bezár
 

art&design

2021. 06. 28.
Portré a 20. századról
Virtuális séta a Budapest FotóFesztivál „Fotóikonok – Archívumból történelem” című kiállításon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A New York-i Howard Greenberg Gallery gyűjteményéből mutat be válogatást a Budapest FotóFesztivál és a Műcsarnok. A 20. század egy szegmensének megelevenítését célozták meg a fénnyel rajzolt képeken, amelyek nemcsak a műfaj újításait hordozzák magukban, hanem a korszak sajátosságait is.

„Minden képe egy történet kezdete és egyben portré a történetmesélőről” – nyilatkozott Anne Morin, a kiállítás kurátora a Műcsarnokban bemutatott tárlatról.[1] A fotográfia 19. századi megjelenése, majd rohamos elterjedése és népszerűsége az első világháború után vált érzékelhetővé, hiszen már képesek voltak egy-egy pillanatot hihetetlenül gyorsan megörökíteni. Mindaddig, amíg művészeti tevékenység alatt kifejezetten az anyag fizikai formálását értették, nem pedig az elgondolást, a fotográfia élesen elvált az akkori értelembe vett képzőművészettől; a fotóművész nem saját kezeivel formálta meg a képet, hanem „csak” beállította a fényképezőgépet. A fotósok egy csoportja átvette a festészet hagyományait, annak látványvilágát (ők voltak a piktorialisták) – velük szemben, ellenpólusként helyezkedtek el azok a művészek, akiket a fotográfia egyedisége foglalkoztatott, illetve, hogy miként alakítja át látásmódunkat a fényképezés.[2]  Így lett a 20. században egyre népszerűbbé váló fényképezés gyorsan az önkifejezés, illetve a társadalmi reflexió eszköze, dokumentálva a kor kulturális és szociális változásait.[3] Ennek a reflexiónak a megjelenítésére vállalkozott a Műcsarnok online kereteken belül kisebb-nagyobb sikerrel a Budapest FotóFesztivál nyitóprogramjaként. Igaz, a legújabb járványügyi intézkedések értelmében korlátozottan már megtekinthető a kiállítás személyesen, számomra sajnos egyedül az online tárlat megtekintése volt adott.

enteriőr FOTÓIKONOK - Archívumból történelem | Howard Greenberg Gallery, New York, fotó: Nyirkos Zsófia (c) Műcsarnok

A Műcsarnok weboldalán megtekinthető virtuális séta sajnos nem teszi lehetővé az egész kiállítás megtekintését, sokkal inkább a tárlat hangulatát próbálja megidézni. A látható felvételek, illetve a virtuális sétához társított online tárlatvezetés így is ad egy – igaz, jóval szűkebb ─ képet a 20. század fotográfiájának alakulásáról. Ahogyan azt Tulipán Zsuzsa, a kiállítás kurátorasszisztense kiemeli,[4] a kiállítás felütése három reklámfotóval kezdődik. Horst P. Horst és Martin Munkácsi képei az 1930-as évek tehetetlen társadalmát idézik. A Mainbocher fűző című fotográfiát a németországi születésű amerikai művész, a divatfotózás megkerülhetetlen alakja, Horst P. Horst 1939-ben készítette, a világtörténelem egyik legismertebb évében. A Vogue-ban megjelent kép gyönyörű és elegáns; egy hátulról lefotózott, kecses női testre tökéletesen esik a fény, mély árnyékokat rajzolva a nőalak fűzőbe szorított hátára, ezzel a kontraszttal pedig feszültséget keltve. Az 1930-as, majd 1940-es évek, az első nagy gazdasági világválság, az Európa-szerte hatalomra jutó diktátorok, majd a kirobbanó háború minden szempontból fojtogatták a társadalmat, s ez a szorítás ma sem szűnt meg teljesen.

