„A világ a tiéd” – hirdeti a neonfelirat mindkét A sebhelyesarcú-film zárójelenetében, amelyben a nagyravágyó bűnöző már halott. Ez a keserű irónia nem annyira a gengsztert minősíti, nem rajta, hanem inkább magán a társadalmi-politikai rendszeren élcelődik, ami arra késztette az antihőst, hogy merjen nagyokat álmodni, és használja ki a kiskapukat annak érdekében, hogy a csúcsra törjön.

A gengszterfilm első nagy elemzője, Robert Warshaw megállapította, hogy a gengszter a modern világ terméke, aki a sikermítosz bűvöletében cselekszik. Bizonyos értelemben tehát nemcsak bűnös, hanem áldozat is, amerikai kontextusban az „amerikai álom”, általánosságban a kapitalista rendszerek ideológiájának, sikermítoszának az áldozata.

Sőt, nem kizárólag a szűk értelemben vett gengszterfilmekben, azaz a klasszikus immorális bűnözők történeteiben jelenhet meg a sikermítosz kritikája: bármilyen törtető, a hatalomért bármire képes, majd legalább erkölcsi értelemben elbukó antihős sztorijában jelen van. Orson Welles Aranypolgárának gátlástalan sajtómágnása, Dan Gilroy Éjjeli féregjének minden hájjal megkent, szenzációhajhász riportere és J Blakeson brit rendező és forgatókönyvíró legújabb művének, a Fontos vagy nekemnek gátlástalan gondnoka, Marla Grayson is a csúcsra törnek, és közben mindenkin átgázolnak, aki a sikerük útjában áll. Így ha nem is feltétlenül illegális, amit csinálnak, de ezek a hősök a gengszterekhez hasonlóan immorálisak. Ez az immoralitás, nem pedig a törvénysértés a végzetük.

Blakeson műve megosztotta a közönséget és a kritikusokat is, mert a Rosamund Pike által félelmetesen jól megformált Marla egy valóban nagyon ellenszenves karakter, egy igazi immorális antihős, aki már a nyitó montázsszekvenciában a következőt fogalmazza meg:

„Régen olyan voltam, mint te. Azt gondoltam, a kemény munka és a tisztességes játék sikerhez és boldogsághoz vezet. Hát nem. A tisztességes játék egy vicc. A gazdagok találták ki, hogy a többiek szegények maradjanak.”

A főhősnő szerint tehát, ha a rendszer igazságtalan, akkor neki sem kell betartania a szabályokat, sőt élhet a kiskapuk adta lehetőségekkel, így kihasználhatja az idős emberek nyomorát és kiszolgáltatottságát. Ennek érdekében egy kisebb hálózatot hoz létre: Fran nevű barátnőjével felhajtják azokat a nyugdíjasokat, akikre cinkosuk, Dr. Karen Amos rásüti, hogy már nem tudnak gondoskodni magukról, elintézik, hogy a bíróság Marlát jelölje ki gondnokukként, aki természetesen egy idősek otthonába szállíttatja a szerencsétlen választottjukat, hogy rátehesse a kezét az ingatlanjukra. A „törvényes gengszternők” azonban emberükre akadnak, amikor egy Jennifer Peterson nevű, látszólag hozzátartozók nélkül élő asszonyra bukkannak, aki tökéletes célpontnak ígérkezik. Igen ám, de valójában van egy fia, Roman Lunyov, történetesen egy orosz maffiózó, aki édesanyjánál gyémántokat rejtett el, és attól sem riad vissza, hogy akár Marla és Fran holttestén keresztül szerezze vissza Jennifert és a drágaköveket.

J Blakeson műve több gengszterfilmes alműfajt ötvöz. A sztori összességében egy klasszikus felemelkedés- és bukástörténet, de keveredik benne a betörős heistfilm és a menekülő szerelmesek-sztori is. A Fontos vagy nekemet így már csak műfajisága miatt sem érdemes átlagos filmként nézni, hiszen a gengszterfilmek eleve bűnözőket mutatnak be, akik valamiért kiérdemlik a szimpátiánkat, de mégis csak megkárosítanak másokat, így velük nem lehet minden további nélkül, egyértelműen azonosulni. A sebhelyesarcú hőse lehet, hogy szereti barátját és húgát, de attól még egy igazi őrült, aki szemrebbenés nélkül képes gyilkolni, ha a hatalom megszerzéséről vagy megtartásáról, vélt vagy valós becsületéről van szó. Az Aranypolgár címszereplője is hiába válik szánalomra méltó öregemberré a szemünk láttára, és tudjuk meg a film végén, hogy szánkójára, Rózsabimbóra gondolva mindig is ellágyult a szíve, összességében ellenszenves, hideg és kegyetlen sajtómágnás, aki ha direkten nem is gyilkol, de tönkretesz emberi életeket. Szóval ilyen alapon miért is kellene elutasítani Marlát mint főhőst, akivel a néző kénytelen elindulni a cselekményben, és annak második felében még izgulnia is kell az életéért? Tony Montana akármilyen sok aljasságot követett is el (például megölte a saját barátját) az 1983-as A sebhelyesarcú végén, a nagy fináléban, amikor a kolumbiai drogbáró hadserege megrohamozza a villáját, mégis őérte szorítunk. Annak ellenére is, hogy esélytelennek tűnik a küzdelme.

Marla Grayson igenis jó karakter, és ha a Fontos vagy nekem nem is feltétlenül pozitív értelemben régi vágású tanmese, akár a klasszikus gengszterfilmek többsége, de nem is öncélú, illetve nem kívánja glorfikálni ezt a végtelenül züllött nőt.

Marla a nagyformátumú bűnözőkhöz hasonlóan a kapitalista rendszer két lábon járó kritikája. Ez nemcsak didaktikus felvezető narrációjából, hanem a cselekmény első feléből is nyilvánvalóvá válik. Az antihős tudatában van annak, hogy az igazságszolgáltatás csak jogszolgáltatás, a bíróság meghatározott sémák szerint működik, és ha megvannak a papírok, akkor olyan mindegy, hogy az adott ügy összhangban van-e a realitásokkal, vagy sem.

A film egyik legabszurdabb, leginkább elgondolkodtató jelenete, amelyben Marla felkeresi Jennifert, és mosolyogva közli vele, hogy bírósági végzés értelmében ő már nem lakhatja a házát, mert a jogszolgáltatás szerint gondnokságra szorul. Az asszony hiába egészséges, hiába rafinált, hiába van helyén az esze, mégis idősek otthonába kényszerül, mert ha ellenállna, akkor a végzés szerint rendőrök vezethetnék el, toloncolhatnák ki a saját házából. Így felmerül a kérdés, hogy valóban Marla-e az abnormális. Egyértelműen nem csak ő az, sőt ő és Fran igazából a társadalmi-politikai rendszer termékei vagy szimptómái.

Nagyon ötletes volt behozni egy klasszikus gengsztert a képbe. Romannal kontrasztban még inkább láthatóvá, hangsúlyossá válik, hogy ebben a történetben nem kizárólag egyének a bűnösök, rendszerszintű problémák érhetők tetten, amelyek katalizálják a bűnözést, a másik ember megkárosítását. Roman és Marla tulajdonképpen társak is lehetnének, mert módszereik hasonlóak, de eszközeik különböznek. Be is bizonyosodik, hogy Marla veszélyesebb Romannál, mert míg Romannak fegyverei, verőlegényei és bevett kínzási-likvidálási rituáléi vannak, amelyekért a jogszolgáltatás börtönbe is csukathatná, addig a főhősnő szinte feddhetetlen, megfoghatatlan. Az ő fegyvere a gondnokság, ami mögött ott áll a törvény. Gondnokként emberek sorsáról dönthet, és áldozatai vagyona, ingatlanja kerülhet a teljes ellenőrzése alá. Pénze és hatalma van anélkül, hogy bárkinek a fejéhez pisztolyt tartana. Nyilvánvalóan művészi túlzás az, ami a filmben megjelenik, de van valóságalapja, ahogy ezt J Blakeson is megerősítette egy interjúban, mivel a törvények az Egyesült Királyságban valóban lehetővé teszik, hogy az ember gondnokként ekkora hatalomra tegyen szert. És sajnos bőven volt rá példa a múltban, hogy a gondnokok vissza is éltek helyzetükkel. A rendező éppen erre a problémára kívánta felhívni a figyelmet, és Marla éppen ezért egy karizmatikus, Frannel folytatott intim kapcsolatában valóban gondoskodó, „munkájában” mégis ellenszenves és aljas ember. Az életben is találkozhatunk ilyenekkel, akik elsőre megnyerőek, de kiderül róluk, hogy báránybőrbe bújt farkasok. A „törvényes gengszternők” éppen ezt a pozitív kisugárzásukat használják fel, hogy mások bizalmába férkőzve megkárosítsanak embereket.

