bezár
 

irodalom

2021. 07. 09.
Puncsos válságregény
Mucha Dorka: PUNCS, 21.Század Kiadó, 2019
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Mucha Dorka első kötete nem mindennapi debütálás – ez a kijelentés sokszor, sokféleképpen elhangzott a könyv kapcsán, mégpedig nem ok nélkül. Bár a kötet megjelenésekor a #metoo mozgalom éppen világszerte tombolt,  és a mű is hasonló cselekménybe burkolja igazi magját, nem nevezhető „erőszakregénynek” vagy ami rosszabb, „áldozati naplónak”. Hordoz ugyan magánvallomásos jegyeket és a naplószerűség formai határait is feszegeti, ám az elvárttól szinte szélsőségesen eltérően mozgatja ezeket a már ismert kódrendszereket.

„Próbálok nem mozdulni, úgy tenni, mintha ez a nap nem velem történne.”

Egy egyetemista bölcsészhallgató beleszeret a tanárába – jobban mondva mindvégig azt állítja, hogy nem, és csak a mű utolsó lapjain érkezünk befogadóként az elbeszélővel együtt a felismerésig, hogy igazából mi is történt a cselekmény nagy részét mozgató érzelmi szálon. A történetvezetés eljut az első mondat tagadásától („Ha kérdeznéd, azt válaszolnám, hogy nem szerettem.” (9.)) egy olyan pozícióhoz, melyből egyértelműen következtethetünk erős érzelmi kötődésre, főleg az elbeszélő szakítás utáni letargiájából, de az utolsó fejezet kissé komikus dominanciaharcából is, mely a feleség és az elbeszélő között zajlik (ti. hogy ki üríti ki a nyugatra vándorolt Tanár úr tanári szobáját (154.)). A mű elején felállított elbeszélői pozíció az érzelmi és ezáltal értelmi csapongásra épül, mely formailag is megmutatkozik, főleg az időkezelés nagyvonalúságában. A kötet szerkezete képes leképezni az elbeszélő tudatállapotát, számomra pedig ezen a ponton vált elbeszéléstechnikailag igazán bravúrossá.

Egy olyan megbízhatónak tűnő narrátorral van ugyanis dolgunk, akiről csak a mű végén derül ki, hogy valójában nem az, hiszen maga sem tudja, honnan hová tart, ahogyan az eseményeket sem képes lekövetni és koherens történetté fűzve visszaadni őket – mentálisan túlságosan szétesett ahhoz, hogy képes legyen egyben tartani az események szálait. Minderre természetesen rásegít a folyamatos illuminált állapot vagy valamilyen szerhasználat is, amely a tehetetlenségből fakad – ezek végül mind a szakítás utáni fokozott önpusztításban csúcsosodnak ki, ahol az elbeszélő kárt tesz a testében fizikálisan igyekezve megnyitni a megkönnyebbülés csatornáit („Olyan súly volt rajtam, hogy egy ikszet vágtam a két mellem közé, hátha megszabadulok tőle. Nem volt mély seb, de könnyebb lettem tőle. Nem beszélek róla senkinek.” (150.)), hiszen mentálisan nem tud kilépni a letargiából, mivel beszélni sem képes róla. A vagdosás által emellett a testbe zártság képe is megjelenik, melyből, akárcsak az életéből, szintén képtelen az elbeszélő szabadulni. Ez a metafora a történetre vetítve egyenes úton vezet egy identitásválság felismeréséhez, mely felismerés tulajdonképpen csak a befogadóban jön létre – az elbeszélőnk, ahogy a kötet során végig, ismét önreflexió nélkül halad tovább. Ennek a fajta hozzáállásnak a részletes bemutatása tulajdonképpen társadalomkritika is lehetne – minden, ami az elbeszélővel történik, nem lehet nagyon idegen egy huszonéves olvasó számára, aki generációsan éli meg azt a fajta világtól elidegenedett attitűdöt, amit a könyvben naplószerűen (vagy legalábbis a beszéltnyelvi formulákat mozgósítva) tár elénk a szerző.