A fűző szimbolikája azonban nem hagy nyugodni; a fűző és a nőiesség fogalma mindig is kéz a kézben jártak – még ha nem is szabad akaratból. A női test fűzőbe szorítása és alakítása a férfiak által alkotott ideális női testképnek tett eleget. A ruhadarab eredményes visszaszorításához az orvosokra volt szükség; a derék elszorítása kifejezetten káros volt a tüdőre nézve, így a kor tüdőgyógyászai a propagandához nyúlva harcoltak a fűzővel szemben, de még így is csupán az 1880-as évektől kezdve csökken a fűző használata. A két világpólus üteme ebben eltér egymástól: az Egyesült Államokban, valamint Nyugat-Európában előbb szabadultak ki a nők a fűző szorításából, mint keleten, ahova körülbelül az 1920-as évekre érkezik meg mindez.[5] A fűző háttérbeszorulása a női társadalom szabadulását, érvényesülésének kezdetét is szimbolizálja. A korszakban a nők a politikai jogok mellett a társadalomban is egyre inkább teret kaptak, mind a felsőoktatásban, mind a munkavállalásban – azaz Horst P. Horst képét ebben a kontextusban is újravizsgálhatjuk.

Martin Munkácsi Akt napernyővel című műve szintén magában hordozza a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését. A Harper’s Bazaar számára készített képen a felülnézetből fotózott, a napernyő takarásában lévő kiterített alany bennem a kirakatokban látott próbababák hatását kelti, amelyeket önkényesen lehet öltöztetni, be- és kiállítani. A fotósorozat, amiben ez a kép szerepel, már csak azért is különleges, mivel Munkácsi teremtette meg a természetes környezet trendjét, azelőtt a divatlapok fotóit stúdiókban készítették.[6] A tárlatvezetésből azt is megtudhatjuk, hogy Munkácsi nem irányítja, nem állítja be modelljeit ─ akiket a  legtöbbször meglepő nézőpontból fényképez le ─ ezzel teremtve meg a képen a természetességet. Érdekes ez a gondolat; a környezet valóban természetességet sugároz, hiszen a modell a fűben fekszik, valószínűleg egy medence mellett. A felülnézet, illetve az enyhén átlátszó napernyő azonban megbontja ezt a természetesség-érzetet – mintha egy plasztik-figurát helyeztünk volna a pázsitra, nem pedig egy hús-vér nőt.  A kép kiszolgáltatott pozíciójában megjelenített szereplő így a társadalom sebezhetőségét is reprezentálhatja, hiszen az hasonlóképpen kiszolgáltatott a különböző behatásoknak, amelyek ellen végső soron semmi nem nyújthat teljes védelmet.

Martin MUNKÁCSI Akt napernyővel, (Harper's Bazaar), 1935, zselatinos ezüst nagyítá / Nude with Parasol (Harper's Bazaar), 1935, gelatine silver print Courtesy Howard Greenberg Gallery, New York ©Estate of Martin Munkácsi Martin MUNKÁCSI Akt napernyővel, (Harper's Bazaar), 1935, zselatinos ezüst nagyítá / Nude with Parasol (Harper's Bazaar), 1935, gelatine silver print
Courtesy Howard Greenberg Gallery, New York ©Estate of Martin Munkácsi

Az ezzel „szemközti” falon helyezkednek el a portrék, amelyek legtöbbször kisméretű fotográfiák. A minőségükön nagyon ront, ha a virtuális sétán próbálunk meg rájuk nagyítani, azonban Tulipán Zsuzsa tárlatvezetése néhány képbe mélyebb betekintést enged. Horst P. Horst Edith Sitwell, angol költőről készített felvétele tökéletes szinkronban van Arnold Newman Marcel Duchamp-ot ábrázoló portréjával. Tulipán Zsuzsa rávilágít, hogy a két markáns arcél megbontja a tekintetet, s ez valóban így van; profiljuk hasonlósága megdöbbentő, ha nem lenne említve a nevük, könnyen azt hinném, hogy egy testvérpár két portréját nézem. Newman felvételénél sokat időztem a vonalvezetésen; Duchamp arcéle tökéletesen válik eggyé a szék támlájának ívével.

enteriőr FOTÓIKONOK – Archívumból történelem | Howard Greenberg Gallery, New York, fotó: Nyirkos Zsófia (c) Műcsarnok

A portrék közül a virtuális sétán Inge Morath fényképe Saul Steinberg karikaturistáról még a korábbi képeknél is apróbb felbontásban tekinthető meg, ami igen sajnálatos, mivel az egyedi elgondolású arcképen felül izgalmas korrajz is. A grafikus arcát takaró álarcot Steinberg rajzolta, aki – ahogyan azt Tulipán Zsuzsától megtudhatjuk – kifejezetten szeretett a saját arcával játszani. A már-már gyerekrajznak ható maszk akár a hagyományos portrék kifigurázásaként is értelmezhető, hiszen a portrék esszenciáját, az arcot, az emberi test legmeghatározóbb és legkifejezőbb részét takarja el, ezzel megfosztva a szemlélőt az alany azonosításától. Az álarc mögött akárki lehetne, a címen kívül semmi nem bizonyítja, hogy a kép valóban Saul Steinberget ábrázolja – így nemcsak az arc, de a biztos identitás is eltűnik a szem elől.  A végeredmény Inge Morath-nak is tetszett, s 1956 és 1962 között egy egész fotósorozatot készített Steinbergről és környezetéről, ahol az alanyok a karikaturista által készített maszkokat viselik, így ezek a grimaszoló figurák a korszak idilli Amerikáját torzítják és fordítják ki.[7] Az 1950-es, 1960-as éveket szokták az „amerikai aranykornak” is nevezni, hiszen a második világháborúból abszolút győztesként kikerülő Egyesült Államok gazdaságilag virágzott, s az ezzel járó életforma – nagy, kertes házak, autók, illetve más fogyasztói luxuscikkek – egyre több ember számára vált elérhetővé. A felszín alatt természetesen megvolt a tökéletesnek tűnő ország visszáságai; a rasszizmus, valamint a társadalmi csoportok közötti óriási különbségek egyre inkább éreztették hatásukat, így a hatvanas évek közepétől kezdve ez az aranykor kezdett berozsdásodni. Inge Morath fotósorozata éppen ezért találó – a képeken jól öltözött, jó körülmények között élő társaság arcát nem látjuk, így a korabeli plakátokon látott, hófehér mosolyok itt nem tudják magukra vonzani a tekintet. Helyettük csak néhány kézzel rajzolt papírmaszkot látunk, amelyek semmilyen elégedettséget nem tükröznek, hanem sokkal inkább egy abszurd társadalmat idéznek.[8]

enteriőr FOTÓIKONOK – Archívumból történelem | Howard Greenberg Gallery, New York, fotó: Nyirkos Zsófia (c) Műcsarnok

A kiállítás szándéka szerint a látogató két úton is elindulhat a második teremben; követheti az európai hagyomány ösvényét, de kezdhet az amerikai dokumentáció bemutatásával, ahol – már ha az online séta lehetővé tenné – a szociofotósok munkáival ismerkedhetnénk meg. A szociofotó maga Nagy-Britanniában fejlődött ki az ipari forradalom alatt, s a társadalom differenciálódását dokumentálta (a műfaj hivatalos angol neve Social documentary photography). Ezek a képek legtöbbször a marginalizált csoportok mindennapjait ábrázolják, rávilágítva a társadalom visszáságaira.[9] A kiállításon szereplő fotósok közül kiemelkedik Walker Evans neve. Teljesen egyedül tanult meg fényképezni, mégis nagyon hamar saját kiállítása nyílt a New Yorki-i Museum of Modern Art rendezésében. Képein megelevenedik az a 20. századi Amerika, amellyel mindnyájan találkoztunk már, s könnyen felidézzük; az amerikai farmok szereplői, akiknek kemény, fáradt arckifejezésükön tükröződik a fizikai munkával átitatott élet nehézsége.

Evans képein ennek szöges ellentétje jelenik meg; a New York-i metrón készített felvételei a nagyváros kevert társadalmát prezentálja, ahol jelen van a jómódú, kisimult, bundába és nagykabátba öltözött felső- és középosztály, közvetlenül mellettük pedig a fáradt munkásosztály.

