bezár
 

irodalom

2021. 05. 11.
Birkózás az élményanyaggal
Annie Ernaux: Lánytörténet - Magvető, 2020
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Annie Ernaux könyve egy trauma utáni nyomozás története, amelynek kevésbé a trauma, sokkal inkább a nyomozás a hangsúlyos eleme. A Lánytörténet részben hasonló módon küzd az elbeszélés nehézségeivel, mint az ottliki vagy mészölyi hagyomány, mégis jelentősen más élményanyaggal kell szembenéznie.

Amennyire magával ragadó és sodró lendületű Annie Ernaux Lánytörténet című műve, éppen annyira nehéz róla beszélni, amikor elemeire próbálom szedni. Maguk a történések pár mondatban összefoglalhatóak lennének, ennél azonban sokkal izgalmasabb azok elbeszélésmódja. Az 1940-es születésű Ernoux önéletrajzi ihletésű regénye ugyanis ebből a szempontból erősen kísérleti: egy szűk időszakot, 1958 augusztusát és szeptemberét, ezen belül is egy traumatikus élmény emlékeit próbálja feldolgozni úgy, hogy nagyrészt ezen esemény körül cirkulál, térben és időben egyaránt. Az esemény helyszíne egy gyerektábor az Orne megyei S.-ben, ahová az akkor éppen 18 éves elbeszélőnk – aki azonosítható a szerzővel – gyermekfelügyelőként érkezik. Ezzel máris beleütközünk a könyv – saját maga számára is feltett – legnagyobb elbeszéléstechnikai dilemmájába: vajon mennyire azonos a visszaemlékező elbeszélő azzal a lánnyal, aki akkor, 1958-ban volt?

Elbeszélőnknek feltett szándéka, hogy minél pontosabban tisztázza saját maga előtt is azokat a körülményeket, amelyekben ez a bizonyos esemény bekövetkezett, és azokat is, amelyeket kiváltott. De vajon hivatkozhat-e önmagaként arra az '58-as lányra, akiről beszélni szeretne, vagy a tisztább távolságtartás jegyében beszéljen róla inkább E/3-ban? Bár végül az utóbbit választja, ez még nem jelenti azt, hogy a regény ne ugrálna megállás nélkül az említett szemszögek között úgy, hogy a múltbeli leírásokba bele-belefolynak azok a későbbi tapasztalatok, amelyeknek akkor hangsúlyozottan nem volt a birtokában. Emlékezéseit rengeteg objektív, tárgyi eszközzel segíti: múltbeli énjére következetesen a leánykori nevén, Annie Duchense-ként hivatkozik. Fényképeket keres, korabeli híreket, slágereket, máskor későbbi filmeket, olvasmányélményeket említ, egyúttal rögtön hozzátéve azt is, hogy az a bizonyos '58-as lány mit gondolt vagy mit nem gondolt róluk.

Lánytörténet

Ha már objektív tények: a kamaszkor, a felnövés, na meg a nehéz elbeszélhetőség okán a magyar olvasónak eleinte nem tud nem beugrani a Lánytörténetről az a magyar prózahagyomány, amely nagyrészt ugyanezekkel az elemekkel dolgozik. Gondolok itt Ottlik Géza legfontosabb művére, az Iskola a határonra, de hasonló módon idevágó alkotás Mészöly Miklóstól az Atléta halála is. A felszíni hasonlóságokon túllépve ugyanakkor legalább ennyire szembetűnőek a világok közötti különbségek. Ezek egyike az a körülölelt kulcsidőszak, amelyről az adott könyv minden erejével mesélni próbál. Amíg Ottliknál a kőszegi katonaiskolában töltött idő úgy jelent éveket, hogy fontos benne az élmény folyamatossága, Mészölynél pedig Őze Bálint egész életének a barátnője által megismert része áll az elbeszélés rendelkezésére, addig Ernaux esetében az elbeszélési nehézségek egy sokkal fókuszáltabb pont köré csoportosulnak. Az az időszak, amelyik az augusztusi-szeptemberi gyerektáboron kívül ebből a könyvből megismerhető, plusz-mínusz pár év, erősen traumafókuszú sűrítésben. A másik fontos különbség – ezzel szoros összefüggésben – az elbeszélések körülményeinek a nemi eloszlása. Hiszen Ottlik katonaiskolája kizárólag fiúkból állt, és bár az Atléta halála női elbeszélő, Őze Bálint barátnője, Hildi szemszögéből dolgozik, mégis egy egészen más pozícióból teszi azt, mint Ernaux, aki egy női főszereplőt, továbbá egy női jellegű traumát helyez az elbeszélés középpontjába: elbeszélője életének első szexuális aktusát, amely talán nem is volt több egy nemi erőszaknál.