Az élőbeszédszerűség, az E/1. szemszögéből konstruált valóság, és az Én-Te pozíció felállítása ráadásul egy intim beszédhelyzetet hoz létre, mely beszippantja a szövegvilágba az olvasót – teszi ezt gördülékenyen, kijátszva a naplóformából eredő vallomásosság lehetséges szentimentalitását az egyszerű, csupasz, néhol durva nyelvezettel. Éppen ebből az elbeszélői magatartásból ered a fentebb már említett áldozati pozíció elutasítása is – számomra a történet inkább szélsőségesen kifigurázza a hierarchikus berendezkedésen alapuló intézményrendszerek működési elvét („Csak kapkodom a fejem, hogy itt mindenki azért van, hogy megdugassa magát egy jobb jegyért.” (47.)), mint brutalitásában, realitásra törekedve mintázza azt.

Az elbeszélő ráadásul a történet alakítója, formálója, ebből a szempontból pedig nincsen kitéve erőszaknak („Már éjjel volt, ami­kor sokadszorra adtam össze a számjegyeket a tele­fonszámában.” (19.), majd az elbeszélő felhívja a Tanár urat, ezzel saját kézbe veszi az események alakítását) – ha nem tekintjük a generációs kóros lelki válságból és az önismeret hiányából eredő önsorsrontást „erőszaknak”. Pontosabban, bár a szándékos önsorsrontás lehetősége is teljes mértékben fennáll a műben, az ezt mozgató bizonytalanság, sodródás az, ami valójában irányítja a kötet szereplőit, hiszen mindenki azért tesz mindent, hogy „legyen már végre valami” („Nem fog történni semmi. Az egész olyan hétköznapi, hogy haza is mehetnék.” (29.)). Ez a „sehonnan sehová” tartás, az elidegenedettség, kiüresedés, külső tényezőkből eredő megváltás keresése kiemelten jellemző az elmúlt évek líra- és prózahangjára is (pl. Urbán Bálint: Oscuro, Gál Hunor: kartonfless, Krusovszky Dénes: akik már nem leszünk sosem stb.), de a Puncsban ez az életérzés csak az alapját szolgálja olyan komoly témák megpendítésének, mint hogy hol kezdődik a kiszolgáltatottság egy hierarchikus viszonyból kialakuló szerelmi kapcsolatban, mit nevezhetünk #metoo-nak, relevánsak-e még a házasság fogalmáról alkotott elképzeléseink, hogyan és milyen „sikerességi rátával” működnek a felsőoktatási intézményrendszerek, hol és milyen keretek között kezdődik a prostituáltság (hiszen az elbeszélő sokáig pénzt fogad el a Tanár úrtól), mit nevezhetünk szerelemnek és mit enged meg egy olyan több szempontból privilegizált helyzet, mint az elbeszélőé (tehát a tulajdonképpeni „puncsosság”).

Mindemellett a kényszeres menekülési kísérletek okai a kontroll elvesztésétől való félelemben keresendők véleményem szerint (erre enged következtetni a kényszeres számolás is), és ahogy a történet gyűrűzik, egyre világosabbá válik, hogy az érzelmi kötődés, a sehova sem tartás, a mentális instabilitás bevallása egy késhegyen billegő, de szépen felépített hazug világ összeomlásához vezetne, mely állapot tulajdonképpen tarthatatlan volna. A billegés mozgatója tehát főleg a Tanár úrhoz kapcsolódó érzelmi kötődés fel- és beismerésének függvénye, mely a kontroll elvesztése miatt az összeomláshoz vezet végül. Ez az összeomlás pedig az elbeszélő megbízhatóságának képzetét is összetöri, melyet már sejtet az az attitűd, mellyel a narrátor mindenkit hülyének bélyegez maga körül, hiszen ezzel egyértelműen felmerül a kérdés – igazából nem az elbeszélőnk az, aki képtelen a dolgok reális felmérésére?

A Puncs számomra, elsősorban mint társadalomkritika, kiemelkedően erős első kötetnek tekinthető. A cselekmény túlkapásai – melyek sokszor hatásvadásznak tűnhetnek – ebből a szemszögből olyan generációs tünetegyüttest domborítanak ki, amit kevesebb gúnnyal, iróniával, finomabb történetvezetéssel vagy egy megbízhatóbb elbeszélővel semmi értelme nem volna ábrázolni, hiszen nem érne el ilyen fokú hatást.

Fotó: Bach Máté, 2019, őszi Margó Fesztivál, prae.hu

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szűcs Anna --


Más művészeti ágakról

Interjú Madaras Gergellyel a siker feltételeiről, a karmesteri hivatásról és célokról
színház

Szól bennünk a világ Szól bennünk a világ
Háy János Elem című darabja a Szkénében
John Krasinski: Hang nélkül 2.
Magnus von Horn: SWEAT


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés