Sipos elmondta, hogy fordítási céllal eredetileg lengyel versek után kutakodott, amikor rátalált Nowicka szövegeire, amik azonnal felkeltették az érdeklődését. Végül úgy döntött, elrugaszkodik eredeti tervétől, hogy versekkel foglalkozzon, és lefordította az egész – negyvennégy történetből álló – kötetet, amelynek szövegei műfajilag nem besorolhatóak. Sipos maga különállónak gondolja őket. Nowicka eredeti szakmája szerint képzőművész, illetve televíziós és színházi rendező, emiatt a fordító véleménye szerint a kötet fejezetei esetében egymás után felsorakoztatott állóképekről beszélünk. Ezek után érdekes volt hallani Molnár T. kijelentését, aki arról beszélt, olvasás közben összekapcsolta fejében a szövegeket, így számára regényként teljesedtek ki a rövid egy-egy oldalas részek. Abban azonban mindketten egyetértettek, hogy sokkal inkább a próza felé tendál a kötet, annak ellenére, hogy Nowickát hazájában költőként tartják számon.

Ezután Pálfalvi magát a lengyel nyelvet ismertette pár mondatban, kiemelte, hogy beszéd során minden tárgynak neme van, akárcsak a németben. Ennek kapcsán Sipos arról beszélt, hogy fordítói munkája során milyen nyelvi eltérésekkel találkozott vagy ő maga milyen változtatásokat eszközölt. Elmondta, hogy Nowicka a könyv főszereplőjét minden esetben úgy nevezi meg, hogy „a gyerek”, ám a történetekből kiderül, hogy egy kislányról van szó. Sipos úgy gondolta, működőképesebbek volnának a szövegek, ha mindjárt az elején tisztázva lenne, hogy kiről beszélünk, ezért ő inkább „a kislány”-ként nevezi meg szinte minden esetben ezt a szereplőt.

Molnár T. ismertette a kötet felépítését, elmondta, hogy a negyvennégy történet tulajdonképpen negyvennégy tárgy leírása. A kislány ezekkel való találkozását és viszonyát dolgozza fel, egyszerű, szinte lebutított nyelvezettel, amely teljes mértékben a gyermeki gondolkodásra és beszédmódra hajaz, ám az asszociációk annál felnőttesebbek és összetettebbek. Azt is megemlítette, hogy nagyon kevés párbeszéd olvasható, sokkal inkább leírásokkal, kimerevített képek elemzésével találkozhatunk. Ezek szemléltetésének céljából Sipos felolvasta a Kő című szöveget.

Végül a kinderizmus fogalma került szóba: a kortárs lengyel irodalomban kezd egyre gyakoribbá válni a gyerek szemszögéből történő megközelítés, a felnőttként gyerekszerepbe helyezkedő írástechnika. Molnár T. azt is hozzátette, hogy a kötetre jellemző még egy nagyon gyakori kortárs irodalmi fogás, a mozaikosság.

Ezt követően Molnár T. és Sipos átadta helyét Péczely Dóra szerkesztőnek, aki Pálfalvival közösen mutatta be Marcin Świetlicki Tizenhárom című krimijét. A regény fordítója, Wolosz Vera nem tudott eljönni az eseményre. Pálfalvi elmondta, hogy a regény nagyon különbözik a Nowicka-kötettől, hiszen annak letisztultsága és jó értelemben vett egyszerűsége szöges ellentéte Świetlicki füstös kocsmákban játszódó jeleneteinek és az ezeken a helyeken megforduló karaktereinek. Ezután a szerző irodalomhoz, főként a kritikához való hozzáállásáról beszélt, a közönség pedig jót derült azon a tényen, hogy Świetlicki az egyik őt ért kritika után – aminek lényege az volt, hogy nem tud másról írni, csak az alkoholról és a cigarettáról – kiadott egy erre rájátszó kötetet, amelynek a Harminchét vers a vodkáról és a cigarettáról címet adta. A polonista munkája során felismerte, hogy Świetlicki mindent, amit valaha megírtak a róla és a szövegeiről szóló cikkekben, kritikákban, beépített az imidzsébe. Emellett arról is beszélt, hogy a szerző szűk körben a ma élő legnagyobb lengyel költőként van számon tartva, azonban valójában nagyon kevesen ismerik munkásságát Magyarországon. Ezt az is alátámasztja, hogy előző, Tizenkettő című regényéről szinte senki sem hallott itthon.

Péczely szintén nevetést váltott ki a közönségből, amikor azt mondta, első találkozásra azt gondolta a krimiszerzőről, hogy ő a krakkói Knausgard, hiszen a norvég szerzőhöz hasonlóan építi fel műveinek szerkezetét, nyelvezetét, hangulatvilágát. De regénye bizonyos elemei miatt párhuzamba hozható a 2018-ban Nobel-díjat nyert, szintén lengyel Olga Tokarczuk életművével is, főként a szerző Hajtsad ekédet a holtak csontjain át címet viselő regényével. A szerkesztő arról is beszélt, a kéziratot olvasva többször elgondolkodott, hogy Świetlicki biztosan nem magyar szerző-e, annyi Magyarországra és a magyar irodalomra emlékeztető utalást, áthallást és sokszor egyezést figyelt meg.

Pálfalvi kihangsúlyozta, hogy a könyv esetében nem egyszerű krimiről van szó, hiszen a mű szól a maffiáról, az éjszakai életről, az új időkről, de olyan sötét emberi érzésekről is, mint a magány és a bánatos nosztalgia. A különböző érzelemvilágokat a mű formailag is bemutatja, a szövegrészek hangulatát tükrözik a hosszabb-rövidebb mondatok váltakozásai, de a lírai betétek is. A polonista még egy megfigyeléséről beszámolt, elmondta, hogy Świetlicki valójában egyáltalán nem vette olyan komolyan a prózaírást, költői munkája mellett inkább hobbiként, szabadidős kikapcsoló tevékenységként tekintett az előző és legújabb regényének megalkotására.

Az est zárásaként Péczely személyes kötődéséről számolt be, ugyanis szerkesztéssel töltött évei során kiadóról kiadóra vándorolt, így teljes közelségből láthatta az irodalmi normák átalakulását. Véleménye szerint az elmúlt öt évben nagyot fordult a világ, aminek hatására egyre több nemzetközi szerző vált ismertté itthon, vagy egyéb országokban. Kifejezte örömét, hogy a hozzánk földrajzilag közel elhelyezkedő Lengyelország egyre ütemesebb tempóban igyekszik nemhogy felzárkózni, de ki is magasodni a többi nemzet irodalma közül. Reményét fejezte ki, miszerint minél több lengyelről fordított szöveg lát majd magyar nyelven is napvilágot, és örömmel venné, ha még több ehhez hasonló szöveggel dolgozhatna.