A kuflik és az Akármi címében is tökéletesen hozza a megszokott kuflis elvárásokat: teljesen mindegy, hogy miről fog szólni, egészen biztosan jól szórakozunk majd. Dániel András elképesztően egyedi, színes, vibráló, őrült, abszurd és mégis szerethető világa a szokott módon rövid történetekbe rendeződik, amelyet az új mozifilm, az eddigiekhez hasonlóan, laza láncolatba fűz össze. Pofánka, Hilda, Valér, Titusz, Fityirc, Zödön és Bélabá tehát továbbra is a megszokott módon süttetik a hasukat a kuflikupacon, békés sziesztázásukat pedig időnként feldobják egy-egy páros passzolgatóssal, esetleg megoldanak olyan problémákat, mint az évszakok rendjének felborulása, vagy új barátot üdvözölnek egy világvándor kaktusz személyében.

Az iromba kis lények szerethetősége mellett a sokszor hajuknál fogva iderángatott ötletek abszurd, mégis kedves humora, a legtöbbször váratlan, a kontextusból szinte soha nem következő, de mindig nagyon színes és vidám elemek pulzáló energiája teszi könnyű, de maradandó szórakozássá a Kuflik és az Akármit. A KEDD Animációs Stúdióban, Jurik Kristóf rendező keze alatt elkészült film méltó papíralapú elődjéhez: az animációs technika széles tárházát használják fel a legváratlanabb hangefektekkel, a nézőkhöz való kiszólással, a mesevilág határának átlépéseivel, a kint is vagyok-bent is vagyok játékkal. Egy szelíd fricska még a képzőművészetnek is jut, a tokafából szerencsésen kijutunk, a varázsgombákban pedig most sem kell csalódnunk, rendszerint minden kérdésben lehet rájuk számítani!

A hét kufli történetében éppen az a jó, hogy miközben pallérozott humorú és értékorientált történetmaggal dolgozik, nem a népmesékből ismert örök történeteket mondja el újra. Ugyanakkor nem is modernizálja kényszeresen a mindennapjainkhoz illeszkedőre a sztorikat. A láthatatlan rét egy önmagában kerek, egész univerzum, amit mostanra mi magunk is belaktunk a kuflikkal együtt, miközben jól tudjuk, hogy fel kell készülnünk a legfurcsább és legváratlanabb eseményekre is.