Nassim Soleimanpour iráni szerző 2010-ben írt darabjával olyan helyekre is eljuthatott, ahová saját szabadságának korlátozása miatt személyesen nem mehetett. A szöveg azóta országról országra jár, mindig más színésszel, más közönséggel. Magyarországon is évek óta újabb és újabb szereplők bújnak az idézőjeles nyúlbőrbe a 2019-es első, Alföldi Róbertet színpadra állító itthoni előadás óta. Az állandó szöveg és az egyszeri találkozás közötti feszültség adja a vállalkozás erejét: a szerző előre megírhatja a szabályokat, de azt nem tudhatja, pontosan ki, hogyan és kik előtt hajtja majd végre őket. Ezúttal Jordán Adélon volt a sor.

A Vörös Neon „színháztermébe” érkezve hamar érződik, hogy az este nem a megszokott színházi rend szerint építkezik. A kabaréra hajazó térben kis asztalok körül ülnek a nézők, a hostessek pedig rögtön tisztázzák a kötetlen szabályokat: előadás közben is lehet rendelni, elég felemelni a kezünket. Beszélgetés, koccintás, várakozás. Ez a felszabadult lokálhangulat később különös ellenpontot kap, amikor ugyanennek a közönségnek már nemcsak inni és figyelni, hanem cselekedni, választani, sőt olykor tiltakozni is kell.

Zsedényi Balázs, az előadás egyik producere csendesíti el a nyüzsgő nézőket, aki meglepődve állapítja meg, hogy a jelenlévők közül sokan ismerik már az előadás idézőjeles főszereplőit, a nyulakat.

Önök sokkal többet tudnak, mint a színész

– jegyzi meg. Ez a fordított tudásviszony rögtön kijelöli az este egyik tétjét. A közönség egy része előnyből indul, a színésznő viszont saját bevallása szerint izgatottan, ismeretlen helyzetbe érkezik. Fehér alapon csíkos pólójához vörös keretes szemüveget választott, „játszós ruhában” érkezett, mondja, hiszen bármi megtörténhet, nem tudta, mire számítson. A nyusziság színei tehát már rajta vannak, az állatok történetét azonban még nem ismeri. Aztán olvasni kezd.

A darab egyszerűsége és őszintesége legalább annyira hozzájárul a humorához, mint a gondosan felépített nyelvi és helyzetkomikumok. A színpadon alig néhány tárgy: két pohár, egy létra, és a háttérben ezúttal egy kivetített fehér nyúl. A figyelem mégis végig Jordán Adélra tapad. Nem azért, mert látványos átalakulásokkal vagy készre csiszolt szerepformálással töltené ki az üres teret, hanem mert láthatóvá teszi az olvasás és a játék közötti pillanatnyi átmeneteket. Egyszerre kell megértenie, kimondania és végrehajtania az utasításokat. A bizonytalanság itt nem a színészi munka hibája, hanem maga a helyzet, amelyből a játék megszületik. Adél humora, gyors reakciói és olykor hitetlenkedő pillantásai teszik ezt az előre rögzített szöveget eleven, megismételhetetlen eseménnyé.

Nem értem, mi van, mindegy, csináljuk

– mondja, miközben szerzői utasításra a nézőket próbálja megszámolni a kis körasztalok között. A mondat akár az este mottója is lehetne. Nem egyszerűen a feladat nehézségén nevetünk: azon is, hogy a színésznő a tanácstalanságot azonnal játékká alakítja. Nem teheti meg, hogy megállítja az előadást és hazamegy felkészülni. A jelenben kell megoldania mindazt, amit a múltban megírtak neki. A közönség pedig egyre kevésbé maradhat kívül ezen a helyzeten.

