bezár
 

színház

2021. 04. 29.
Nehéz idők, nehéz emberek
Andrew Bovell: Ha elállt az eső, Guelmino Sándor rendezésében
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A tatabányai Jászai Mari Színház Ha elállt az eső című előadása nehéz. Nehéz játszani, nehéz felnőni hozzá, és nehéz annak is, aki csak szemléli. Egymásba csontosodott, örökletes családi traumák sora, amelyeken a hangsúlyos bibliai jelképrendszer nem más, mint a kamuflázs, az időtlenség és egyetemesség palástja.

Magányok

Az előadás felütése, a posztapokaliptikus halvacsora előkészületei a mű ciklikus időfelfogásának szép példája: a 2039-es évben kezdünk s ide is térünk majd vissza, közben pedig nem bír nem az eszünkbe jutni Márquez Száz év magánya. Az asszociáció oka a keresztény-zsidó kultúra és jelképrendszer már-már túlhangsúlyozása, a „mágikusnak” mondható történések, továbbá a négy generáció közvetett és tragikus találkozása az időben. A történet kezdete (ami talán a magányosság szerteágazó okainak is szemléje) betölti egyúttal a vég szerepét, hiszen a történelem mint tájékozódási pont nem számít többé – érvényes történelem már a nem lineáris eseménysor első állomásánál sincsen, legfeljebb történetek és azoknak az emlékei.

Szkéné színház

Végh Péter Gabrieljének áradó szavaiból kitűnik, hogy a fátum utolérte az emberi civilizációt. Tehát amit Fekete Anna csodásan dekonstruált díszletében látunk, az az egész bolygót velejéig kifacsaró kapitalizmus és élvhajhászás terméke.

Mikor Gabriel megtalálja az égből pottyant halat a sivatagos, szuvatos romok között, tudjuk, hogy a jövő csak mítoszként fogadható be, akárcsak a múlt. Gabriel belépője az az állomás, melyet ugyan korán megismerünk, majd egészen a végéig várjuk, hogy az elkárhozás különböző stádiumaiban vegetáló családtagok  is megérkezzenek.

Szakács Hajnalka, Figeczky Bence, Ráckevei Anna

Végh átgondoltan formált, a színész és a karakter viszonylagos öregsége ellenére is gyermeki Gabrielje már a harmadik nemzedék a sorban, az örökösök örököse. Előbeszéde közben a térben jelenlévő játszók még beolvadnak a bútorok és kacathalmok közé, s miközben fiát várja látogatóba, szó szerint fokozatosan porolja le őseit, akik lassan megmozdulnak, majd maguk is interakciókat kezdeményeznek. Ahogy játékba hozza őket, az ismerősnek hat, és működik is. Az előbb bábként mozgó, majd érzelmekkel és végzetekkel terhelt karakterek veszik át tőle a szót, ki ügyesebben, ki szürkébben.

Gabriel nem apostol, hanem remete, kívülálló a maradék emberi világ peremén. Erre a létre kárhoztatja öröksége, és szavaiból kitűnik, hogy legfeljebb ő is csak családjának titkait tudja felszolgálni az akkor még csak szavakban megidézett fiának. Fanyar, de komikus arra gondolni, hogy a történelem utáni világban egy apa-fia találkozás kellemetlensége ugyanolyan súlyos megmérettetésnek számít, mint az általunk ismert jelenben. Mégis erre van szükség, hogy a kizökkent idő a helyére kerüljön és legalább a kör bezáruljon. Elménk mélyén Lars von Trier Melankólia című filmje lopakodik.

 

A Cethal gyomrában

A szomorú világ, melyet a díszlet „leporlása”, a játszók általi fokozatos újrakonstruálása még inkább kiemel, hozzáillő keretet ad a főszerepeket betöltő York és a Law család titkokkal terhelt történetének, mely krimiket idéző szövevényessége, és az emlékezés homályossága miatt csak teljes figyelemmel követhető - tulajdonképpen ennek a családtörténetnek a ki- és felszolgálására törekszik az összes mozzanat.

A tér elemeinek szabad és ötletes felhasználása támasztékot nyújt a színészi játéknak; alakítható, el lehet benne veszni, vissza lehet húzódni az árnyak közé, vagy éppen ellenkezőleg, kiemeli azt, aki a figyelmet igényli. Ez az enteriőr egészül ki a bibliai elemekkel, melyek az én értelmezésemben a kulturális kapaszkodók szerepét töltik be.

Bár a halak és a belőlük készült ételek valóban fontos motívumai a cselekménynek, nem csak Krisztusra vonatkoznak, az emberiségből hiányzó alázat nyomán a pusztulásnak is jelképei lesznek. Ugyanez mondható el az özönvízről, a sivatagról, végítéletről, elűzetésről és vándorlásról.

A bibliai motívumkincset a posztapokaliptikus díszlethez hasonlóan úgy használja fel az előadás, mint egy közérthető kommunikációs kódot, mely segít a befogadónak megérteni a családtörténet privát mitológiáját – továbbá a valósnál nagyobb jelentőséget kölcsönöz az egyéni végkifejleteknek is, hiszen a biblikus forma természetszerűen tekintélyt kölcsönöz.

Erőssége Guelmino előadásának, ahogyan a személyes krízist párhuzamba állítja a globális pusztulással. Az előadás szereplői hozzánk hasonlóan csak újságlapokon és saját egzisztenciális mozgásterük változásain át érzékelik a világ szétesését. Személyes tragédiájuk valószerűen szorítja háttérbe a kollektív fenyegetettséget. Az elsivatagosodásnál vagy éppen özönvíznél sokkal fontosabb kérdés lesz az, hogy miként kuszálódott össze eközben négy generáció sorsa. A tükörben élesen vehetjük ki a saját prioritásainkat az egyéni és a közösségi problémáinkra vonatkozóan. („Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre”, jut eszünkbe Pál apostol a korinthusbelieknek írt első levele a gyakran feltűnő tárgy nyomán.)

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a család, különösen az „ősapa”, Henry Law történetét, akinek a bőrében Crespo Rodrigo remekel, olyan megfejtést is kaphatunk, amely arra késztet minket, hogy a nem túl reménykeltő külsőségeket egy ősbűn következményének tartsuk, egyfajta büntetésnek. Ez a lehetőség a hosszú játékidő alatt válik olyan alternatívává, amely érthetővé teszi azt a kommunikációs és egyéb züllést, amelyet a színen látunk. Nem állítható, hogy nem zajlik valódi eszmecsere a színen, ám ezek az interakciók csak kevésszer késztetik tettekre a mű alakjait, saját kényszereik sokkal erőteljesebb mozgatók.

 

Szánhatunk-e egy pedofilt?

Bár a színlap azt ígéri, hogy a sorsfüzérek kapcsolódása lesz az a kérdés, amely felkavarja a befogadót, ennél fajsúlyosabb problémafelvetések is lappanganak az előadásban. Mindegyik szereplő megkapja a maga „öt perc” figyelmét, realizálhatjuk, hogy a szerző valódinak tetsző embereket faragott a műbe, azonban az egyes játszók közötti különbségek miatt többük szürkévé válik, míg mások erőteljesen emelkednek ki.

Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo

Mellőzve a részletes enumerációt, a legnagyobb hiányt a Honti György által játszott Joe Ryan esetében tapasztaljuk. Egy férfi, aki szeret egy nőt élethosszig, egy nőt (Ráckevei Annának nincsen könnyű dolga a mentálisan hanyatló anya szerepében), aki csak azért van vele, mert lehetne akárki mással is – mindezt pedig a nyíltan, tréfálkozva meg is tárgyalják. Ryan felneveli a későbbi „remetét”, Gabriel Yorkot, egy másik férfi (Figeczky Bence megkapó Gabriel Law szerepében) nemzette gyermeket. Teszi mindezt magába fojtott dühvel, megalázkodó szerelemmel; legalábbis tenné, ugyanis Honti ábrázolásában Joe gyönyörűen szomorú személye nem lesz több egy szürke mellékalaknál, akinek a jelenléte csak arra szolgál, hogy tanúi lehessünk a Law és a York család átkának ragadósságáról. Válasz nélkül marad a kérdés, hogy miért tette és hogyan volt rá képes. Válasz nélkül marad az is, hogy fék vagy inkább rugó szerepét töltötte-e be a folyamatsorban. Egyetlen fontos döntéséről tudunk, s annak feltárása is nélkülözi a hozzá méltó energiát, pedig a szövegkönyv nagy erőt rejt ezen a ponton.

