemezük tökéletes példa a rengeteg torzítással és súlyos riffel, és a korábbi albumokra kevésbé jellemző hörgéssel.

Már az előző két album, a Technology és az Amazing Things is a metál irányába indult el, míg az őket megelőző Automaticot a kezdetben megszokott lágyabb dallamok jellemezték, melyben a basszusgitár dominált. A legújabb lemezt a zenekar az eddigi legerősebbre tervezte, így egyes dalokat, melyek ritmusa lassabb és hangulata melankolikusabb, először nem is akartak szerepeltetni.

Az Amazing Things debütálása óta öt év telt el, közben jelentek meg kislemezek, mint a Fingernails és a Birthday Party, de ezek a Nightmare Trippingen nem kaptak helyet. Viszont négy, az albumhoz tartozó szám még előző évben jelent meg (sorban Cellophane, Hype Man, Disappear, Eurphoria), a két feat pedig idén (Nightmare Tripping a Nickelbackkel, illetve a True Believers Sam Carterrel). Az első körben megjelent dalokhoz és természetesen a featek egy részéhez videóklipeket is forgattak.

Alapvetően elmondható, hogy a Don Broco eddigi összes lemezét a kísérletezés jellemezte – bevállalnak minden ötletet, amit a legújabb albumon is egyértelműen érzékelhetünk: például a címadó dal, a Nightmare Tripping rengeteg koncepciót sűrít össze öt percbe.

A dalszövegek nem mondanak sokat, ez alapvető hátránya a Don Broco-munkásságnak – ugyanazon témákból táplálkoznak újra és újra – a Nightmare Trippingen például mind valaminek a hiányát festi meg. A többi albumon is sokszor ugyanazt a pár mondatot ismételgetik, inkább a hangzásban kell az érdekességeket keresni. Már korábban is igyekeztek komolyabb témákat feldolgozni, de mintha mostanra értek volna meg igazán – ez mindenképpen a lemez egyik fő erénye. A Prioritiest jellemző kezdetleges sztereotíp fiúbanda-dalszövegekből – amik leginkább a lányok meghódításáról és a srácokkal való lógásról szóltak – sikerült végre mélységet adni a daloknak.

A Cellophane legelső dallamai már a pánik érzését keltik, amit a dobos, Matt Donnelly vokálja csak fokoz. A „breathing through cellophane” („fólián keresztül lélegezni”) felütés megteremti a dal nehézségét, rátelepszik az emberre pont úgy, mint maga a fólia. Kellő löketet ad az albumnak, viszi magával a befogadót, a szám legvége pedig úgy hangzik, mint egy akciófilm bevezetője.

A Disappear torzított énekkel kezd, mintha egy kórust hallanánk a háttérben. Energikus, csak egy kis fáradtság is érződik a hangszereken – pont ezért, illetve a refrén miatt lett volna nagyszerű helyen az album végén, hiszen inkább egy metálalbum legutolsó, nem második dalának hangulatát kelti.

Donnelly vokálként egyszerre énekel a frontemberrel, kettejük hangja nagyszerű egyensúlyt teremt az egész lemezen. Időnként a frontember, Rob Damiani is magas hangon énekel, viszont a zenekar két énekese akkor hangzik igazán jól együtt, ha Damiani a mélyebb hangtartományban mozog, illetve hörög, míg az alapvetően magasabb hangszínnel rendelkező Donnelly énekel. Az előző dalhoz viszonyítva sokkal kreatívabb breakdownnak lehetünk tanúi: „I’m just a fool with a mic” („csak egy bolond vagyok egy mikrofonnal”).

A zenekar célját – azaz a fojtogató atmoszféra megteremtését – már a második dalnál elérte: a torzítás nagyon nehézzé teszi a dalokat, viszonyítva például a 2015-ben megjelent Automatichoz, ahol a dalok sokkal könnyebben emészthetőek mind témában, mind hangzásban. Emellett a Nightmare Trippingen nincsenek dalok közötti átmenetek, ami az Automaticnek pont, hogy erőssége volt és sokat hozzátett a hangzáshoz.

A Somersaults gitárriffje misztikus hangulatot teremt, és felrázza a hallgatót. A nyárba vágyás itt is, illetve a Hype manben is megjelenik. A melankolikus témájú Somersaults a gondtalan, idilli gyermekkorról szól, amikor még minden jó volt, és semmi miatt nem kellett aggódni. Az előkórus a dalban olyan erős, hogy a dal méltó lett volna kislemezként való megjelenésre is – akár a Disappear helyett korábban is hallgatta volna a közönség.

Az album címadó dala, a Nightmare Tripping a szerelem elmúlását, a hiányt festi meg, mely annyira nyomasztó, hogy az ember álmaiba is belekúszik. A Nickelback énekese, Chad Kroeger Donnelly-hez hasonlóan a lágyabb hangú énekes szerepét tölti be a rekord hosszú dalban.

Első hallgatásra olyan érzést nyújtott, mintha túl sok koncepciót próbáltak volna összezsúfolni – a többszöri újrahallgatás később eloszlatta ezen kételyeket, de a zavaros, hallucináláshoz hasonló érzést nyújtó dal még így is elnyújtott, főleg a benne lévő átvezetés. A dalszöveg sem kiemelkedő – mindkét zenekar frontembere ugyanazon sorokat ismételgeti, a szerelemre való visszautalások elcsépeltek.

Chad Kroeger a tőle megszokott Nickelback-hangzást hozza a dalba, mégsem dominál, hanem beleilleszkedik a Don Broco stílusába, ellentétben a másik, vendégművésszel készült dallal. Mégis, a három férfi énekének összeolvadása katartikus élményt nyújt a dal egy-egy pontján.