Amikor a szövegben felbukkan a méreg lehetősége, Jordán Adél szemüvegét az orrán lejjebb tolva a nézőtérre néz: „Itt vannak a szervezők valahol?” A kérdés egyszerre komikus és nagyon is érthető. A szerző egy ismeretlen eredetű fehér port és két poharat helyez a játék középpontjába. A mérget egy néző keveri a kiválasztott pohárba, a későbbi döntés terhe mégis a színésznőre nehezedik. A kiszólás mintha egy pillanatra áttörné a fikciót, valójában azonban a darab éppen az ilyen repedésekből építkezik. A szöveg előre számol azzal, hogy a színész kapcsolatba lép a jelenlévőkkel, miközben a reakciók kiszámíthatatlanok maradnak. A szerző azt sem tudhatja, éppen hol, mikor és mennyiért nézik az előadást. Amikor a jegyár kerül szóba, hátulról érkezik a válasz: „14 ezer.” „Akkor most nagyon összeszedem magam” – reagál Jordán Adél. Az efféle pillanatokban válik különösen érzékelhetővé, mit ad hozzá a színész a szöveghez: nem írja át az eredeti utasítást, de saját ritmusával, iróniájával és a közönségre hangolt figyelmével új jelentést ad neki. Az abszurd feladatok közben színészi alkalmazkodóképességét is próbára teszik: hogyan lehet például eljátszani egy gepárdot, aki a cirkuszban maga is struccot alakít? A szerepek egymásba csúszása később tovább bonyolódik, amikor Jordán Adél a nézőket játssza el, akik korábban nyulakat és medvéket alakítottak. A megszemélyesítéseknek szinte se vége, se hossza, a játék pedig közben magára a színházcsinálás folyamatára is reflektál.

Soleimanpour szövege végig vezet, provokál és reflektál. Az előre elhelyezett poénok gyakran jól ülnek, a szerző öniróniája pedig a színházi helyzetet sem kíméli: hol „rohadt terroristának” nevezi magát, hol szőrösnek, „mint egy padlóra esett rágógumi”. Az e-mail-címét is bediktálja, hogy a kijelölt jegyzetelő néző később üzenhessen neki. Mintha személyesen is jelen akarna lenni abban a térben, amelyből fizikailag hiányzik. Ez a távollévő jelenlét adja az előadás furcsa hatalmi szerkezetét: a szerző nem láthatja, mi történik, mégis ő szabja meg a következő lépéseket. Tulajdonképpen ez a szöveg is lehetett volna egy e-mail a nassim.sn@gmail.com-ra.

A színésznek sokszor még azt is ki kell mondania, amit más helyzetben talán magától sosem mondana. „Esküszöm, hogy le van írva: hangosabban kérem!” – bizonygatja Jordán Adél egy nézői reakciót követelve. Ilyenkor egyszerre halljuk a szöveg parancsát és a színésznő személyes mentegetőzését. Az engedelmesség azonban nem csak kellemetlen csapdákat tartogat. A szerző időnként gyengéden, a színészi munka nehézségeit elismerve szól hozzá.

Én velem még szerző nem beszélt ilyen szépen

– csodálkozik rá Jordán Adél. A meghatottság azért is érdekes, mert ugyanattól a hangtól érkezik a figyelem, amely addig megállás nélkül utasította. A gondoskodás és a kontroll itt nem kioltják, hanem zavarba ejtően erősítik egymást.

A nyulak története ezt a viszonyt már nemcsak a színházon belül vizsgálja. A szerző nagybátyjának kísérletében az állatok egy létra tetején várakozó répáért versenyeznek: a győztes vörös festést, a többiek jeges zuhanyt kapnak. Idővel eltűnik a büntetés, majd a répa is, sőt a szereplők is kicserélődnek, a közösség mégis tovább támadja a győztest, a többiek közül kiemelkedőt, a vörös nyulat. A mese az engedelmesség és a megszokás működését sűríti egy könnyen követhető képbe. Amikor a szerző a nézőket is „nyulaimnak” nevezi, a példázat már nem marad biztonságos távolságban. Mi is a rendszer részesei lettünk, még ha eleinte csak nevetve, egy asztal mellől figyeltük is.