Végül az „átok” eredetére is fény derül. Az ősbűn elkövetője az “ősapa”, Henry Law, akit Crespo olyan értőn húz magára, hogy kettősüket nem lehet szívből gyűlölni – annak ellenére képtelenek vagyunk együttérzésünket felfüggeszteni a beesett arcú, sápatag kis izgága ember iránt, hogy tudjuk, pedofil, esetleg valami annál is sokkal rosszabb.

Az előadás sötét bravúrja ez. Megkínál minket egy esendő, de érzékenysége, tudása és lelki energiái miatt szimpatikus figurával, majd úgy pusztítja el a róla felépített képet, hogy kénytelenek vagyunk megőrizni valamit a vonzalmunkból – ez az előadás igazi boszorkánysága. Itt a felvetett probléma válaszokat is tartogat, hiszen Henry a példa arra, hogy egy bestiális vágyak tüzelte emberrel is tudunk közösséget érezni. Ennek a felismerése miatt mi is szívesen bújnánk szégyenünkben az asztal alá.

Végh Péter és Dévai Balázs

Bár a finálé nem különösebben emlékezetes, Gabriel York bőröndje és a belőle kikerülő tárgyak annyi feloldozást adnak, hogy a fenti felismerés valamelyest súlyát veszítse. Henry, Joe és a többiek dolgai már csak totemek, amelyekhez homályos történetek ragadtak, az idők rétegei között maguk a személyek már rég elkallódtak.

A Guelmino Sándor által tavaly februárban színpadra állított Andrew Bovell-darab interpretációja nem hibátlan, és a történet biblikus grandiózusságát a díszlet cizellált világán és az alapműben már kidolgozott sorsok súlyán kívül kevés más elem támasztja alá. Veszélyes ez az ösvény, amelyen az alkotók és a nézők együtt járnak, de olyan izzasztó, hogy a relatív statikusságot és a színészi munka egyenetlenségeit hamar meg tudjuk bocsátani, s úgy létezünk ebben a térben, mint azok az előadásban emlegetett emberek, akik túlélték a természeti csapásokat. Bizonytalanul, csak kapaszkodva, a York és a Law családok terhes örökségét átélve.

Andrew Bovell: Ha elállt az eső
Fordította: Zöldi Gergely
Szereplők:
Gabriel Law – Figeczky Bence
Gabrielle York – Ráckevei Anna
fiatal Gabrielle York – Szakács Hajnalka
Henry Law – Crespo Rodrigo
Elizabeth Law – Egri Márta
fiatal Elizabeth Law – Bakonyi Csilla
Joe Ryan – Honti György
Gabriel York – Végh Péter
Andrew Price – Dévai Balázs

Alkotók és művészeti munkatársak:
Díszlet – Fekete Anna
Jelmez – Kiss Julcsi
Súgó – Tóth Bianka
Ügyelő – Kánai Gergely
Rendezőasszisztens – Ádám Dorottya

Rendező – Guelmino Sándor
2021. április 12. onlineKépek forrása: Prokl Violetta/Tatabányai Jászai Mari Színház

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kocsis Marcell --

Huszonhét éves, az ELTE szombathelyi campusán végzett magyar-történelem tanárként. 2015 óta ír újságot, jelenleg az ART7 művészeti portál szerkesztője és a dunszt.sk publicistája, az f21.hu főszerkesztő-helyettese. A színház, az irodalomtudomány, a macskák és a bakancsos túrák megszállottja.


További írások a rovatból

színház

Lépjünk ki a babaházból! Lépjünk ki a babaházból!
Kartonpapa a Szkénében
színház

A színházi nevelés felelőssége A színházi nevelés felelőssége
Ahogy teccik a Gyulai Shakespeare Fesztiválon
színház

Ennél hangosabban nem lehet kiáltani Ennél hangosabban nem lehet kiáltani
A Mefisztó bemutatója az Átriumban
Gimesi Dóra - Jeli Viktória: Regényes Shakespeare


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés