Október 29-én nyílt meg Milorad Krstić Das Anatomische Theater (a továbbiakban D. A. T.) című grafikai munkáiból válogatott kiállítás a Kis Présházban. A kiállításmegnyitón Lantos László Tricepsz dadaista szellemiségben előadott performansza során hallhattuk a művész fiktív életrajzát; a képek vöröséből átcsorgott valamennyi Tricepsz arcára is, azonban hogy ez a vörös szín Malevics piros négyzetére, Mao Ce-tung diktatúrájára vagy a sztálini kommunizmus vörösére utal, az épp annyira sokféleképpen olvasható, mint Krstić vizuális enciklopédiája. (A bemutató teljes terjedelmében megtekinthető videófelvételen a prae.hu Facebook-oldalán.)

Kiállításmegnyitó a Kisprésházban, Lantos László (Tricepsz). Fotó: Bach Máté

A grafikákból álló tárlat tekinthető egy olyan kulturális archívumnak, amely az eseményeket és azoknak szereplőit kiragadja eredeti kontextusából, hogy átfektesse egy hideg, steril boncasztalra, ahol a művész aztán kicsontozza és megnyúzza mindezt. Krstić a széttrancsírozást követően egy olyan homogén dada-masszába gyúrja össze ezeket az elemeket, ahol elmosódnak a pop és az elit kultúra minőségei – a hétköznapi témákat, a történelmi tragédiákat, illetve a művészet kérdéseit máris egy lapon említhetjük. Az így született történelmi monstrumok pedig új perspektívába helyezik a 20. század meghatározó alakjait és kollektív traumáit.  

Milorad Krstić életet lehel a történelmi szövetekből összevarrt Frankensteinjébe és szabadjára engedi a D. A. T. színpadán – itt azonban nem hagyja, hogy belefeledkezzünk az előadásba. A papírra dermesztett figurák formalinba zárt szellemekként lebegnek előttünk, őrizve a 20. század testén ejtett sebeket. Mindezt pedig a művésszel együtt tárhatjuk fel, aki a grafikává absztrahált dokumentumok és a karikatúrákra emlékeztető alakok felismerésére és kibogozására, a feliratok és a képek összekapcsolására szólít fel minket. Maga a boncasztal mint metafora és az anatómiai feltárás mint módszer Krstić Uppsalában töltött időszakához köthető: a helyi orvosi karon, a Gustavianumnak keresztelt épületben található amfiteátrumban, az Anatomski Teatern feliratú terem közepén álló boncasztal inspirálta a D.A.T.-ot is:

Amióta megláttam ezt a boncasztalt, a lautrémont-i gróf híressé vált kijelentése – a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon – ehhez az Uppsalában lévő ovális boncasztalhoz kötődik számomra. 

A kiállított grafikák szorosan kapcsolódnak a 20. század eleji avantgárd mozgalmakhoz, különösképp a dadaizmushoz. A rajzok megidézik George Grosz dadaista képzőművész Der blutige Ernst című munkáját, a dadaizmus szülőhelyét – a zürichi Cabaret Voltaire-t és André Breton szürrealista kiáltványát is. Az elevenséget hirdető manifesztumok mögül viszont kiszűrődik a fegyverropogás, a sikolyok és a testrészekre robbanó alakok hangja. 

Kiállításmegnyitó a Kisprésházban, fotó: Bach Máté

A D. A. T. vizuális technikája több művészettörténeti hagyományt gyúr össze: reflektál az ikonfestészetre, a kódexek ábrázolásaira és a 18. században kialakult polgári kultúra túlzsúfolt magángyűjteményeinek tereire és a karikatúra műfajára is. Krstić posztmodern képáradata korlátlan olvasási lehetőséget kínál, azonban szemben a vizuálisan hozzá közel álló képregényekkel, ábrázolásai nem narratív természetűek – nem mesélnek (legalábbis nem egy konkrét történetet) a múlt századról. Hitler, Sztálin, Godard, Malevics és Breton, az orosz forradalom, a hidegháború és a kínai kulturális forradalom mind limlomok a történelmi tapasztalat szemétlerakóján, amelyeket Krstić ceruzájának szikéjével összemontázsol, hogy egy új hálózatot építsen ki belőlük. Az így létrejövő kapcsolódási pontok lehetőséget nyújtanak arra, hogy abszurditást termelő gépezetként tekintsünk saját múltunkra; az ember- és eseménytöredékek mechanikus, ideológiatermelő szerkezetekként állnak előttünk – Krstić ezzel a gesztussal dekonstruálja a politikai és művészetelméleti rendszereket.

A kiállítás emellett reflektál magára a kulturális megidézés gesztusára is, mint termelő gépezetre. Miután Gorkij megírja az Éjjeli menedékhelyt, Sztanyiszlavszkij 1902-ben állítja színpadra Moszkvában, majd Max Reinhardt újrarendezi 1903-ban Berlinben. 1936-ban készül el Renoir azonos című filmváltozata, 1957-ben pedig Kurosawa adaptációját mutatják be a mozikban. Krstić ezt a folyamatot archiválja; mintázatokat épít, amelyek egy térképet adnak a 20. századról; a hálózatrendszerre emlékeztető térképet látogatókként pedig kihajtogatjuk, hogy kincsvadászatba kezdjünk. Kérdés, hogy sikerül-e a 20. század díszletében felismernünk az azonosságokat saját korunkkal, és Krstić anatómiai módszerével összevarrni a 21. század Frankensteinjét.

Milorad Krstić Facebook oldala.

Fotó: Bach Máté