Számomra a New Yorkban készült képek mindig erősebben hatottak; az amerikai „melting pot”, vagyis „olvasztótégely” ezeken a képen tárul elénk legjobban. A fehér, privilegizált amerikai társadalmon kívül megjelennek a különböző kultúrából érkező népcsoportok, akik a képeken már úgy vannak jelen, mint a társadalomba beintegrálódott személyek – noha tudjuk, hogy ez korán sem volt így.

A Fotóikonok – Archívumból történelem című kiállítás minden szempontból figyelemfelkeltő: egy nagyszabású programsorozat nyitókiállítása, ahol a világhírű New York-i Howard Greenberg archívumból válogattak össze olyan képeket, amelyek ezt követően előbb-utóbb magángyűjteményekbe kerülnek és a nyilvánosságnak nem lesz többé alkalma élőben látni. A Műcsarnok honlapján bejárható virtuális séta, valamint Tulipán Zsuzsa videós tárlatvezetése a kiállítás iránt képes felcsigázni az érdeklődő kíváncsiságát, illetve annál a kevés megtekinthető fotográfiánál érezhető az a kurátori szándék, amiről Anne Morin beszél. Természetesen nem várható el semmilyen kiállítótértől, hogy ingyenesen megtekinthetővé tegyen egy egész tárlatot. A Műcsarnok weboldalán elérhető volt több fizetős kiállítás, amelyek mélyebb betekintést nyújtottak egy-egy tárlatba; a Fotóikonok nem szerepelt ebben a kategóriában, amit kifejezetten sajnáltam, hiszen mégiscsak egy New York-i archívum képeiről van szó. Azok számára, akik szeretnek egy-egy képnél hosszabb ideig elidőzni, egy (online) tárlatvezetés nem képes maximális élményt nyújtani, legyen az akármennyire is színvonalas. A teljesség hiánya kifejezetten zavaró; André Kertésszel, Robert Capával vagy William Egglestonnal, illetve sok más érdekes és figyelemre méltó művész képével még a virtuális tárlatvezetésen is csak említés szintjén találkozhatunk. A valóságban minden bizonnyal egy izgalmas és igényes tárlatot járhatnánk be, így azonban azoknak, akiknek az online megtekintés az egyetlen opció, be kell érniük a 20. század alulexponált portréjával.  

 

A képek a Műcsarnok jóváhagyásával. Az enteriőr fotókat Nyirkos Zsófia készítette.

Fotóikonok
A Budapest FotóFesztivál nyitókiállítása augusztus 22-ig meghosszabbításra került a Műcsarnokban. További információ a Műcsarnok honlapján. 
Helyszín: Műcsarnok • 1146 Budapest, Dózsa György út 37.
 
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pintér Noémi --


További írások a rovatból

art&design

A minimalista szobrászattól az amerikai macsókig A minimalista szobrászattól az amerikai macsókig
Bevezetés a land artba – I. rész
art&design

Fekete-lyukba szervezett turistaút Fekete-lyukba szervezett turistaút
A DOOM című kiállítás a Horizont Galériában
art&design

Transzparencia Transzparencia
Majoros Áron Zsolt „Influence/Hatás” című kiállításáról
art&design

Az otthon fogalma alapjaiban határozza meg munkáimat Az otthon fogalma alapjaiban határozza meg munkáimat
Interjú Schwéger Zsófia festőművésszel külföldi felsőoktatásban szerzett tapasztalatokról, kapcsolati háló építéséről és az időbeosztás fontosságáról

Más művészeti ágakról

gyerek

Hátha találunk megoldást Hátha találunk megoldást
Interjú a SQUAD – A banda - drogprevenciós tinimusical író-rendezőjével, Janik Lászlóval
színház

Szürreális találkozás báb és ember között Szürreális találkozás báb és ember között
Bunrakuról, óriásokról és marionettről
irodalom

Mi az erő, amit könyvnek hívnak? Mi az erő, amit könyvnek hívnak?
Ferencz Mónika, Nagy Hajnal Csilla és Érsek-Obádovics Mercédesz kötetbemutatója
Láng Orsolya: Személyes okok, Prae Kiadó, 2021


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés