Bár kritika vagy műelemzés esetében az alkotó önértelmezésének figyelembevétele korlátozó és akár félrevezető is lehet, A feleségem története lényegének megértéséhez mégis fontos útjelzőként tekinthetünk Enyedi Ildikó nyilatkozataira. Az ellentmondásos nemzetközi és a részben negatív hazai kritikai visszhang azt mutatja, hogy a rendező hasonló helyzetbe került, mint egykor Füst Milán, a filmje alapjául szolgáló a regény szerzője. Az írónak ugyanis szintén azzal kellett szembesülnie, hogy a korabeli recepció elsiklik regényének lényegi mondanivalója felett. A prózapoétikai eszközök értékelésével szemben a szöveg hátterében meghúzódó problémafelvetés a szerelem érzésének és a világ működésének uralhatatlanságáról alig jelenik meg a regényről szóló kritikai diskurzusban. (A témában lásd Schein Gábor és Cseke Ákos tanulmányait.) Enyedi Ildikó a forgatókönyvében és interjúiban azonban éppen ezt nyomatékosítja: a vásznon kibontakozó féltékenység-történet pusztán a felszín, a tünete a főszereplő érzelmi vívódásának, amely a felesége, és rajta keresztül a világ megértésének vágyából fakad.

A teherhajókon dolgozó Jakob Störr kapitány a tengeren határozottan irányítja az embereit és felügyeli a munkafolyamatokat, archetipikus férfias jegyei mellett azonban erős bizonytalanság jellemzi, amely a kevésbé egyértelmű, természetüknél fogva kiszámíthatatlan társas kapcsolataiban uralkodik el a személyiségén. A cselekmény során egyre döntésképtelenebbé váló férfi egyfolytában a környezetére és a társadalmi konvenciókra hagyatkozik, tanácsokra hallgat, vagy elképzeli, hogy mások mit tartanának helyes lépésnek a különböző szituációkban. Ez adja tulajdonképpen a film kiindulópontját, hirtelen házasságkötésének ötletét is. A kapitány gyomorproblémáira hajójának szakácsa a nősülést javasolja megoldásként, amikor pedig ezt Störr elmeséli egy barátjának, ő azzal provokálja, hogy úgyis meggondolná magát az utolsó pillanatban. Ennek cáfolataként a férfi valóban megkéri a kávézóba elsőként belépő nő kezét. A titokzatos francia nő, Lizzy belemegy a játékba, és egy hét múlva hozzámegy a robusztus holland férfihez. A házasságkötést követő megismerkedésüket a kapitány többhónapos hajóútjai nehezítik, amelyek ritkulásával nemhogy nem csökken, hanem fokozatosan növekszik a távolság a két ember között. A különböző habitusú, eltérő kulturális közegekből származó pár együttélése egyre nehezebbé válik, a kapitányon pedig lassan elhatalmasodik a gondolat, hogy felesége más férfi(ak)nál keresi a boldogságot és a menekülési utat a kapcsolatukból.

Störr kapitány első filmbeli találkozása Lizzyvel, azonnal felveti az adaptáció hűségének kérdését. Füst Milán regényének két főszereplője valóban rövid ismeretség után köti össze az életét, azonban közös történetük kezdete kevésbé radikális, és éppen ezért nem ennyire romantikus. Ehhez hasonlóan a regény cselekményének bizonyos részletei – jellemzően olyanok, amelyekben a férfi elveszti önkontrollját és szabadjára engedi az ösztöneit – kimaradnak a filmből. A kisebb-nagyobb változtatásokkal és a hangsúlyok óvatos áthelyezésével a történet olyan olvasata bontakozik ki a néző előtt, amely egy végletesen megfelelni vágyó ember kínlódásaira és az állandó kontroll elengedésének fontosságára irányítja a figyelmet. A film finoman eltávolodik a regénybeli Störr kapitány szélsőségesen szubjektív, emlékező nézőpontjától, ezáltal elvesznek azok a poétikai-nyelvi bravúrok, valamint a történések felidézését kísérő folyamatos reflexiók, amelyek annyira magával ragadóvá teszik Füst Milán szerelmi történetét. Ez azonban nem von le az adaptáció értékéből, amely így is képes érzékeltetni, hogy mekkora téttel bír a főszereplő számára a felesége – vagy inkább a házassága – történetének megértése és feldolgozása.

A forgatókönyvön hosszú évekig dolgozó rendező érzékenyebb karaktert formált a történet főszereplőjéből, akinek fellépése és stílusa finomabb Füst Milán regényének én-elbeszélőjénél. Störr kapitány lágyításán, esendőségének hangsúlyossá tételén keresztül azonosulhatóbbá és szerethetőbbé válik a labilis férfi karaktere a regénybeli változatához képest. Ezt segíti a film klasszikus vonalvezetése, amennyiben az távolabb helyezkedik a prózai szöveget meghatározó totális személyességtől. A kamera végig Störr kapitányt követi, azonban nem azonosul teljesen a nézőpontjával, így a néző azt figyelheti meg, hogy hogyan viselkedik a férfi a tengeren és a szárazföldön, mikor magabiztos és miáltal bizonytalanodik el, hogyan reagál különböző társas helyzetekben és intim pillanatokban. Emellett a film kezdete és zárlata, amelyekben a kapitány saját anyanyelvén, hollandul foglalja össze a feleségével töltött évek tapasztalatait és azok utólagos feldolgozása által elsajátított tudását, a szöveg egyes szám első személyű, retrospektív elbeszélési technikája előtti főhajtásnak is tekinthetők.

Az én-elbeszélés személyességétől hátrébb lépő megközelítés és a kronologikus történetvezetés egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy jobban megértsük a női főszereplőt, aki kiismerhetetlensége ellenére plasztikusabb karakterré válik a filmvásznon. A Léa Seydoux által hibátlanul megformált Lizzy az érzelmek széles skáláját képes kiváltani nemcsak Störr kapitányból, hanem a nézőből is. A kezdetekben lehengerlően vonzó és izgalmas nő iránt könnyű haragra lobbanni, amikor közömbösen a könyvébe menekül a hajóbalesetből hazaérkező – ám így is ajándékkal kedveskedő – férjével való beszélgetés elől. Játékos arckifejezései és hanghordozása Störrel együtt a nézőt is elbizonytalanítják mondatainak őszinteségét vagy éppen ironikus jellegét illetően. Ugyanakkor bizonyos pillanatokban érthetővé és átélhetővé válik az is, mennyire nyomasztó és magányos érzés Lizzy számára egy olyan emberrel együtt lenni, aki csak a saját fejében él, radikális önkontrollját pedig a környezetére és a vele élő személyre is igyekszik kiterjeszteni.

Mindazonáltal Störr kapitány tragédiája éppen az, hogy nemcsak a szárazföldön zajló életét, hanem saját gondolatait és érzelmeit sem képes ellenőrzés alatt tartani, félelmei és bizonytalanságai mentén értelmezi a körülötte lévő világot. Mentális torzításainak hatására minden részletet és gesztust a saját feltételezését igazoló jelként olvas, ami egy kétségbeejtő és rendkívül fájdalmas örvénybe taszítja. Ez az állapot egyúttal lebonthatatlan falat von köré, ezáltal lehetetlen számára a körülötte lévő személyek – különösen a nők, főként pedig a felesége – megismerése, ugyanakkor ő is megközelíthetetlen marad. A holland Gijs Naber tökéletes választás a kapitány szerepére, markáns kiállása mellett végig érzékelhető karakterének belső tépelődése, amelynek következtében szinte sohasem képes teljesen jelen lenni és feloldódni egy adott pillanatban.

A film részletgazdag díszlete (Láng Imola munkája) a húszas évek atmoszférájának megteremtése mellett szervesen hozzájárul a kapitány érzelmi állapotainak kifejezéséhez. Nem pusztán a hajó szűkös és rendezett helyiségei, valamint a szárazföld sűrű, ingergazdag és jellemzően emberektől zsúfolt terei közötti ellentétre érdemes gondolni. Az adaptáció olyan részleteket is átemel a regényből, mint a tükrök poétikai jelentősége, amely a szöveg számos pontján a kapitány válságos lelkiállapotának kifejezőjeként jelenik meg. Rév Marcell operatőr gyönyörűen beállított képein rendkívül hangsúlyossá válik, hogy Störr társas és privát helyzetekben egyaránt tükrökön keresztül figyeli a feleségét, időnként gyanakvással, más esetekben vágyakozással, vagy éppen a megértés szándékával. A cselekmény egy pontján, amikor ideiglenesen átengedi a nőnek az élete irányítását, ki is jelenti magáról, hogy nem akar tükörbe nézni. Ebben szintén megmutatkozik problémáinak alapvető forrása.

A kapitány folyamatosan a feleségét fürkészi, benne akarja meglátni és általa megérteni önmagát, azonban a kétdimenziós kép éppen a nő személyiségének mélységét képtelen megmutatni. A férfi ezért csak egy képmáshoz és annak vélelmezett elvárásaihoz tud idomulni, amelynek nyomán az önmagáról alkotott képe nemhogy nem tisztul, hanem egyre torzabbá és felismerhetetlenebbé válik. Störr kapitány története ezért tulajdonképpen az önmegismerés kálváriája, amelynek középpontjában egy görcsösen megfelelni akaró ember áll. Miközben a film végén elhangzó belső monológja azt sejteti, hogy a feleségével töltött évek fájdalmas leckéi valóban segítették abban, hogy a múlt feldolgozásán keresztül fejlődni tudjon, a záró képsorok elbizonytalanítanak ebben. A kapitány távolságot tart a körülötte zajló élettől, továbbra sem engedi bele magát, kívülálló és magányos megfigyelő marad.

A feleségem története egyszerre aktuális és időtlen alkotás. Adaptációjában Enyedi Ildikó a regénybeli karakterek árnyalásával egyrészt kapcsolódik a nemek közötti egyenlőtlen viszonyok átalakítását szorgalmazó kulturális diskurzushoz, ugyanakkor meghaladva ezt a tematikát egy általános, a modern embert alapvetően meghatározó létállapotot helyez filmje középpontjába. A szorongó személyiség küzdelmeire fókuszál, ami a jelenkorban éppen annyira érvényes, mint a múlt század húszas éveiben. Letisztult történetvezetéssel, aprólékosan kidolgozott képi világgal, helyenként finom humorral, ám bármiféle pátosz nélkül beszél a másokhoz való kapcsolódás és a társas kapcsolatokban megélhető szabadság nehézségeiről, valamint az élet folyásának való kiszolgáltatottság elfogadásáról.

A felhasznált képek forrása: Mozinet

A standfotókat Csata Hanna készítette