A darab egyik legizgalmasabb fordulata, hogy a szerepek nem rögzülnek véglegesen. Jordán Adél kezdetben az ismeretlen szöveg végrehajtója, de amint nézőket hív maga mellé, egy kicsit rendezővé is válik. „Kicsit ilyen nyuszisabban” – instruálja a hármas számú résztvevőt, aki ugrándozni kezd. Az öt egymás mellé állított, kényszer-önkéntjelentkező fehér nyúlnak már színészi tanácsot is ad: „Érzik? Ilyenkor ezt érezni kell így színészileg.” A pillanat egyszerre vicces és árulkodó. Aki az imént még nem tudta, milyen feladat következik, most mások viselkedését alakítja. Csakhogy a frissen megszerzett irányítás is kölcsönkapott: a szerző bármikor visszaveheti.

Vissza is veszi. A darab vége felé a szövegkönyv kikerül Jordán Adél kezéből, és az utolsó oldalakat egy néző olvassa fel. „És ha én mondom, akkor mi van?” – kérdezi sértődött játékossággal a színésznő, majd engedelmeskedik. Ekkor már nemcsak az a kérdés, ki beszél, hanem az is, ki dönthet. A nézőből felolvasó lesz, a színészből pedig olyan szereplő, akinek a sorsáról mások szavai és reakciói között kell határoznia. A közönség részvétele így fokozatosan átalakul: a korábbi játékos közreműködés helyét egy kényelmetlenebb felelősség veszi át. A szövegkönyv új birtokosa személyében pedig az új vörös nyuszit köszönthetjük.

„Szeretné valaki lebeszélni?” – kérdezi a szöveget olvasó néző. A tét már régóta ismert, a két pohár közül választani kell, és az egyik tartalmát meg kell inni. Egy néző majdnem magát töri, futva igyekszik megállítani a színésznőt, a többség pedig szóban tiltakozik. „Én még nem tagadtam meg instrukciót” – érkezik az őszinte beismerés. A mondat az este addigi könnyedsége után más súlyt kap. A játék persze továbbra is színház, de a tiltakozó nézők reakciója nem válik ettől kevésbé valóságossá. A döntés szabadsága is kérdéses: az előadás megteremti a választás látszatát, ugyanakkor gondosan kijelöli, milyen helyzetben és milyen feltételek között választhatunk. Jordán Adél a kíváncsiságát is kimondja, aztán félhangosan hozzáteszi: „csak a kisfiam…” Egyetlen személyes töredék elég ahhoz, hogy a korábban abszurd, néha már-már bohózati játékba beszűrődjön a színpadon kívüli élet. A pillanat ereje nem feltétlenül abban rejlik, hogy elhisszük a színésznő valódi veszélyeztetettségét, hanem abban, hogy a fikció tudata sem képes teljesen feloldani a kényelmetlenségünket. Jordán Adél végül kiissza a választott pohár tartalmát, megízlelve a „keserű” végszót. A fehér nyúl képe alatt fekve búcsúztatja a behúzódó függöny.

Taps, várakozás. A felolvasóvá előlépett néző még megpróbálja felrántani a vörös leplet, de Jordán Adélt már nem látjuk viszont az este. Ahogy a répát, a jeges zuhanyt és az eredeti vörös nyulat, őt is eltünteti a történet. A Vörös Neon közönsége pedig lassan visszatér a koccintáshoz, a beszélgetéshez, a rendeléshez. Mintha csak színház lett volna az egész. Csakhogy a darab éppen azt teszi nehezen felejthetővé, milyen könnyen alkalmazkodunk egy játék szabályaihoz, és milyen későn kérdezzük meg, ki írta őket. Jordán Adél jelenléte, humora és a parancsok közé becsempészett saját reakciói miatt ez az este nem pusztán ügyesen kitalált részvételi kísérlet, hanem eleven színészi teljesítmény is. A nyúlbőrt a kijáratnál levethetjük, az engedelmesség kérdését már nehezebb ott hagyni.

Fotó: Vörös Neon