Sokan azon is felháborodtak, hogy a főszereplő két leszbikus nő és egy kisnövésű gengszter, így a Fontos vagy nekem végső soron egy „antiliberális” film, egy vádirat a politikai korrektség ellen, mivel a másságot összekapcsolja a bűnözéssel mint devianciával. Egyrészt Marla egyik megkárosítottjának fiától, Feldstromtól rögtön a film elején szexista fenyegetést kap (mellé egy méretes köpést az arcába), másrészt Roman is fehér férfi, illetve jellemzően fehér macsó férfiakkal van körülvéve, akik nem riadnak vissza attól sem, hogy megüssenek egy nőt.

Marla és Fran éppenséggel tekinthetők egyfajta Thelmának és Louisnak, akik akármilyen módszerekkel is, de a patriarchális társadalommal szemben állnak, és férfiaktól független nőkként bebizonyítják, hogy meg tudják védeni magukat.

Másrészt nem kitüntetett fontosságú, hogy a főhősnők leszbikusok, senki sem emiatt támadja vagy támogatja őket, ahogy annak sincs túl sok jelentősége, hogy Roman kisember, mert így is veszélyes és félelmetes gengszter. Kezdettől, a nyitójelenettől fogva egyértelmű, hogy működne a film heteroszexuális kapcsolattal és átlagos testmagasságú ellenlábas gengszterrel is, mivel az „extrák” (hogy Marla leszbikus, hogy Roman kisnövésű) nem tesznek hozzá semmit a cselekményhez.  Az való igaz, hogy mindennapi életünkben ezek nem számítanak „extráknak”, de ha egy film rendezője például az LMBTQI-közösséghez tartozó hősöket vonultat fel, akkor élünk a gyanúperrel, hogy ezzel van valami célja, valamit közölni kíván. A Fontos vagy nekemben viszont irreleváns  a szereplők szexuális identitása vagy testmagassága a cselekmény szempontjából, viselkedésük és reprezentációjuk, valamint a gengszterfilmekéhez hasonló ívű és tanulságú cselekmény miatt azonban visszafelé sül el ez a puska. Azaz Marla és Fran egyfelől erős, autonóm nők, akik ellenszegülnek bármilyen férfiuralomnak, másfelől immorális bűnözők, akik manipulációval és törvényes eszközökkel elszedik idős emberektől a vagyonukat és a szabadságukat. Ilyen módon óhatatlanul is összekapcsolódik a szexuális másságuk a bűnözéssel mint devianciával. Roman esetében pedig eleve adott a probléma, hiszen kezdettől egy veszélyes kisnövésű gengszterként ismerjük meg, és eszünkbe juthat róla a kifejezetten pejoratív magyar című, klasszikus filmvígjáték: Óvakodj a törpétől!

Szerencsétlen módon a Fontos vagy nekemben a „másság”, sőt a nőiség és az erős, autonóm nő toposza a devianciával kapcsolódik össze, amit súlyosbít a példázatjellegű klasszikus gengszterfilmek üzenetét idéző tragikus végkifejlet: „lám, ide jutsz, ha így élsz”.

J Blakesonnak valószínűleg nem az volt a célja, hogy negatív fényben tüntesse fel a leszbikusokat vagy a kisnövésűeket, hanem pont ellenkezőleg, esendő emberekként kívánta ábrázolni őket, akik ugyanúgy hibázhatnak, mint bárki más. Ám az ábrázolásmód és a cselekmény iránya félreértelmezhetővé teszik a karakterek reprezentációját.

Ideológiai ellentmondásai, következetlenségei ellenére a Fontos vagy nekem jó és jól megrendezett film. Telitalálat volt a szereplőválasztás is: Rosamund Pike elképesztően zseniális a tenyérbemászó Marlaként, akinek a megfelelő pillanatokban képes megmutatni az esendő, szánalomra méltó oldalát is, Peter Dinklage pedig szintén remekel a hűvös, racionális, régi vágású „keresztapaként”.

Ki kell emelni a gengszteranyukát játszó Dianne Wiestet is, aki végső soron Marla idősebb változata, hiszen megnyerő a mosolya, elsőre kedvesnek és ártatlannak tűnik, de amikor végre tisztán látja, hogy kivel áll szemben, előbújik belőle a gengszter. Külön szót érdemel Marc Canham kiváló elektronikus zenéje, ami ha kell, pörög, ha kell, lassú, delíriumos hangulatot teremt, álomszerűvé lényegíti a történetet.

Az álom pedig fontos, hiszen Marla a „kapitalista álom” bűvöletében cselekszik. Ha nem is fogjuk korunk Aranypolgáraként, de még csak LMBTQ- vagy anti-LMBTQ-filmként sem emlegetni, egy jó filmként emlékezhetünk a Fontos vagy nekemre, ami érzékletesen mutatja be a modern jóléti társadalmak egyik hatalmas problémáját: 

hogy egyesek sikerének a másik ember nyomora az ára.