Az átvezető dallamok kis pihenőt adnak azoknak, akik nem szeretik a folyamatos zúzást egy metálalbumon. A záró riff megszépíti a dalt, és kisebb átvezetéssel kerülünk a Ghost in the nightba, ami a jövőbeli énről szól, aki szellemként vigyáz minden jelenben élőre. Zeneileg tompa – a szellem nem csak a dalszövegben bújik meg –, Damiani éneke közben visszafogott gitár szól, és csak a refrénre robban be, de akkor erőteljesen. A számok végén lévő pár másodperces szünetek kis fellélegzést biztosítanak a nehéz dallamok között. Az előző albumokhoz viszonyítva a hangulatteremtés sokkal jobban sikerült az albumon, ez az egyik erőssége.

A True Believersnél kiemelkedő a dalszöveg minősége, politikai témát dolgoz fel. Ennek ellenére a hangzás vitatható, a Sam Carter együttműködésével készült dal túlságosan is igazodik Carter zenekarának stílusához – a Don Broco teljesen elveszik a dalban, csak azért, hogy az Architects énekesének kényelmes terepet biztosítson. Pont ezért a dal teljesen átlagos lett, csak a végén hallható kalapácsolás ad valami löketet.

Az Euphoria az első élményekről szól – másodszorra már semmi sem akkor élmény, mint legelőször. A basszus nagyon jó benne, de a többi dalról ez sajnos nem mondható el, pedig az Automaticen is rengeteg dalt feldobott Tom Doyle játéka. Az album végén található dalok már nem tudnak megújulni, nem fedezhető fel bennük semmi újdonság. A Cellophane, a Sommersaults és a Nightmare Tripping a legelső öt dal közé tartozik, és ezekben lelhető fel a legtöbb zenei kreativitás, míg a Ghost In The Night, az azt követő True Believers nem emelkedik ki a lemezből.

A Pacify Me fő dallama a Nothing But Thieves rajongóinak ismerősnek tűnhet, nagyon hasonlít a Real Love Song című dalra. A zenekarnál idáig nem volt megszokott a hörgés, de a végére már inkább monotonná válik a mantrázással együtt.

A Swimming Pools során kapaszkodik vissza az album az ellaposodott hangulatból. A szöveg a motivációkeresésről szól, amikor elakadunk életünk egy projektjében. A „We’ll be digging swimming pools” („Úszómedencéknek fogunk helyet kiásni”), ami a dalszöveg egyik fő mondata, az album producerétől származik, akkor ismételgette, amikor számára tetsző dalötletet hallott a stúdióban. Ezt mantrázva igyekezett felpörgetni a saját játékukkal elégedetlen zenészeket.

Két dolgot érdemes kiemelni a dallal kapcsolatban. A francia nyelvű rész a bridge-ben bár elsőre Donnelly halk motyogása miatt nem tűnik fel, de a dalszöveg tanulmányozása után már rááll az ember füle, és akkor a dal fénypontjává válik. A másik: az előző albumhoz (Amazing Things) kapcsolódik. A dal végén hallható kiabálás az Uber című dalra emlékeztet, ami hasonlóan végződik.

Az utolsó előtti dal a Hype Man, ami a lemezen sok számhoz hasonlóan érdekes hangzással indít, végül leül a hangulat. Az album végéhez közeledve nagyobb szerepet kap Donnelly magas hangja, talán pont ezért érződik kiegyensúlyozottabbnak is, és mert nem próbálnak túl sok koncepciót belesűríteni, mint a Nightmare Trippingbe. Szépen építik fel a breakdown előtti részt, emiatt maga a breakdown is nagyot üt, az akusztikus gitár pedig nyárias hangulatot teremt, amihez illeszkedik a dalszöveg is a nyárba vágyódással („I need a holiday bro, I need a nice tan” – „Nyaralni akarok, tesó, lebarnulnék szépen”).

A The Corner a leginkább fülbemászó, és egyben az egyetlen lassú dal. Az átvezetés nem hangzásban, hanem témában jelenik meg: a Hype Man vágyik egy biztató emberre, míg a The Corner már arról mesél, milyen ezzel az emberrel együtt lenni. Megfelelő lezárás az álmodozó hangzás miatt, viszont a dalban a breakdown felesleges, a dalt kevésbé kellemes irányba viszi el.

Az album sokadik hallgatásra nő igazán az ember szívéhez, ellentétben a 2018-as Technologyval, ami sokkal érettebb dalokat tartalmaz hangzásban. A Nightmare Trippinget nem sikerült igazán felépíteni, csak zenei ötleteket dobáltak egybe, melyek nem lettek precízen kidolgozva.

Habár a zenekar nem akarta kezdetben a lassabb dalokat szerepeltetni (The Corner például) attól félve, hogy nem illeszkednek majd a tematikába, a fekete bárány inkább a Ghost In The Night. A The Corner szép lezárása a Nightmare Trippingnek, míg az utóbbi dal tompa, ha nem lenne az albumon, sokaknak fel sem tűnne.

Egy metállemeznél sokszor nehéz átadni a megfelelő érzéseket, de itt a hangulat egyértelmű, rátelepszik az emberre még a dalszöveg olvasása nélkül is. A Don Broco most először jelentetett meg albumán együttműködésben készült dalokat, és ehhez elsőre is sikerült híres neveket találniuk.

A zenekar már a Royal Albert Hallig is eljutott 2023-ban, most június 16-án pedig Budapestet veszi célba, és második magyar koncertjét adja a Dürer Kertben. A turné dallistáját már meg is jelentették zenei platformjaikon.

Kép forrása: Don Broco Facebook-oldala