Ez a bizonyos talán azért fontos, mert a történet egy pontján maga az elbeszélő vallja be, hogy a mai napig nem képes az itt csak végig H. néven ismert fiú tettére az erőszak szót használni. Annak ellenére sem, hogy az események korábbi leírása okán valóban elég nehéz másra gondolni. Sőt, még annak ellenére sem, hogy a szereplőnk által csak később, 1959 áprilisában olvasott Simone de Beauvoir-könyv, A második nem szerint „Az első behatolás mindig erőszak”. Miközben ennek az értelmezésnek a lehetősége a Lánytörténet egyik fő mozgatórugója, végig tartózkodik az egyértelmű ítélethozataltól. Ennél sokkal fontosabb a számára az, hogy folyamatos önreflexióval meséljen arról a furcsa, megrögzött, elfojtásokkal és bulímiával terhelt rajongói attitűdről, amely a történtek után még jó másfél-két évig mozgatta Annie Duchense-t, holott H.-val a tábori eseményeket követően elváltak útjaik. Ezek a történetek csapongó ismerkedési próbálkozásokról, az ezekért kapott megalázottság-érzésekről, sőt, olykor még a megalázó felek közé való beilleszkedési kísérletekről is szólnak úgy, hogy az események hátterében mindvégig ott mocorog annak a bizonyos augusztusi első estének az élménytapasztalata.

Mindezek alapján tehát annyi tűnik biztosnak, hogy Annie Duchense megbízott valakiben, akiben csalódnia kellett, ennek pedig nehéz és fájdalmas következményei lettek a számára minden lehetséges társadalmi szinten. Az az objektív eszközökkel végrehajtott szubjektív nyomozás, amely ebben a könyvben történik, azokat a pillanatokat kutatja, amikor mindezzel a fájdalommal az elbeszélő szembe tud nézni. Újra és újra arra keresi a magyarázatot, hogy hogyan válik egy traumatikus pillanat az életünk részévé, és hogyan határozza meg azt hosszú évekre előre, még akkor is, amikor már azt gondolná az ember, hogy feldolgozta magában az élményt.

A Lánytörténet nem egy könnyű olvasmány, mégis becsülendő benne ez az újra és újra rákérdező prózai magatartás, amely az élményanyaggal birkózik. Ez a könyv a jelen pillanatában megélt múlt élményanyagát próbálja összehasonlítani a menthetetlenül a múltból táplálkozó jelenével. Ezt pedig végig lenyűgöző önreflexióval teszi, lehetőséget nyújtva arra, hogy az olvasó az elbeszélővel együtt vesszen el a feldolgozni kívánt élményanyagban.

 

A főoldalon látható portré a szerzőről Catherine Hélie munkája, a Gallimard tulajdona. Forrása: Annie-Ernaux.org. A további fotókat a szerző készítette.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Stermeczky Zsolt Gábor --

1992. Budapest. Főleg Rákospalota és Újpest határmezsgyéje. Zene, színház, irodalom. Költő, író, kritikus, hobbizenész, durván alkalmi slammer. Megjelent könyve: Tévedések tárgya (2018, Scolar, verseskötet)


További írások a rovatból

irodalom

Forradalmi irónia Forradalmi irónia
Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány – Magvető, 2021.
Annie Ernaux: Lánytörténet - Magvető, 2020

Más művészeti ágakról

zene

Ha beoltottak, mehetsz koncertre, Izraelben
Tel Avivban szabadtéri koncertet szerveznek a Covid-19 ellen beoltottaknak
art&design

Hölgymenyét Hölgymenyét
Interjú Verebics Kati festővel
gyerek

Öt budapesti séta egy füzetben
Ingyenes program a Deák17 Galéria jóvoltából az egész családnak


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés